Mit jelent a Holokauszt emléknap Dél-Afrikában?
Akárcsak a világ más országaiban, május 5-én Dél-Afrikában is összegyűltek ortodox, konzervatív és nem vallásos zsidók, hogy együtt emlékezzenek a náci rezsim áldozataira.
A Dél-Afrikai Zsidó Testületek Képviselete, mely az idén is hét városban szervezte meg az emlékünnepségeket, különösen fontosnak tartja a fiatalok figyelmének felkeltését.
Az ez évi rendezvényen, melyen mintegy másfél ezren vettek részt, feltűnően sok iskolai osztály volt jelen, és nem csak zsidók. „Fontosnak tartom tanítványaim megismertetését a történelem e sötét korszakával, már csak az apartheiddel való párhuzam miatt is” – fejtette ki véleményét a Szombatnak egy fehér történelem-tanárnő, fekete bőrű diákjai társaságában. A dél-afrikai nemzeti tanrend a 9. és 11. osztályban előírja a holokauszt történetének oktatását. Az utóbbi hetekben egy, iskolai tanárok és történészek által összeállított információs anyagot küldtek szét különböző középiskoláknak.
A johannesburgi emlékünnepség ebben az évben is a West Park temető zsidó részlegében zajlott, az 1959-ben emelt Hatmilló Emléke nevet viselő mementó árnyékában. Az emlékmű Herman Wald magyar származású hászid szobrászművész alkotása. Hat hatalmas marok egy-egy sófárt tart az égnek, világgá kürtölve a Hatodik Parancsolatot: Ne ölj! A szarvak mellett ma egy-egy diák, különböző zsidó ifjúsági szervezetek képviselője állt diszőrséget.
A szertatás kezdetén hat megmenekült egy-egy emléklángot gyújtott meg. Ezután a kántor eléneklte az askenázi zsidók temetési imáját, az El Male Rachamim-ot, egy második világháborús veterán jiddisül a Partizánok dalát, végül hegedűn elhangzott a Schindler Listája című film vezérdallama.
A fő beszédet általában egy túlélő szokta tartani. A korábbi években a Raoul Wallenberg által megmentett, magyar születésű John Dobai vagy Ben Helfgott, lengyel származású olimpiai aranyérmes súlyemelő szólalt fel. Ezen a verőfényes afrikai őszi napon Veronica Phillips állt a pódiumon. A 90 éves nyugdíjas tudóst a magát második generációs túlélőnek nevező unokahúga mutatta be. A budapesti gettóból először Ravensbrückbe került, ahol csak az utosó pillanatban menekült meg a gázkamra elől, mivel jól beszélt németül. Drezda környékére deportálták, hogy ott egy repülőgép-gyárban végeztessenek vele rabszolga-munkát. A front közeledtével, 1945 áprilisában útnak indították egy halálmenettel, melyből a szövetségesek szabadították fel. A magyarul még mindig kiválóan beszélő törékeny, idős asszony 1956-ban Angliában, majd 20 évvel később Dél-Afrikában települt le.
„Olyanokat láttam, amilyeneket senkinek sem lett volna szabad látnia. Láttam, ahogy képzett orvosok gyerekeket gyilkolnak. Láttam, ahogy ápolőnők csecsemőket ölnek. Láttam, ahogy főiskolát és egyetemet végzett emberek fiatalokat küldenek a halálba. Igen, fontos az irodalom és matematika oktatása, de biztosítanunk kell azt is, hogy gyerekeink emberséget is tanuljanak!” – intett időnként elcsukló hangon, de kiváló angolsággal a híres Witwatersrand egyetem volt oktatónője.
„Mit szabad ezek után nekem mondanom, aki Németországot képviseli?” – kérdezte beszéde bevezetőjében Walter Lindner német nagykövet. Szomorúan állapította meg, hogy a „Soha többé!” még nem valósult meg a világban, utalva az elmúlt évtizedek emberiség elleni bűncselekményeire, többek között az afrikai kontinensen nem is olyan régen elkövetett ruandai genocídiumra.
Természetesen nem csak idősek, hanem a fiatalok is szót kaptak. A King David iskola diákjai váltakozva angol és héber nyelven szavalták el Zelda izraeli költőnő Mindenkinek van neve című költeményét. Gemma Davies, egy nem zsidó középiskola tanulója Testvér című díjnyertes versét olvasta fel, amit egy holokauszt-túlélővel történt beszélgetés hatására írt. „Testvér, visszakaptam szabadságomat, de hiányzik az, akivel megoszthatom” – fogalmazta meg a fiatal lány az életben maradottak gyötrő bűntudatát.
A megemlékezést a közösen recitált Kaddis, majd Dél-Afrika és Izrael himnusza zárta.
