„Mire gondol, amikor meghúzza a ravaszt?”

Írta: Eperjesi Ildikó, Olekszandr Kacsura - Rovat: Politika

Nem könnyű megérteni a mesterlövészeket, még akkor sem, ha az ember közelebbi ismeretségbe kerül velük.[1] Nyugodt tekintet, kiegyensúlyozottság, rendíthetetlenség. A mesterlövész gyakran önállóan dolgozik, vagyis egyedül van az ellenséggel – és a puskájával. Hibázni nem lehet. Mire gondolhatnak ezek az emberek, amikor rezzenéstelen arccal, lélegzetüket visszafojtva belenéznek az optikai irányzékba és lassan meghúzzák a ravaszt? Monja zsidó származású, és elvileg már Izraelben kellene lennie. Ő azonban mégis itt van, a fronton. A vattások[2] „zsidóbanderistákról[3]” szóló viccein a mesterlövész csak nevet… és csendben teszi a dolgát. Annyira halkan, amennyire ezt csak megengedi a Dragunov mesterlövészpuska, amelyet saját készítésű tompítóval látott el.

 

Miért épp Monjának hívják?

Csak azért, mert zsidó vagyok, és egy zsidónak ez a legmegfelelőbb hívójel. Jobbat ki sem lehetne találni. Nem szükséges magának tudnia, hogy hívnak engem valójában. Csak szólítson Monjának. Monját, mint ahogy Odesszában is, mindenki ismeri. Azt valószínűleg észrevette rajtam, hogy nem vagyok odesszai, úgyhogy, kérem, ne keverje össze. Amikor azt mondják, hogy „zsidóbanderista”, én annak csak örülök. Akkor engem emlegetnek. Ha pedig vége lesz a háborúnak, senki sem fog tudni arról, hogy Monja is harcolt, és nem külföldön nyaralt.

Hogyan került a frontra?

Hosszú história. Én magam berdicsivi vagyok, valamikor építész voltam. Imádom a motorkerékpárokat vagy bájkokat[4], ha úgy tetszik, de autóversenyeken is részt veszek. Felújítottam a Kopejkámat, tettem rá 178-as erős motort. Elkótyavetyélni nem áll szándékomban, végül is ez nem Lada Priora. (Nevet.)

A megvilágosodás a Majdan tér után jött. A srácokkal már akkor vittünk meleg ruhát, élelmet, és pénzt gyűjtöttünk a forradalmároknak. Olyan volt, mintha bimm-bamm, a harangjáték minden órában megszólalt volna: nem lehet így élni. Az Égi század lemészárlása, a Krím annexiója, az úgynevezett „orosz világ” szó szerint kifordított a sarkaimból. Mindent otthagytam: az építkezést, a bájkklubot és mentem a frontra. Eleinte a Kijivi Rusz zászlóalj soraiban harcoltam, aztán szerződéses lettem. És hogy miért pont mesterlövész? Amikor a katonai szolgálatomat töltöttem, megtetszett a mesterlövészek munkája. Megtanítottak rá, a többi pedig magától jött.

Remek dolog lehet mesterlövésznek lenni.

Hogy is mondjam csak, a mesterlövészeket senki sem szereti. Az övéi és az idegenek is félnek tőle. Főleg, ha az ember nem egyszerű mesterlövész. Hogy az miből is áll, nem fogom elmondani. Mindenki azt csinálja, amihez a legjobban ért. Én jól bánok a puskával, de értek a géppuskához is, meg tudok állítani egy ellenséges tankot. Valószínűleg leszedem egy gyalogsági harcjármű vezetőjét is. A háborúban az ember mindent megtanul, itt mindenki univerzális. Csak az alapfegyver mindenkinél más.

Mit jelentenek a rovások a puskatuson?

A „leszedett” szeparatisták számát jelentik. Csak nyolc rovátka van a puskatuson, még nyolcat kell bevésni, akikre emlékszem. Egyébként már nem számolom, lehet, hogy nem is fogom összeszámolni. Mindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb. Ahány golyó, annyian mennek vissza Oroszországba Cargo 200-ként koporsóban. Én egyébként nem azért jöttem ide, hogy két vagy három számjegyű megszállót lőjek le, hanem azért, hogy megvédjem Ukrajnát. A saját pénzemen vettem lángfogókat, éjjellátó távcsövet, és mindenféle felszerelést. Csak álcaruhából van vagy három a különböző terep- és időjárási viszonyokhoz. Ne gondolja, hogy dicsekszem, ezek elengedhetetlenek. Az apró részletek egyszerűbbé teszik a feladat végrehajtását, és növelik az esélyt a túlélésre.

Miért nem ment el Izraelbe?

Eleinte voltak ilyen terveim, már készültem is az alijára. Zsidóknak több esélyük van arra, hogy kijutnak. Az utazás azonban egyik napról a másikra meghiúsult, nekem pedig maradnom kellett. Az ember nem tud saját maga elől elmenekülni. Nem akarom magam űzöttnek vagy patkánynak érezni, amelyik menekülőre fogja, amikor a hajótérbe befolyik az első csepp víz. Már elég régóta élek ezen a földön, most annak jött el az ideje, hogy megvédjem.

Nem értem azokat az embereket, akik összepakolják a bőröndjeiket és elhúznak Oroszországba vagy a Krímbe. A félszigetet megszállták, ha pedig valaki az északi szomszédhoz települ át, az állampolgárság hirtelen elveszíti minden értelmét. Maga látott olyat, hogy 1941 és 1945 között az emberek a nácik elől Németországba vagy Olaszországba menekültek? Ez olyan, mintha a lebombázott Sztálingrádból a fél város Berlinbe ment volna át vendégmunkásnak. Abszurd! A németek erőszakkal űzték el az embereket munkásnak, a mieink pedig maguk mennek Moszkvába építkezésen dolgozni. Nem kell őket erőszakkal vagonokba terelni.

Egyébként pedig a háború alapelvei nyolcvan év alatt mit sem változtak. Csak logikája nincs, és én ezt építészként mondom magának. Azok itt teljesen szétverik az infrastruktúrát. Tegnap is eltaláltak a város szélén egy lakóházat, a tüzet nem sikerült eloltani. Mi meg megyünk Oroszországba, hogy legyen olaj a harckocsijaikba, és üzletközpontokat, munkásszállásokat húzunk fel pár kopejkáért Moszkvában.

Melyik országot tekinti a hazájának?

Hát mégis, mit gondol, melyiket, ha Ukrajnáért kezdtem el harcolni? A házam itt van a Donecki területen, a feleségem is itt él. Még a kocsimra is helyi rendszámot tétettem fel. Hogy hol van a hazám? Hát persze, hogy itt. Én nem vagyok zsoldos, nem a pénzbeli juttatásért harcolok. A háborúig egyáltalán nem voltam szegény, mindenem megvolt. Most viszont úgy alakult, hogy nem akarok addig üzletelni, amíg mások meghalnak. Ez a kormánytól kezdve az átlag ukránig mindenkit érint.

Cigarettázik és könyvet olvas. Van kedvenc írója?

Sajnos nincs. Mielőtt harcba megyek, mindent elolvasok sorjában, hogy kikapcsolódjak. Jobban szeretem a mesterlövészettel foglalkozó dokumentumfilmeket, vagy a szakirodalmat ugyanebben a témában. Az Anna Karenina, a Háború és béke nem segít abban, hogy az ember túlélje a harcokat. A mesterlövésznek viszont képeznie kell magát minden órában. A „többiekért” eljönnek Oroszországból az „ellenlövészek”, nem szeretnék a zsákmányukká válni.

Várja, hogy átvezényeljék egy másik helyre vagy továbbképzésre vigyék, mert akkor egy kicsit kifújhatja magát?

Ellenkezőleg, mindig azt kérem a vezetéstől, hogy hadd maradjak itt, a fronton, az ATO zónájában. Itt mindenem megvan. A családom sincs messze, a házam is itt áll. Ha pedig elmennék Ukrajna más részébe tanulni, mindentől távol kerülnék, ami fontos nekem. Nincs szükségem ilyen kifújásokra, több értelme van annak, hogy itt legyek, minthogy „széles mezőkön” henyéljek. A harc a legjobb tanítómester. A továbbképzéseken minden másképp van. Nem szeretném azt állítani, hogy fölöslegesek lennének. Egyszerűen csak itt szeretném megérteni a legfontosabbat, nem kellemes körülmények között, amelyek csak távolról emlékeztetnek a háborús viszonyokra. Az igazi küzdelem itt van.

Az ukrán hadsereg jut el hamarabb a határig, vagy pedig az orosz hadsereg Zaporizzsjáig?

Nem lesz itt Zaporizzsja. Hamarabb leszedem én őket egyenként, minthogy ők akár egy métert is előrébb jussanak. Erről jut eszembe: egy kisebb részt már visszafoglaltunk tőlük. Méterről méterre ássuk az újabb állásokat, megerősödünk, ők meg menjenek a pokolba. A győzelem a miénk lesz. Az pedig, hogy a megfigyelőknek panaszkodnak arra, hogy megsértjük a tűzszüneti megállapodást, nekem annyira tök mindegy, hogy az már ciki. Adják először vissza Debalcevét, majd aztán beszélünk. Megkötjük a békét, aztán elfoglaljuk a városokat, ezt meg lehet tenni. Az oroszbarát szeparatisták aljas módon harcolnak, mi pedig okosan.

Mire gondol, amikor meghúzza a ravaszt?

A leggyakrabban semmire. Olyan mértékben koncentrálok a lövésre, hogy nem is hallom a közeli robbanásokat és lövéseket, csak a saját lélegzetemet és szívverésemet. Az orosz lázadók az állásaikból kiabálnak nekünk és fenyegetnek. Az árkok egymástól százötven méterre helyezkednek el. Én meg válaszolok nekik. Minek jöttetek ide? Menjetek haza békével. De nem akarnak. Amikor az irányzékban látok egy „tékozlót”, azt kérdem, minek mászol itt? Nem akarsz magadtól jegyet venni és hazamenni? Ha nem, akkor erőszakkal adok neked. Egy golyó, egy lövés és egy orosz megy haza a bádogkoporsóban. Ezt én csak kötelező kitelepítésnek nevezem. Na jó, most már ne zavarjon, még meg kell töltenem a tárakat. Éjszaka „téríteni” fogok, mert különben a hívatlan vendégek itt maradnak.

2016 szeptember

 

[1] Részlet Eperjesi Ildikó, Olekszandr Kacsura: Sorskönyv a frontról c. könyvéből
Kossuth könyvkiadó, 2019, 300 oldal.

[2] Vattás: nehézfejű (helyi szleng)

[3] Zsidóbanderista: Zsidó származású ukrán, aki támogatta az kijevi forradalmat, az „Euromajdant”. A szociológusok szerint az ukrán társadalom kedvezően fogadta, hogy sok zsidó támogatta a forradalmat, illetve kiállt Ukrajna mellett a történelem e nehéz órájában.

[4] bájk: motorbicikli.

támogatás

Címkék:alija, háború, Izrael, Oroszország, Ukrajna, zsidóság