„Mindenki gyászol… de a pesszimizmust nem engedhetjük meg magunknak”

Izraeli magyar ajkú újságíró, szerkesztő kollégáinkhoz fordultunk kérdéseinkkel, hogyan élik meg a háború vészterhes napjait, mik a tapasztalataik, milyen perspektívákat látnak az ország előtt? Frank Péter mérnök, újságíró és Politzer Maymon Krisztina jogász, újságíró válaszolnak az alábbiakban, akik mindketten évtizedek óta Izraelben élnek, ahol szakmai karrierjük mellett gyermekeket neveltek fel, és saját bőrükön tapasztalták az ország kortárs történelmének mindennapjait – ezt örökítik meg az általuk önkéntes munkával szerkesztett izraeli-magyar portálon, az Izraelinfo.com-on.

Hogy vagytok? Hogy élitek meg ezeket küzdelmes heteket Izraelben?

Krisztina: Tudod, itt Izraelben az emberek nem csak salommal köszönnek egymásnak, hanem mindig hozzáteszik, hogy ma nisma? (mi újság?) ma slomha? (hogy vagy?) – most is automatikusan mondja az ember, aztán egyszerűen a torkán akad a kérdezőnek meg a megkérdezettnek is. Most nem lehet erre csak úgy flegmán rámondani, mint eddig, hogy hakol beszeder – minden rendben, mert semmi sincs rendben most. Nagyon nehéz. Ami október 7-én történt, a gyilkolás és a rombolás azzal is személyesen megtörtént, aki nem volt ennek közvetlen elszenvedője. A Hamasz terroristái átjöttek a hivatalos országhatáron, bementek polgárok házaiba, megölték a fesztiválozó fiatalokat, magukkal vitték a gyerekeket és a nőket. Közben állandóak a rakétatámadások miatti riasztások, és akkor menedékbe kell vonulni. Mindenki tudja, hogy csak a jószerencse miatt nem ő és a családja az áldozat. Mindenki gyászol, ha nem családtagot vagy barátot, akkor magát az országot, amiben eddig éltünk, ami nem tudott megvédeni bennünket, és ami már soha nem lesz olyan, mint előtte volt. Ezért rosszul vagyok, testileg-lelkileg eléggé megtörve, szomorú, depressziós, félek. Alig járunk el otthonról, a gyerekek is itthonról tanulnak, a nagyok itthonról dolgoznak. A két felnőtt lányom társait még aznap reggel behívták katonai szolgálatra, azóta a fronton vannak, ott várják a terepen, mi lesz. Semmilyen baráti vagy más eseményen nem voltam már két hete, csak temetésen, ha azt ide lehet számítani. A munkahelyem – sok más intézményhez, üzlethez hasonlóan, még mindig zárva van.

Péter: Egy nappal a barbár vérengzés előtt feleségemmel egy sivatagi zenei fesztiválon voltam a Holt tenger mellett. Felemelő élmény volt. Aztán jött az óriási bumm. Nem hiszem, hogy valaha lesz még az október 7-e előttihez fogható, önfeledt tömegrendezvény.

Két hete fájdalmas, gyógyíthatatlan fekete lyuk van a bensőmben. Nincs étvágyam, öt kilót fogytam, és lépten-nyomon azon kapom magam, hogy sírok. Két héttel a mészárlás után is. Félrevonulok valami csendes helyre, hogy senki ne lássa, és hullanak a könnyeim. Kifelé persze erős vagyok, másokat biztatok, bátorítok, de belül mintha valami végleg megtört volna.

Óriási, felemésztő energiák dolgoznak a fejemben, a szívemben, olyan, mintha 100 év zsúfolódott volna néhány órába, napba, és mindezzel egyedül kellene megbirkóznom és rövid időn belül feldolgoznom. Nem könnyű Izrael újkori történelmének legszörnyűbb pillanatait átélni, és sértetlenül kikerülni belőle. Rendkívül erős a harag az ország vezetése felé, ugyanakkor most az egység ideje van, nem a leszámolásé. Képtelen kettősség.

Nem tudok zenét hallgatni, néha próbálok valami filmet nézni, de öt perc múlva csak a képernyőt bámulom, és fogalmam sincs, mi történik a szemem előtt.

Tegnap a nagyobbik katona fiunkat vittük vissza az északi határhoz az egységéhez az első, kétnapos kimenője után. Útközben elénk tárult a Kineret. Hátborzongató látvány volt. Ugyanaz a tó, a rengeteg kellemes élménnyel, nyaralással most valami rideg, távoli valaminek tűnt, ami már sosem lesz az, ami volt, kiürült, meghalt. Mint valami régi álom, ami nem is volt valóság. És már sosem válik azzá. És gyötör, hogy a kisebbik katonafiamnak miért kell legyekkel lepett, felpuffadt emberi testrészek mellett reggeliznie és aludnia a gázai határ mellett? És ha már el is takarították a hullákat, az a förtelmes gyilkos szellem talán örökké ott marad, és az érzékeny lelkek mindig érezni fogják a jelenlétét.

Mit tapasztaltok a környezetetekben, hogyan reagálnak az izraeliek a megpróbáltatásokra?

K.: Az első napok nagyon kemények voltak, amikor rá kellett jönnünk, milyen sok ember halt meg, főleg civilek és fiatalok – nem is akartuk ezt elhinni. Azóta csak a túlélők, a megmaradt családtagok és a túszul ejtettek történeteit hallgatja mindenki. Ezek borzalmasak, nem túlzás a holokauszttúlélők történeteihez hasonlítani őket. Mivel az izraeli kormány mindeddig egyáltalán, semmilyen formában nem kommunikált még az állampolgárokkal, a média teljesen átvette a terepet: onnan tudjuk csak, mi is történt pontosan, ki van bajban még mindig, hol kellene a segítség, egész nap az elemzőket hallgatjuk, vajon mi lesz, támadunk, védekezünk? Egyrészt nagy a csalódottság és a harag, másrészt hihetetlen az összefogás. Mindenhol önkénteskednek, mindenki ott segít, ahol tud, segélyekkel, étellel, a kitelepítettek fogadásával, de egészen komoly dolgokban is: cyberesek, volt katonák, kommunikációs szakemberek, pszichológusok, szociális munkások ugranak be olyan helyzetekben segíteni, ahol az állami szervek nem vagy csak lassabban tudnak reagálnak. Az izraeli civilek, az állampolgárok okosan, jól működnek. Nagyon igyekeznek, hogy visszaszerezzék az önbizalmat, a túléléshez és a győzelemhez elengedhetetlen erőt, szellemi állóképességet. Csak egy aranyos példa erre, hogy most minden tartalékos katona retro-bajuszt növeszt – egyrészt a terrortámadás idejével egybeeső és szintén tragikus emlékű jom kipuri háború idejének divatját idézve, de viccből is, szolidaritásból, a hangulat javítása miatt is.

P.: Az évek óta csendes városi lőtéren a mészárlás óta folyamatos a fegyverropogás. Aki teheti, felfegyverzi magát, ha az állam nem véd meg, majd mi megvédjük magunkat. Ha az állam nem szervezi meg a kitelepítést, majd mi segítünk. Ha az állam nem biztosít minden rászorulónak szállást, az izraeli társadalom ezt is megoldja. Mi vagyunk az állam. És ez nem csupán azért, mert olyan szuper emberek volnánk, hanem mert addig sem kell a bennünk lévő haraggal, frusztráltsággal, félelemmel foglalkoznunk. Megnyugtat, amikor szendvicseket készítünk, amikor idegeneket szállítunk, amikor rászorulókat szállásolunk el, amikor pénzt utalunk segélyszervezeteknek. Mert úgy érezzük, hogy ebben a káoszban, ebben a rémálomban mégsem folyik ki minden a kezünk közül, mégis befolyásolhatjuk a történéseket.

Hová költöztetik a háborús övezetből kitelepített embereket?

K.: A legújabb hírek szerint Eilat mellett épül most egy átmeneti befogadó központ, ahol helyet adnak majd a menekülteket. Máshogy nem lehet ezt nevezni – egy részüknek nem is maradt otthona, mint például Beeri és más kibucok, vagy a Szderotban és Netivotban lebombázott lakásokban élőknek – másokat pedig a libanoni, vagy a gázai határokról jövő támadások miatt telepítenek ki. Ahol a hadsereg döntése miatt evakuálnak, ott az állam elvileg alternatív szállást ad, ezek általában szállodák, kollégiumok. De nagyon sokan vannak olyanok is, akik az ország olyan részén laknak, amit nem kötelező elhagyni, de a több, mint két hete tartó rakétatámadások miatt – főleg gyerekekkel – nem képesek ott maradni. Ők rokonokhoz, bátratokhoz mennek, különféle szervezetek vagy magánszemélyek segítségével találnak átmeneti lakhatás. Ironikus és fájdalmas, hogy amikor az izraeli katonaság felszólítja a gázaiakat, hogy hagyják el a háborús övezetet, azt a világ közvéleménye most „háborús bűnként”, civil lakosság kitelepítéseként kommentálja, de valójában Izraelben is ez zajlik. És itt is ugyanaz a célja: a minél kevesebb emberáldozat a Hamasz terrorszervezet miatt.

P.: Egyik húgom az északi határkerítéstől száz méterre lakik egy kibucban férjével és három kisgyerekével. Éppen tegnap csapódott ott be egy Hezbollah-rakéta. Ők természetesen a háború kezdete óta nincsenek otthon: néhány napig egy másik húgomnál húzódtak meg az ország közepén, aztán a férje szüleinél egy északi városban, aztán egy Kineret melletti kibuc látta őket vendégül (az egész kibucukat), aztán ismét anyós-após… örökös vándorlás… Mi sajnos nem tudjuk elszállásolni őket, mert kicsi a lakásunk, védett szobánk sincs, és riadó esetén a három emeletet kell a ház alatti pincebunkerbe szaladni. Rengeteg ember csapódik egyik helyről a másikra, teljes létbizonytalanságban, és a jövő sem kecsegtet sok jóval.

Minőségileg más helyzetet eredményez ez a háború, mint a korábbi konfliktushelyzetek?

K.: Mindenképpen. Még soha nem kezdett Izrael ilyen mélyről háborút, talán 1948-ban, amikor a függetlenségéért harcolt. Igaz, a Jom Kipuri háború is meglepetésként érte az országot és nagy veszteséggel járt, de „csak” katonailag – és végül is győzelemmel végződött. Ez utóbbit mindig úgy emlegetik, mint egyfajta leckét, amit Izrael kapott azért, mert legyőzhetetlennek és túlságosan erősnek érezte magát, arrogánsan viselkedett. Hát most még ennél is tragikusabb leckét kaptunk: sem a határainkat nem védtük meg, sem az elhárítás, sem a katonai védelem nem működött megfelelően, még kimondani is tragikus: 200-nál több embert tartanak fogságban. Amikor a második libanoni háború elkezdődött, három, már tudvalevőleg meggyilkolt katona elrabolt holtteste volt a „kiváltó ok”. Jelenleg ugyan háborúban állunk, de valójában még semmiféle operatív akció nem kezdődött el a gázai légi bombázáson kívül. Nem kétséges, hogy katonailag Izrael a térség és a világ legfelszereltebb és legerősebb tényezője – és szerencsénkre Biden Amerikája is teljes mértékben támogat, tehát győzni fogunk. De azt is be kell vallani, hogy az izraeli társadalom egy nyugati típusú társadalom: nehezen bírja a halálos veszteséget, kritikus a vezetőivel, és inkább a védekezés, mint bosszúállás a célja. Nagy kérdés most, hogy ez elég-e a túléléshez itt, a Közel-Keleten. Az is biztos, hogy a Netanjahu által évtizedek óta képviselt álláspont, miszerint mindent meg kell tenni azért, hogy ne legyen béke a palesztinokkal, és ne jöhessen létre egy független palesztin állam, nemcsak megbukott, de hihetetlen áldozatot követelt izraeli részről, mert valójában a Hamasz megerősítését, és csak a konfliktus „menedzselését” jelentette. Ez már biztos, hogy nem marad így.

P.: Új dolog, hogy éjjel-nappal szünet nélkül felettünk zúg a hadsereg robotrepülőgépe. Ennek talán nyugtatólag kéne hatni rám, de nálam fordított a hatás: ez az a zaj, ami a Gázai övezet körüli izraeli településeknek a biztonságérzetet adta. Mellesleg a gázaiak is ezzel élnek már évek óta. Háborús övezet lettünk. Ez az első izraeli háború, amikor a hátország a front. Amikor az élőben közvetített lefejezések repülőgépanyahajó-átcsoportosításokat váltanak ki, amikor elmehetsz innen a világ végére, de tudod, hogy ott is az ágyadban érhet a terror, és nincs, aki megvédjen. A gyűlölet határtalan. Ezért maradunk, és itt próbáljuk legyőzni a gonoszt. Nem tudom, hogy van-e esélyünk, de meg kell próbálnunk.

Mit szóltok a világvisszhangokhoz, beleértve vezető hatalmak politikusai szolidaritásának jeleit, és a pro-palesztin utcai tüntetéseket, melyek Izrael-ellenességbe, helyenként antiszemitizmusba csapnak át?

K.: Ez a szerintem minden szempontból inkompetens és káros izraeli kormány és a támogatói az elmúlt hónapok során úgy beszéltek az USA-ról és Bidenről, mint Izrael ellenségeiről, de legalább is annak ügynökéről, és olyan ésszerűtlen és korlátolt kijelentéseket tettek, miszerint egyáltalán nincs szüksége Izraelnek Amerikára. Hát nem csak hogy van, de szerencsénkre egy olyan elnök vezeti ezt a nagyhatalmat, aki elég idős ahhoz, hogy személyesen is tudja, mi a Holokauszt, személyesen ismeri Izrael történelmét és sok volt vezetőjét, aki nem dadog és hőzöng, hanem empatikus és valóban Izrael-barát. Már csak azért is, mert minden hibájával egyetemben tényleg Izrael a térség egyetlen demokráciája. Nagyon fontos esemény volt az izraelieknek Biden beszéde és látogatása, sokat javított a hangulaton, reményt adott. Az, hogy fontos EU-s országok vezetői is egyből idejönnek és támogatnak, szintén nagyon biztató jel, mert ahogyan az ukrán-orosz konfliktusban, most is egyértelműen állást foglalnak ezzel.

Másrészről baloldali, liberális értelmiségiként és egyben cionistaként fájó egzisztenciális válságban érzem magam. Ezekben a szörnyű napokban rá kellett jönnöm, hogy nem csak a palesztinok és a mellettük kiállók legnagyobb része, de az általam elvileg támogatott és értékelt civil szervezetek, akadémiai intézmények is elfogadják, magyarul támogatják azt, hogy zsidókat, izraeli állampolgárokat kell ölni. Hogy ez a palesztin–izraeli konfliktus része.  Félelmetes számomra, hogy minden értéket és értelmet félredobva, egyértelműen támogatnak egy olyan terrorszervezetet, amelyik semmiféle demokratikus vagy humánus értéket nem tisztel, legyen az politikai, vallási, egyéni vagy akár gender téma. Egy gyilkos kalifátust, amelynek nem egy palesztin állam a célja, hanem Izrael eltörlése. Úgy érzem, hogy amikor ezt a „nyugati civilizált” világban egyre többen elfogadhatónak tartják, ez egy földrengés utáni after-shock: pont annyira veszélyes és halálos számunkra, mint maga a terrortámadás.

P.: Az első pillanattól számítottam erre a világméretű polarizációra. Az embereknek a koronavírus és az orosz-ukrán válság után szüksége van a „friss húsra”, az újabb csámcsognivalóra. Bevallom, ezért utasítottam vissza a legtöbb interjúajánlatot, úgy éreztem magam, mintha a kakasviadal arénájába nyújtanák a mikrofont, hogy megszólaltassák a viadal egyik résztvevőjét. Ha Izraelben nem lehetünk biztonságban, sehol a világon nem lehetünk biztonságban. Nem csak mint zsidó, hanem mint humanista ember. Biden és a nyugati világ józanabb része ezt ismerte fel, ezért sorakoztak fel Izrael mellett. A kérdés, meddig bírják ezt tevőlegesen is képviselni az utcán ordibálókkal szemben.

Mik a kilátások Izrael számára a háború után? Változik-e, változhat-e érdemben a helyzet?

K.: Nehéz erre most válaszolni, mivel még azt sem tudjuk, mi lesz a katonai válasz arra, ami október 7-én történt. Minden valószínűség szerint még hónapokig eltart a háborús helyzet. Csak remélni tudom, hogy a kormányból, amelynek mindössze 9 hónapba telt az országot teljesen szétverni és történelmi mélypontra juttatni, nem marad senki többet a politikában. A közhangulat már most is erre utal. Abban mindenki egyetért, hogy sem belpolitikailag, sem biztonságpolitikailag nem maradhat semmi úgy, ahogyan eddig volt. Ha optimisták akarunk lenni, akkor egy széles, az ország lakosságának valós érdekeit szem előtt tartó egységkormány lesz, amelyik arra törekszik, hogy nemzetközi segítséggel a lehető leghosszabb távra megoldást találjon a palesztin–izraeli konfliktusra. A pesszimizmust most nem engedhetjük meg magunknak.

P.: Én sajnos nem tudok optimista lenni. Az világos, hogy a háború végén Netanjahu nem marad hatalmon, de az izraeli társadalom sokkal militánsabbá válik, újabb szélsőséges, populista elemek kerülhetnek kulcspozíciókba, a történtek után legitimást érezve, hogy akár erővel is elhallgattassák a kritikus hangokat. Nem beszélve az izraeli arabok irányába történő hangulatváltozásról. Az egyik arab élelmiszermérnök barátom nem meri folytatni a reggeli futásait Haifán, mert attól tart, hogy valaki menekülő terroristának nézi, és egyszerűen lelövi. Attól is tartok, hogy komolyabb méretű elvándorlás elé nézünk, ha nem sikerül teljesen lefegyverezni a Gázai övezetet és Libanont. Nem tudom elképzelni, hogy az emberek visszaköltöznének ezekre a határmenti településekre, ha nem garantált a biztonságuk. És a rengeteg szétosztott fegyver, a társadalom végtelen megosztottsága is távozásra késztethet sokakat. Szélesebb perspektívában persze minden seb begyógyul egyszer. A búza is kinő újra. Még szélesebb perspektívában már a búza sem biztos…