Mit tanulhatunk az ortodoxok szomorú történetéből?

Az EMIH önfeledt szidalmazása akkor is, ha jogos, akkor is, ha nem, csak arra jó megint, hogy elkerüljük a szembenézést önmagunkkal, mindazzal, ami a jelenlegi helyzetet lehetővé tette. Akkor lehetünk igazán szolidárisak, akkor tudunk segíteni magunkon, ha ezt nem mulasztjuk el önkritikusan megtenni.

Egy egészen aprócska közösség, sajátos és hagyományos formájukban eléggé költséges igényei kielégítésére – és tegyük hozzá, mások vallási igényeinek a kielégítésére – tekintélyes intézményhálózatot tart fenn, többek között komoly állami pénzekből. A közösség jórészt önhibáján kívül aprócska. A holokauszt a legjobban az ortodox népességet sújtotta, utána az ortodox életforma feltételei eltűntek Magyarországról. A közösség, a közeg, az önfenntartás eszközei, jóformán minden. Szerencsére volt hová menni, Amerikától Izraelig. A legtöbben el is mentek, amikor épp lehetett, 1956-ban vagy a rendszerváltás után.

A feltételek jó része tartósan hiányzott, de lassan 33 éve kinyílt a világ, lett volna mód legalább valamilyen mértékű újjászerveződésre. Ez jórészt elmaradt, a lassú sorvadás folytatódott, ameddig szinte nem maradt semmi. Ha kevés ember gazdálkodik sok pénzzel, jelentős részben olyan pénzekkel, amelyeket nem ők „termeltek ki”, szinte elkerülhetetlenek lesznek a rossz döntések.

A magyar ortodoxiának nagyon erős mentségei vannak arra, amilyen helyzetbe még Deutsch Róbert megválasztása előtt került, de a zsidó hagyomány annyit biztosan mond nekünk, hogy nem foghatunk mindent a körülményekre. Hogy felelős emberek nem bízhatják másokra a saját életüket, helyt kell állniuk benne. És csak részben igaz, hogy az ortodoxia lényege, hivatása az, hogy elzárkózzon a világtól, régi tanítás a Tóra és a világi boldogulás, a világ megértésének összehangolása, a Tóra im dereh erec (Az atyák tanításai 2.fejezet 2. misna).

Ha mindezt nem meséljük el, akkor nem vagyunk igazán szolidárisak a magyar ortodoxiával. Akkor nem gondolkozunk el a tényleges történetükön és a folytatás módján. És ha nem tesszük hozzá, hogy a neológia története, méretkülönbségeik ellenére sok tekintetben hasonló – intézményrendszerként értve a neológiát -, akkor se ragadjuk meg a problémát mint esélyt.

A neológia, az itt-ott feltűnő biztató jelek és trendek ellenére fokozatosan szintén kiürült az elmúlt 33 évében a külső szabadságnak. Nem fogalmazta újra a küldetését, nem tudott nemzedékeket megtanítani a zsidóságra, nem integrált és nem hozott közel a Tórához három felnövő generációt. Templomhálózatát százak látogatják rendszeresen. A legutóbbi közgyűlésen azonban a beszámolók szerint arról vitatkoztak hosszan, hogy az elnök milyen viszonyban volt a rabbikarral, illetve a Mazsihisz egyik szervezeti egysége, a BZSH magával a Mazsihisszel. A leköszönő elnök ebben a két kérdésben gyakorolt önkritikát, továbbá azt is megjegyezte, hogy a zsinagógákba nem járnak túl sokan, és ezért is felelősnek érzi magát, de ez nem érdekelt senkit, mert közvetlen érdekeket, hiúságokat, pozíciókat, önbecsülést nem érintett. Elsikkadt. Az volt érdekes, hogy házon belül ki kivel van.

Ez magyarázza a mostani szomorú eseményeket is. Az ortodoxia annyira meggyengült, hogy egészen kicsike mozgósítással is be lehetett venni, legalábbis nagyon közel lehetett kerülni hozzá, és ez a történet bárhogy zárul majd, a folytatáshoz, ha lesz, ebből a tényből kell majd kiindulni. A neológiának is, saját maga vonatkozásában. Az ortodoxia legutóbbi, önkritikus és világosan fogalmazó nyilatkozataiban meg is fogalmazza már mindezt.

Amikor Deutsch Róbertet megválasztották, lehetett tudni, hogy közel áll a Chabad-hászidizmushoz, az EMIH-hez. A választói egy része talán azt remélhette, hogy ezek a kapcsolatok segítenek majd konszolidálni az ortodoxia anyagi, illetve intézményes viszonyait anélkül, hogy gyökeres változtatásokkal kéne számolni, anélkül, hogy túl közel jönnének hozzájuk. Ez önáltatás volt. A gyökeres változtatások nem megspórolhatóak. A megspórolásuk, a saját jövőnk kézbevételének elodázása azzal jár, hogy majd valaki más vállalkozik rá, hogy a kezébe veszi. Biztos nem túl szép dolog, de eléggé logikus és kézenfekvő.

Az, ami most, Purimkor történt, reménykeltő. Az ortodoxok és a neológok együtt imádkoztak, értelmezhető tömegben. Ez a párhuzamos, akár egymást erősítő közösségépítés nulladik lépése lehet. Ki kell találni az ortodox és neológ vezetőknek, a híveik bevonásával, hogyan tudnák ebben segíteni egymást, a neológiának el kell jutnia valamiféle önmeghatározáshoz, célokat kell kijelölniük, megtalálni a hozzájuk vezető utakat. És az önfenntartás távlatait nem téveszteni szem elől. Mert aki maga nem gondoskodik magáról, az vagy éhen hal, vagy kiszolgáltatottá válik meglehetősen gyorsan. Az alulról építkező közösségfejlesztésnek vannak eszközei, vannak iskolái, ha képes az ortodoxia és a neológia együtt és külön is tanulni, még jól is jöhet ez az utolsó figyelmeztetés.

Az EMIH, mindenesetre, szorgalmas. Ezt feltétlenül érdemes tőlük megtanulni.