„Mindig egyéni döntések kérdése”

Kapedli és kokárda

A Szombat körkérdése a 21. századi magyar-zsidó identitásról.

Lapunk az alábbi körkérdést intézte a szellemi és közélet néhány szereplőjéhez:

“2013-ban az EMIH egy kokárdás, kapedlis kisfiú portréjával kampányolt az 1 százalékos adófelajánlásokért, s Identitás néven, ugyancsak a kisfiú portréjával facebook oldalt hozott létre a következő jelmondattal: „Emlékezzünk azokra a zsidó hazafiakra, akik a magyar szabadságért küzdöttek”.

Értjük és tudjuk, fontos lenne pozitív viszonyt kialakítani zsidó és magyar identitásainkhoz.

Körkérdésünk arra irányul, hogy megtudjuk, Ön hogy látja: ilyen harmonikusan összefér-e ma kapedli és kokárda, két markáns jelkép a 20. század történelme után.

Mi az – ha van ilyen –, ami továbbvihető a száz évvel ezelőtti ideálból? Ön szerint mik lehetnek a 21. század magyar, illetve magyarországi zsidó identitásai?”

A beérkezett válaszok lapunk 2014. márciusi számában jelentek meg. Honlapunkon elsőként Tamás Gáspár Miklós, majd Rubin Eszter, Bodnár Dániel, Radnóti Zoltán, Fritz Zsuzsa,  Kende Péter, Fónagy János, Schweitzer Gábor és Berkovits Balázs reflexióit olvashatták. Most Karády Viktor válaszát közöljük. (A szerk.)

A feltett kérdésre válaszom egyértelmű igen. Az egyformán erős kettős népi-nemzeti-kulturális referenciát takaró választás – akárcsak a kollektív önazonosítás sokfajta más lehetősége – teljesen legitim. Hozzá lehet tenni, hogy a népképviseleti alapon működő nemzetállamok kialakulása óta a 19. században a világon mindenütt ez volt a felvilágosodást – a haszkalát – elfogadó zsidóság legfőbb identitás-modellje. Sokak számára azért tűnik manapság ez elfogadhatatlannak, mert úgy érzik, a nemzeti azonosulást az antiszemita – tehát faji vagy kulturális kizárólagosságon alapuló – s államideológiává vált nacionalizmusok kompromittálták. Ez a folyamat köztudottan nem a nácizmussal kezdődött. A román nemzetállam kezdettől fogva ezen az elven alapult, ezért nem is fogadta el a zsidóság jogegyenlőségét addig, amíg ezt az első világháború után kívülről rá nem kényszerítették. A német birodalom 1919 előtt sok szempontból hasonló ideológiát valósított meg, amellett, hogy elvben formális jogegyenlőséget biztosított a zsidóknak megalakulásakor (1871).

Tudatában kell lenni annak, hogy az ilyen (’partikuláris’) típusú identitás-modellek átvétele végső soron mindig egyéni, az önbesorolásra vonatkozó döntések kérdése. Legtöbbször igen konkrétan a megélt ’sorsba’, azaz az élményanyagba s az ebből kiépített életstratégiába illő s ettől motivált választásokhoz kötődik. Ez azt jelenti, hogy kívülről meghatározott és megindokolt opciókról van szó, melyeknek – sommásan – nagyjából az emancipáció (1867) óta mindig is három szélsőséges pólus jelölte ki határmezsgyéjét. (Ezek között azonban sokfajta másodlagos lehetőség is található.) Az első a fenti kettős önértelmezés: Ez a 19. század végére tulajdonképpen nálunk dominánssá vált a nyugati jellegű nemzeti asszimiláció keretében, még az ortodox beállítottságú zsidóságban is. A második a kizárólagos zsidó identitás melynek legfontosabb történelmi alakzatát nálunk a cionista disszimiláció (elkülönülés, kiválás), a zsidó népiség vagy nacionalizmus vállalása képviselte. (Másutt voltak a zsidó nacionalizmusnak egyéb fontos változatai is.) Hozzá lehet tenni (s ez érezteti ezeknek a helyzeteknek az összetettségét), hogy Magyarországon a politikai cionizmus nem történelmi alternatívaként jelent meg a nemzeti asszimilációval szemben (mint legtöbbször az askenáz világban egyebütt), hanem mint egy asszimiláció utáni, ezt az időben késve követő, elsősorban a fasizálódás által kiváltott s akkor is kisebbségi választás. A harmadik a kizárólagos magyar azonosság vagy ennek valamelyik, néha regionalista (pl. ’erdélyi’), de inkább univerzalizmusra hajló, mindenképp legtöbbször világi (a vallási kötődést elutasító) változata. Ilyen az ’európaiság’ vagy a vészkorszak utáni túlélőknél ilyen volt tömegesen a kommunizmus.

Nyílt társadalomban (melyben talán még egyelőre élünk) a partikuláris önbesorolás minden változata, ennek nyilvános felvállalása, kifejezése, megélése egyaránt lehetséges, még ha ezek az érintettek között esetenként súlyos konfliktusokat is okozhatnak. Nem a kívülálló társadalomtörténész feladata, hogy ezek között döntőbíróként igazságot tegyen.

Az viszont igen, hogy emlékeztessen: minden kulturális vagy inkább ’partikuláris’ természetű önbesorolásnak tulajdonképpen háromféle forrása lehet: az örökség, a külső (a mások által történő) besorolás és az elkötelezettség valamilyen módozata (beleértve ennek hiányát is).

A honi zsidóság történelmi öröksége igen összetett. Benne van a teljes azonosulás kultusza a nemzettel, főképp a nemzeti liberalizmus kanonizált kultúrhagyományán keresztül (Petőfi-Arany-Ady-József Attila-Pilinszky…). Ez azért is biztosíthat erős kötődést, mert a honi magas kultúrában egészen 1919-ig, sőt, a nácizmusig a nemzetállam-építő politikai elitben is majdnem teljesen hiányoztak a judeofób elemek, szemben a szomszéd államokkal s még a nyugat-európaiak legtöbbjével is. (A nemzeti alapú zsidóellenesség alól talán csak a modern olasz nacionalizmus képez kivételt Európában, igaz ott még a fasizmusig is bezárólag.). De a kommunista tabula rasa-nak hála a honi zsidó örökségnek erős az univerzalista változata is, melyben a külön identitást az egyetemes, ’modern’ vagy ’európai’ kötődések elnyomják. Az erős univerzalista típusú örökség egyébként együtt felvállalható a nemzetivel, ha ez a ’Másik /=nem antiszemita/ Magyarország’ koncepciójával párosul. Ugyanaz mondható az Izraeli kapcsolatok intenzívvé válásával felerősödött szimpátiáról, együttérzésről, együvé-tartozás tudatról a zsidó állammal. Ez a most felnövő nemzedék számára egyrészt gyakorlatilag, élmény-anyag formájában is fontos része a zsidó örökségnek, különösen, ha ottani rokonok vagy más közeli kapcsolatok közvetítik. Másrészt a cionizmus ideológiája éppúgy univerzalista és humanista alapú, mint minden modern jogállamé. Fennmaradnak ezen kívül még a hagyományos – valláshoz, életmódhoz, a neveltetéssel kapott értékekhez fűződő – örökség elemei is.

A külső besorolás tudatformáló hatása általában kettős. Egyrészt a mikrokörnyezet (család, nagycsalád, hitközség, baráti társaság, szövetségi lánc) befogadó gesztusrendszeréről, az integratív szocializációról van szó. Ezt is lehet azonban elfogadni vagy – egy életszakaszban, esetleg alkalmakként, bizonyos helyzetekben – megtagadni, visszautasítani. Másrészt ugyanis a zsidó identitás mindenféle opcióját felülírhatja az zsidógyűlölet tapasztalata, a ’mások tekintete’. Ez alól vannak kitérési lehetőségek a társadalmi együttélés szintjén (rejtőzködés, disszimuláció), de tudatilag már nemigen. Különösen így van ez a Soá óta. A zsidógyűlölet legenyhébb (pl. viccbe ágyazott) formái is az érintettek vagy leszármazottaik történelmi emlékezetében a vészkorszak iszonyatát, kitörölhetetlen botrányát idézik fel. Innen a ’zsidó túlérzékenység’ a napjainkban kimutathatóan felerősödő zsidóellenes közhangulatra, annak ellenére, hogy ez eleddig majdnem kizárólag csak verbális természetű maradt. Nem beszélve arról, hogy a mai, igaz akár a parlamentben is megnyilvánuló zsidóellenességnek is csak jelképes tárgyai vannak s ezek legtöbbször kódolt jellegűek. Az antiszemitizmus megléte mindenestre állandó forrása annak, hogy a megélt zsidó identitás összekapcsolódik az elszenvedett s újra-aktualizált trauma élményével, a veszély-közösséggel.

Ezek az adottságok, melyekből mintegy egyéni barkácsolással áll össze a ténylegesen elfogadott és gyakorolt zsidóság-tudat. Ehhez kell azonban valamiféle pozitív (valamiért) vagy negatív (valami ellen való) elkötelezettség. Ennek tehát mindig van egy erősen egyéni, sőt voluntarista jellege. Ez megnyilvánul abban is, hogy az életútba írva az önazonosságra vonatkozó opciók átalakulhatnak, akár radikálisan is. Ugyanakkor az ilyenfajta, kollektív identitás-modellekre alapozott elkötelezettséget messzemenően meghatározzák – néha teljesen felülírják – az örökség természete, ennek átvételi körülményei valamint a külső besorolás élménye. (Ez utóbbi ráadásul helyzetileg s az időben maga is jelentősen módosulhat.)

Mindebbe, végeredmény gyanánt, belefér a kapedli és a kokárda egyvelege is. Van (tudjuk) ’fideszes zsidó’…