Menekültek és kerítés – megoldás nincs
A Szerbia felől érkező és Magyarországon regisztrált menekültek száma idén már meghaladta az ötvenezret. Feltehetőleg további (tíz)ezrek igyekeznek átjutni az országon anélkül, hogy a hatóságok tudomást szereznének róluk.
A témához hozzászólók általában indulatosan igyekeznek „megmondani a tutit” – vagyis a kérdést addig egyszerűsíteni, amíg valami hangzatos megoldás megfogalmazható, melynek birtokában aztán lehülyézhetők mindazok, akik ezzel nem értenek egyet.
Ezt a primitív vitakultúrát erősíti az Internet demokratikus világa, ahol a nép egyszerű gyermekei a maguk keresetlen, igazságosztó stílusában nyilvánulnak meg. De ezt erősíti a jelenleg uralkodó politikai elit is, amely meggyőződéssel hirdeti, hogy a nemzet/nép akaratát képviseli és hajtja végre, míg az ellenoldalt idegen érdekek mozgatják, így nem érdemel jóhiszemű elbánást. Ebben a vitakultúrában nagyon nehéz menekülő tíz- és százezrek ügyét józanul mérlegelni és tárgyalni.
*
A menekültüggyel a magyar közönség tömegei első ízben a „nemzeti konzultáció” során találkoztak. A miniszterelnök levelével kipostázott – szociológusi szemmel komoly hibákat tartalmazó – kérdőívek igen tendenciózus kérdésekkel hangolták a címzetteket a menekülők és bevándorlók ellen.
Nem sokkal később a miniszterelnök Brüsszelben kijelentette: Magyarország nem készült fel arra, hogy menekültek tömegeit fogadja be, ilyet ne is várjanak tőlünk. Ezt megismételte Orbán Viktor néhány magas állású beosztottja, ám a média akkor harapott rá igazán a témára, amikor megjelentek a közterületen a kormány óriásplakátjai. A menekülteknek címzett magyar nyelvű üzenetek (Ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat és hasonlók) nyilvánvalóan a magyar polgárok szorongását voltak hivatottak meglovagolni, tudatván, hogy a kormány keményen kézben tartja az országra zúduló idegenek ügyét. Így értelmezte ezt a baloldali közvélemény is, amely kigúnyolta és ironikus ellenkampánnyal fogadta a kormánypropagandát.
A menekültügy tehát csak propagandaháború formájában érte el a magyar állampolgárokat, a valódi menekültek ezalatt átmeneti táborokban várakoztak, vagy igyekeztek minél hamarabb Ausztriába jutni, a magyar közönség tehát jó eséllyel nem is észlelte őket.
Ezek után mindenkit elképesztett az a váratlan kormánydöntés, hogy a szerbiai határszakaszon épüljön 170 km hosszú, négy méter magas drótkerítés.
Ez már valóban nem piskóta, ez biztosan nem fog nevetségbe fulladni, mint a kérdőívek és plakátok. Magyarország kormányán nem fognak gúnyolódni, mert olyat tesz, amitől mindenkinek az arcára fagy a mosoly! Majd a szögesdrót-kerítést tépkedjék olyan viccelődve, mint az óriásplakátokat!
*
A regnáló hatalom tehát a tőle megszokott módon kezeli a menekültkérdést: itthon a polgárok legarchaikusabb félelmeire építve próbálja a helyzetet a maga javára kamatoztatni. Az európai porondon pedig a miniszterelnök huszárosan kijelenti: mi ugyan nem fogadunk be menekülteket, mindenki más pedig csináljon, amit akar.
Aztán intézkedik is, kész tényeket teremtve, valódi konzultáció nélkül – mindez nem éppen korszerű, európai megoldás.
*
Mindettől függetlenül a menekültügy súlyos európai probléma. Noha Magyarország jelenleg tranzit-ország, egyelőre nem fenyegeti a más kultúrából érkező és beilleszkedni nem tudó emberek tíz- vagy százezres tömege, de ez változhat.
Jelenlegi politikai kultúránkban azonban a kormány sokak szemében olyan hiteltelen, hogy bármit mond, annak csak az ellenkezője lehet igaz. Így a csecsemőt (a menekültkérdést) kiöntik a fürdővízzel (a kormány hitelességével) együtt. Az emberjogi harcosok, egyes baloldali politikusok és véleményvezérek elsorolják a multikulti összes lózungját, mint amilyen a „nem drótkerítésre van szükség, hanem hidakra”, stb. (Ez a szöveg ismerős az öngyilkos merénylők ellen emelt izraeli biztonsági kerítés építésének idejéből.) Egydimenziós kérdésként kezelik tehát az ügyet, mintha csupán szegény emberek megsegítéséről volna szó.
*
Ennél azonban összehasonlíthatatlanul nagyobb a tét: tőlünk 1-2 órányi repülőút távolságra, éppen most zuhan rettenetes káoszba az arab világ jó része, ahol a demokratikus kísérlet olyan súlyos kudarcot vallott, mint a 20. századi Oroszországban, majd Németországban. Demokratikus arab ország ma nem létezik; jobb esetben keménykezű elnyomó rendszerek uralják őket, rosszabb esetben az állam szétesett, és romjain a 7. századi erkölcsöket visszaállító martalócbandák az urak.
Nem csoda, hogy innen (és számos más iszlám országból) menekül, ki merre lát. Példáként: a 22 milliós Szíria lakosságának fele (!) hagyta el eddig az otthonát, közülük 4 millió menekült a szomszéd országokba. Érthető, hogy a menekülttáborokban reménytelenül tengődők közül sokan mindent egy lapra tesznek föl: akár életük kockáztatásával is megpróbálnak eljutni az emberi élet reményével kecsegtető Európába. Ki ne értené meg az élhető élet utáni vágyat?
Ugyanakkor ki ne értené meg az európai polgár vonakodását: nem akarja egy másik civilizáció válságának következményeit a nyakába venni. Korántsem anyagi terhekről van szó csupán, melynek viselését talán méltányos lenne kérni – gyakran a csomag része egy olyan kultúra importja is, amely az évszázadok alatt keservesen elsajátított nyugati demokrácia értékeit nem osztja. Az arab, illetve iszlám földről menekülőknek sokszor nincs egyebük, mint a testükön levő ruha, ám szellemileg nem nincstelenek: gyakran hozzák magukkal szülőföldjük bűnbakkereső, intoleráns politikai kultúráját. (Valamint az Iszlám Állam alvó ügynökeit.) Az emberjogi harcosok hajlamosak csak az előbbit látni, a józanabb politikusok az utóbbit is. Nagy dilemma feszül itt az emberség és a politikai bölcsesség között.
Ebben a helyzetben nincsenek jó megoldások – amin általában azt értik, hogy a menekülők sorsa is megnyugtatóan rendeződik és az európai ember is éli tovább a maga kényelmes életét. Hogyan lenne ez lehetséges, amikor a szomszédban válságba zuhan egy civilizáció, és tízmilliók számára vész el minden remény? A válság szükségszerűen átcsap Európába is, megrengetve annak anyagi és morális egyensúlyát is.
*
Talán mindenkinél intenzívebben élik át ezt a dilemmát az európai zsidók, akiknek hagyománya megköveteli az idegenek iránti toleranciát (A jövevényt ne nyomorgasd; hiszen ti ismeritek a jövevény életét, mivelhogy jövevények voltatok Egyiptom földjén.[1]) és akik az oly gyakori üldözések során maguk is sokszor tapasztalták meg az elutasítás keserveit.
Másfelől az európai zsidóságnak minden oka megvan, hogy ne kívánjon még több iszlám bevándorlót: 1945 óta nem tapasztalt agresszió sújtja a nyugat-európai zsidó közösségeket, s ennek szinte kizárólagos forrása az iszlám hátterű bevándorlók köréből kicsapó erőszak. Az utóbbi évek kegyetlen gyilkosságai súlyosan megrendítették az európai zsidók biztonságérzetét és jövőképét, a kivándorlás Izraelbe minden korábbi mértéket meghalad.
A zsidóellenes hangulatot az emberjogi jelszavakat (Szabad Palesztinát!; Le a gázai blokáddal!; stb.) harsogó európai baloldal alapozza meg, de az „ítéletvégrehajtók” mindig az iszlámista körökből kerülnek ki.
A nyugat-európai zsidóság bizalma a baloldalban megrendült. Az általa oly mély hittel vallott emberjogi jelszavakat, anticionista alapon, ellene fordították. A baloldal helyett szövetségesül kínálkozik a tegnap még antiszemita, de mostanra Izrael-pártivá és bevándorlás-ellenessé átlényegült szélsőjobb. Ez a szövetség azonban a közös ellenségen és nem a közös értékeken alapul. Az európai zsidó élet fundamentumai megrendültek. A józan közép gyenge és bizonytalan.
*
Magyarországon, bevándorlás ügyben az uralkodó párt a nyugat-európai (szélső)jobb álláspontjára helyezkedik: nekünk nem kellenek iszlám bevándorlók, ide ne jöjjenek, még akkor sem, ha csak átutazóban vannak. Ez az európai szolidaritás eszméjének elvetése: foglalkozzanak a bevándorlókkal mások, mi kimaradunk az egészből.
Ugyanakkor az európai szolidaritás nemes eszméje, a menekültek ügyében egyszerűen működésképtelen: nincs programja (nem is lehet) egy ilyen válság kezelésére.
[1] Mózes2 23:9.