Mi az oka az arab államok kudarcának?

A fenti címmel írt cikket Dan Schueftan, a Haifai Egyetem professzora az Israel Hayom c. lapba. A magyarázat a szerző szerint nem az iszlám gonoszságában, de nem is a kolonializmus gonoszságaiban, hanem a mélyen fekvő kulturális és társadalmi problémákban rejlik, amelyek megnehezítik, hogy ezek a társadalmak képesek legyenek megbirkózni a modernitás kihívásaival.

Libanon összeomlás előtt áll, és más arab országokat is példa nélkül álló hanyatlás fenyeget. Utóbbiak között egyesek máris a vérfürdő közepén vannak. Egyikük sem igazán képes a 21. század kihívásaival szembenézni. A köztük és a világ többi országa közötti szakadék egyre mélyül, és általános a vélemény, hogy átfogó társadalmi és kulturális forradalom nélkül nem lesz áthidalható. A közelmúlt nemzedékei alatt a Közel-Kelet állandó átalakulásban volt, ám a változások nem könnyítették meg az alkalmazkodást: kevesebb a nyitottság, a pluralizmus és a tolerancia, több az erőszak és az autokratizmus, ritka a hajlandóság a társadalom és kormányzat mélyreható reformjára, miközben a kifogások keresése állandó jelenség.

A kérdés tényszerű megvitatásának előfeltétele a fenti két magyarázat sekélyességének és manipulációs jellegének föltárása. Az egyik oldalon a sikertelenségért az „iszlámot” teszik felelőssé. Ez olyan, mintha a „judaizmus” vagy „kereszténység” vizsgálatakor eltekintenénk attól, hogy a zsidók vagy keresztények mennyire különbözők lehetnek (világi liberálisok vs. haredi fanatikusok; amerikai kvékerek vs. libanoni falangisták). A Föld legnépesebb moszlim állama, a mintegy 275 milliós Indonézia két évtized alatt végrehajtotta a demokratizálást, és számos szabad választást rendezett. Közép- és Kelet- Ázsia moszlimjainak többségét (ide értve India 200 millió muzulmánját) távolról sem jellemzi annyira az erőszakra vagy kegyetlenségre való hajlam, mint néhány arab ország, Pakisztán, és Afganisztán lakóinak jó részét. Iránban a forradalmi rendszer elnyomó és barbár, ám a társadalom olyan nyitott és pluralista struktúrákkal rendelkezik, amelyek túlélték a mullahok uralmát és olyan infrastruktúrával, amire a jövő változásai építhetők. Az arab világ sokszínű: elég, ha Marokkót Szíriával, Irakkal, vagy Palesztinával hasonlítjuk össze. Az „iszlám” nem recept a kudarcra, vagy magyarázat az erőszakra.

Másrészt az arab sikertelenséget a gyarmatosítás történetével igyekszenek magyarázni. Ezeket a kifogásokat elfogadják maguk az arabok, a „progresszív” tudományos körök, a média és politikusok, akik a „harmadik világot” áldozatoknak állítják be, akik nem vonhatók felelősségre saját viselkedésükért. Az ilyen kifogások szánalmassága rögtön világossá válik, ha az arab országok kudarcát összevetjük India vívmányaival a demokratikus hatalom létrehozásában, a reménytelen szegénység visszaszorításában – a kasztrendszer ellenére. A gyarmati sorból fölszabadult India, természeti erőforrások nélkül javította polgárainak életminőségét, miközben az arabok annak ellenére, hogy erőforrásokban igen gazdagok, csak viszonylag rövid gyarmati múltjuk van, és az is sokkal kevésbé volt elnyomó, mint az indiai, a „kolonializmusra” fogják, hogy országaik és népeik nem boldogulnak.

A kudarc egyszerre kulturális és társadalmi: oka a társadalom, ami ragaszkodik törzsi, patriarchális szerkezetéhez, értékei nem pluralisztikusak, és a mélyen ülő korrupció végül felmorzsolja. Az inkább természeti, semmint emberi erőforrásokból élő autokrata rezsimek legföljebb stabilitást, az összeomlás elkerülését ígérhetik. Ez a kultúra száz év alatt sem volt képes választ adni a modernitás kihívásaira. A szakadék egyre nő az araboknak a dicső múlton alapuló önképük és a jelen válságos állapota között, miközben vonakodnak beismerni jelenlegi válságukat a jövőtől pedig félnek.

A politikai kultúra nem a sors elrendelése, és nem igényli az identitás föladását. A cionizmus fölismerte a beidegződött életmód föladásának szükségességét és olyan forradalmi kultúrát teremtett, amely kiutat mutatott és olyan zsidó identitást kínált, ami szilárd alapokon nyugodott. A megerősödött zsidó nemzeti közösség sikerrel válaszolta meg a 20-ik és 21-ik század kihívásait és javított a zsidók életkörülményein. Atatürk száz évvel ezelőtti forradalma nyomán a török nemzet megerősödött.

Ez a kultúra nagymértékben magyarázatot ad az arab országok kudarcaira. A kevés tudományos vívmányra, a terrorizmus jelenlétére, az Európába bevándorlók sikertelen beilleszkedésére, a palesztinok elutasító magatartására és az Izrael megsemmisítésével kapcsolatos vágyálmukra. Az erőszak, bűnözés és törzsi állapotok elterjedtek az izraeli arab társadalomban is. Amikor a felelősség tagadása a legfőbb érték, semmi sem javítható. Nyilvánvaló, hogy csak a forradalmi megoldások segíthetnek.

Israel Hayom – Bassa László