Mit jelent a közösségek éve?

A Mazsihisz elnöke a 2019-es évet a „Közösségek évének” hirdette meg. Egy jó ötlettől vezérelve született meg az elhatározás, mi is csatlakozzunk ehhez a programsorozathoz egy konferencia megrendezésével.

Ja, hogy ki az a „mi”? Az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem Közösségszervezői Szak hallgatói. Mi, akiknek fontos, mi történik a magyarországi zsidó közösségekkel, mi, akiknek fontos, hogy észrevegyenek minket, megismerjék szaktudásunkat, mi, akiknek fontos, hogy az egyetem elvégzése után hasznos tagjai lehessünk az aprócska magyar zsidó társadalomnak. Ami egyesek szerint kihaló félben van.

Szerintem, aki így gondolja, jobb, ha csendben marad és figyel. Figyeljen minket, akik friss tudással, modern gondolkodással, tettre készen állunk, hogy átvegyük a stafétabotot, és felrázzuk a megfásult, elavult, egysíkú metódusban működgető közösségeket.  Na, félre ne értsenek, nem a MAZSIHISZ elnöki székét követeljük! Egyelőre… Szóval nekiláttunk életünk első rendezvénye megszervezésének. Már akinek első, de ebben a felállásban mindenképpen az. Jöttek-mentek a telefonok, e-mailek. Korrigálgattuk egymás tévedéseit, ösztönöztük a pesszimistábbakat, támogattuk a kezdőket. Használtuk a kapcsolati tőkénket (ha már másmilyen nem volt), és megvívtuk a csatáinkat a vezetőkkel, amiket sorra meg is nyertünk. És végül is nyertese lett az a közel 70 ember, aki eljött. Kik ők? Hitközség elnökök vidékről és Budapestről, rabbik, zsidó közösségek vezetői, tagjai, egyetemi tanárok.

Így történt, hogy alapos szervezői munka után, Pészách kimenetelével 2019. április 28-án az OR-ZSE Dísztermének falai közt ültünk. Én kaptam azt az igen megtisztelő feladatot, hogy moderáljam a rendezvényt. Mellette persze, mint a forgatókönyv készítője, vezényeljem is le a háttérben zajló munkát. Ebben szerencsére hathatós segítségemre volt Hédi (akinek ezúton is ezer köszönet!), és persze mindenki, aki hozzátett valamit a siker eléréséhez.

Kiülni a pódiumra nem egyszerű dolog, beszélni emberek előtt szintén nem, pláne, ha még sokan is vannak, ráadásul mindenféle zavaró körülmény is van, mint például mikrofon, nyikorgó bejárati ajtó, pásztázó fényképezőgépek, kamerák és az egyedüllét. Mert még a vezetők sem szeretnek kiülni, inkább az első sort választják. Nyilván kell némi bátorság, rátermettség és a rutin sem árt. Úgy érzem, fel vagyok vértezve.

Minden a helyén, ásványvíz odakészítve a pulpitushoz is, a szószékhez is. Kell, mert beszéd közben kiszárad az ember szája. Természetesen szénsavmentes. Tudják miért? Ezt még egy nagy szónoktól tanultam. Mert kellemetlen, ha beszéd közben visszajönnek a buborékok.

Köszöntök mindenkit (senkit nem felejtek ki, akit illik külön köszönteni), röviden felvezetem az összejövetel miértjét, hogyanját és szólítom Heisler András elnök urat köszöntőjének megtartására. Remélem, nem kampánybeszéd lesz, nyakunkon a választás. És nem az.

„A közösségszervezés sikerének titka, hogy legyen közösség…” – mondja. És rögtön hozzáteszi, nincs olyan, hogy nincs. Ahol nincs, oda teremteni kell! (Na, majd üzenünk az ÖV-nak, hogy van egy pár vidéki nagyváros, ahol szükséges a beavatkozása.) Folytatja, „…a MAZSIHISZ axiómája: a diaszpórai zsidóság hosszú távú megmaradásának feltétele a zsinagógai lét, a vallás, és a tradíció…”. Jól hangzik.

De hol vannak az egyetemről a rabbinövendékek? – kérdezem én.

Mert zsinagógáink, imatermeink még vannak, közösségeink is hellyel-közzel, de hol vannak a rabbik, akikre 50 év múlva is felnézhetünk, iránymutatásaikat követhetjük? Akik majd példát mutatnak gyermekeinknek, asszimilálódott unokáinknak, visszairányítva őket a zsinagógákba? Jön Kovács András tanulmánya, illetve az azzal példálózás: A magyarországi zsidóság döntő része nem vallásos, nem jár templomba. Budapesten 7-800 ember imádkozik péntek este. A túlnyomó többségnek nem vonzó a zsinagóga, nem jelent semmit, mert nem úgy nőttek fel, hogy legyen közük hozzá. Ezért nem lehet csak simán hívó szóval behozni őket… Ez igaz, de mit teszünk azért, hogy ne így legyen? Annak a pár száz embernek is „csak” annyiról szól a zsinagóga – tisztelet a kivételnek –, hogy kabalat sabat, vagyis szombatfogadás. Ki fogja a köztudatban, minél szélesebb körben megismertetni az igazi funkciót, a tanítást, a közösségépítést, az identitásformálást, a hagyományt? Hát persze, hogy mi! Nekünk kell megtanítani, hogy a zsinagóga nem csak imaterem, hanem iskola, munkaközvetítő, ingatlanközvetítő, társkereső és üzleti tárgyaló is egyben. Ez ne lenne vonzó akárkinek?

A MAZSIHISZ két új attitűdje közül az egyik, hogy

aki a közösségünk tagjának érzi magát, az a közösségünk tagja,

még ha nem is feltétlenül járulhat a tóra elé. Ez némi vitát is okoz házon belül, de akkor is ez az új irány, majd hozzászoknak, akik nem így gondolják. A másik irányultság (megtaláltuk a beszéd végére a megfelelő magyar szinonimáját az attitűdnek) a civilek 20 évi távoltartásának feloldása. Ugyan a pénzhez továbbra sem engedjük őket közelebb, de a kapcsolati tőkénket megosztjuk velük. Lélekben is velük vagyunk, mint Szabó nénivel az orvos, aki közli vele, hogy gyógyíthatatlan, pár hónapja van hátra. De doktor úr, mondjon valami bíztatót! Hajrá Szabó néni!

A viccet félretéve, remélem, tényleg több példa is van már az ilyen típusú partnerségre, nem csak az az egy, ami elhangzott. Elnök úr beszédét azzal zárja, hogy nagy érdeklődéssel várja, mi újat tudunk mutatni közösségszervezés terén. Lényegre törő, és sok kérdést felvető beszéd volt, de most tovább kell lépni, és felkérem dr. Vajda Károly rektor urat köszöntőjének megtartására. Vajon tudja-e, akarja-e felülmúlni az elnököt?

Egy vallomással nyit, részben reménnyel, részben szomorúsággal nézi az új irányultságot, amit óvatos változásnak gondol. Reménytelinek, mert egy értelmiséginek csak pozitív lehet, ha megnyílnak a Síp utca utcafronti vakablakai, és beszűrődnek rajtuk a külvilág valóságos fényei. (Hú, ezt odatette…) De jön a szomorúság:

„a változó világra nyitottnak lenni” már 140 évvel ezelőtt is modernizációt hirdetett,

még a liturgiába is beleavatkozva, létrehozva a magyar sajátosságot, a neológiát. De ez a folyamat 1949-ben érthető okból megtorpant. Akkor lenne örömtelibb, ha a mondat úgy szólna: „a változó zsidó világra nyitott MAZSIHISZ”, mondja Vajda. Mert a vallásos közösségeket ma nem a nem zsidó közösségek veszik körül, hanem a nem vallásos zsidó közösségek. Az egyetemnek és az ernyőszervezetnek is az a feladata, hogy ezeket a megváltozott identitásmintákat megtanulják becsülni, és egyenrangúként kezelni, annak dacára, hogy mi magunk egy vallásos világképpel azonosulunk, azt éljük meg, és azt terjesztjük. De tudomásul kell venni és szembe kell nézni azzal, hogy a magukat zsidónak tartók túlnyomó többsége nem vallásos. Idézek: „a magyarországi zsidóságban úgy aránylik a vallásos zsidóság a többséghez, mint egy vízmolekula a folyamhoz”. De szépen megfogalmazta.

Ezek után felteszi a kérdést mint a rabbiképző rektora, van-e a hagyománynak idevonatkozó tanítása? Na, mit gondolunk? Hát persze, hogy van… mégpedig a 90. zsoltárban, miszerint

„nem te lakozol a hajlékban (ez a szentély lenne), hanem te vagy a hajlék…”.

Az eredeti szövegben lévő szavaknak mindnek külön jelentése van, mind metafora. Az kerekedik ki ebből a beszéd végére, hogy érzelmi kapocs van közöttünk, a konferencián résztvevők között. Ha ezt a feleségem megtudja…

Goldmann Márta szakfelelősünk a következő, aki a szervezők nevében köszönt. Köszöni mindenkinek, akik elfogadták a felkérést, a meghívást vidékről és Budapestről, és a hallgatóknak, akik rengeteg energiát fektettek a szervezésbe. Ügyesen kihangsúlyozza, hogy ez az első ilyen konferencia az egyetemen, és reményei szerint nem az utolsó, előre vetítve a hagyományteremtési szándékot. Milyen igaza van, itt ülnek az illetékesek az első sorban. Vázolja a tematikát. Délelőtt a közösségszervezésről hallhatunk többféle megközelítésben, délután pedig bemutatunk néhány jó példát működő projektekről, reménykedve abban, hátha abból ihletet merítve újabb projektek ötletei születnek meg, együttműködések alakulnak ki. Ezeket úgy válogattuk össze, hogy egy vidéki, egy fővárosi és egy nemzetközi projekt kerül terítékre. Kihasználja az alkalmat, hogy megköszönje az előtte szólók anyagi és erkölcsi támogatását.

A plenáris ülés következik, ahol szigorúnak kell lennem az időkeretek betartatásával, és erre fel is hívom az előadók figyelmét. Gyakorlatból tudom – amikor néha napján szót kapok közönség előtt – három dolgot kell tisztázni, mint előadó: miről, mennyit és milyen nyelven beszéljek.

Elsőként dr. Bíró Tamás rektor helyettes tart előadást a nyelvészet szerepéről a társadalomban, a közösségépítésben. Az alaptézis: „Amikor  beszélek, nem csak egy üzenetet próbálok átadni vagyis a mondatnak a jelentését, hanem az identitásomat, a társadalmi pozíciómat, a hallgatóhoz való viszonyomat és egyéb mást is…” Ezt boncolgatva, kifejtve érdekfeszítő előadást hallunk, méltó egy egyetemi tanárhoz. Azonnal felmerült bennem a kérdés, talán következő félévben ez megérhetne egy kurzust.

Dr. Kárpáti Judit egyetemi docensünk előadása következik a hálózatépítésről, pontosabban a zsidó hálózatépítésről. Babilóniától napjainkig a hálózatok mozgató rugója a kommunikáció.  Sajnos a magyarországi zsidó hálózat szegényes a hajtóerő hiánya miatt. Na, ebben (is) egyetértünk. Az erős hálózat a kommunikációra és a kapcsolati tőkére épül. Az előadó azt mondja, erős vezetőkre van szükség a hálózat stabilitására. Bárcsak többen hallanák a „hálózatban”!  Remélem a teljes előadás elérhető lesz az OR-ZSE honlapján.

Következik Mircea Cernov, a MOZAIK HUB és a JOINT magyarországi vezetője. A közösségi stakeholderekről beszél. Nagyon jól. Milyen klasszul egymásra épülnek az előadások. Itt részletezi – már amennyire ideje engedi –, milyen legyen egy vezető, és milyen eszközök állnak rendelkezésére. Elbűvölt, remélem ő is fog még tanítani. Ja, aki nem tudná a szó magyar jelentését: érintett, bevont személy.

Ezután végzős társaim beszélnek. Kedvesen, szerethetően koreografálták meg mondandójukat. Győrfi Dorit és Nyiri Sándor a két – évfolyamukból – legkitűnőbb hallgató. Aktívak, szókimondók. Most sem fogták vissza magukat. Az előadásuk címe: Tanulás, tudás, jövő. Na jó, segítettem nekik a címadásban. De minden más önálló. (Közben szorgalmasan küldöm az üzeneteket, hogy minden a forgatókönyv szerint alakuljon, és a szendvicsek időre az asztalon legyenek.) Visszatérve a srácokra, mindketten személyes történetüket mesélik, hogyan kerültek az egyetem és a hagyomány közelségébe.

Egyikük vidékről jött, azt megelőzően soha nem volt a vallással semmilyen kapcsolata. Egész pontosan 45 éves koráig. Jééé, vannak még zsidók vidéken?

Vajon hány hasonló korú, vagy fiatalabb rejtőzik még, akikről nem tudunk?

Másikuk budapesti, beleszületett későbbi identitásába, tulajdonképpen a zsinagóga padjai között nőt fel. Eltávolodott, majd visszatért a hagyományhoz. Ma itt állnak tettre készen, nagy tudással és várják, vajon szükség lesz-e rájuk a jövőben. Beszédük végezetével kiderül, hogy igen. Elnök úr audienciára hívja Őket állásajánlattal. Már ezért érdemes volt megrendezni ezt a konferenciát!

Lassan két órája bent ülünk a teremben, kezd fogyni az oxigén, ilyenkor szokott lankadni a figyelem, hogy finoman mondjam. De most nem, végig pásztázom a közönséget és a maximális érdeklődést, figyelmet látom. Valamit jól csinálunk ezek szerint. Néha-néha azért jó zsidó közönség módjára egy-egy párbeszéd szösszenet kialakul, de ahogy belehallgatok, az sem az ebédről, hanem a témáról szól. Egészen meglepő a dolog, és egyben megtisztelő is. Külön meg kell jegyeznem Heisler András megtisztelő érdeklődését, aki az egész délelőttöt velünk töltötte!

Most viszont eljött az ebéd ideje, tudtára is adom a jelenlévőknek. Kóser ebéd és kóser állófogadás délután. Ez kritérium az egyetem falai közt. Na, ez okozott némi bonyodalmat így Pészách után egy nappal, de némi közbenjárásomra sikerült megoldani. (Szegény konyhások hajnalban keltek miattunk, ezúton is hála nekik!)

A délelőtt folyamán a Páva utcai emlékközpontból egy mobil kiállítást rittyentettek a folyósra, mely híres magyar zsidó – vagy zsidó magyar, kinek, hogy tetszik – portréit mutatja be, köztük Richter Gedeonét. Erről egy fél órás előadást is meghallgatunk Árvai Noémi múzeumpedagógustól. Tátott szájjal figyelem, ahogy az interaktív mobil kiállításról beszél. Hahó, gyerünk be a vidéki iskolákba is, hadd ismerkedjenek a gyerekek velük!

A délutáni műhelyekből nekem a Róna Tamás főrabbi féle „vidéki jó példa” jutott. Örömmel fogadtam el a moderálást, Tamást régóta ismerem, nagyon tisztelem. Arról nem is beszélve, hogy a szóban forgó kiskunhalasi táborban is többször találkoztunk. Egy régiót, méghozzá az alföldi régiót összefogva zsidó gyermekeket táboroztatnak a zsinagóga udvarában.

A zsidó udvar, így hívják, és hívták mindig.

Tudomásom szerint páratlan az országban. Régen persze voltak más funkciói is, amik ma már csak emlékek, mint például a vágoda és a mikve.  Ami viszont működik, az a konyha és a legfontosabb – a tábor ideje alatt – a tanítás. És persze a szép zsinagóga. Képzeljék, láttuk már benne a Hegedűs a háztetőnt amatőr színészekkel, és hallgattuk Gerendás dallamait is. És persze számtalanszor hangzott és hangzik fel mai napig is a kaddis.

Számomra különösen értékes hely ez, mivel édesapám (ז”ל) ebben az udvarban járt héderbe, itt tanulta az alef-bétet. Egy mondatban összefoglalva: ebbe a nyári táborba mindenkinek el kell hoznia legalább egyszer gyermekét! Tamás kitér elképzelésére, a régiósodásra, mely elindított egy párbeszédet a résztvevők közt. Alig bírtuk befejezni, végül abban maradtunk, legközelebb folytatjuk.

A másik két műhelyben a Verő házaspár: Linda és Tamás, valamint Lantai Dávid tartottak hasonlóan érdekfeszítő előadást, hozzájuk csak pár fénykép készítése erejéig jutottam be.

A konferencia záróakkordjaként a Budapesti Fesztiválzenekar ügyvezetőjének, Erdődy Orsolya profi bemutatóját hallgatjuk meg az együttesről és speciális programjaikról. Kivetítőt használ és annyira érdekes, hogy leülök az első sorba, hogy lássam. Nem túlzás azt állítani, hogy a Fischer Iván által dirigált zenekar világhírű. Innovatívak, felkeltik az érdeklődést azokban is, akik nem feltétlenül komolyzene-rajongók. Csak néhány példa: Budapesten ingyenes éjszakai koncerteket adnak szabadtéren, létrehoztak egy barokk szekciót, amivel egyedülálló módon, egy koncerten belüli hangszerváltással egy másik világba kalauzolnak minket. És amiért ma itt vannak, mert ingyenes koncerteket adnak elhagyatott, nem működő zsinagógákban Magyarországon, és tervezik ezt a határon túl is. Nagyszerű és igen népszerű kezdeményezés.

Természetesen jó házigazdaként, nem maradhat el a köszönetnyilvánítás és apró ajándékkal lepjük meg az előadókat. Végül – miután lecsekkoltam, hogy az állófogadáson minden készen áll – egy rövid összegzéssel bezárom a rendezvényt, majd beszélgetésre és természetesen némi harapnivalóra invitálom a résztvevőket. A nyolc nap kovásztalanság után különös jelentőséggel bírt Róna Tamás rabbi áldása az kenyérre:

„Báruch Átá Ádonáj Elohénu Melech HáOlám, hámoci lechem min háárec.”