Menedék a Paradicsomban

1987. augusztus végén érkeztünk Amerikába a mára megszűnt Trans-World Airlines fedélzetén. Bevándorlókkal teli repülő volt – akik a Szovjetunióból, Indiából, Pakisztánból és Egyiptomból jöttek – és mindannyian tapsoltunk, amikor a repülőgép földet ért a Kennedy Airport leszállópályáján. Előttünk van az új életünk az Új Világban. Amikor betöltöm negyvenedik életévem 2007 nyarán, életem felét már Amerikában töltöttem – és ez nem kevés attól a moszkvai zsidó fiútól, aki egykor voltam.

Épp az a nyár, melyet Ausztriában és Olaszországban töltöttem 1987-ben, tette lehetővé az orosz „én”-nek [„I”] az amerikai „magam”-tól [„me”] való elkülönböződését. Mint egyfajta időbeli védőzóna, az ezen oldalakon leírt három hónap két szakaszra osztotta az életem, elválasztva az orosz (és szovjet) múltamtól az amerikai jelent. Mindazonáltal ez az emigráció-történet nem volna teljes még egy kaland nélkül, amely olaszországi tartózkodásunk leges-legvégén történt. Ez volt az első és egyetlen olyan alkalom az életemben – és ilyen még a Szovjetunióban eltöltött húsz év alatt sem volt –, amikor reménytelenül szegénynek éreztem magam.

Képzeljük magunk elé augusztus második hetét Sorrentóban. A nap édes fojtogatása kezdett enyhülni a torkunkon. Anyám és én háromnapos kirándulásra indultunk dél-Olaszországba. Apám Ladispoliban maradt, mivel egy héttel korában ő már látta Pompejit és Sorrentót Pinya nagybácsival.

Nápolyban, a Castel Nuovónál tett kirándulás után, ahol nem a régi Európa utcakövekből áradó kellemes szemét-illata, hanem az asztali vörösbor és a szardíniák illata volt érezhető, az idegenvezető kötötte az ebet a karóhoz, hogy látogassunk meg egy templomot Szent Januáriusz ereklyéivel. Nápoly e védőszentjének neve a havat juttatta eszembe. A hűvös templomban, az állott, tömjén-illatú levegőben nosztalgikus emlékeim támadtak. Egy téli tájat láttam magam előtt szülőhazámban: hótorlaszok, egy befagyott tó, zúzmara az elektromos vezetékeken. Nappali álmomban egy lányt csókoltam, akinek arcát nem tudtam felismerni, de mindazonáltal ajkai ismerős ízűek voltak. Tekintetem a templom padlózatának kőlapjaira zuhantak vissza, amikor egy idős őr megrántotta az ingujjam:

„Vegye le a kalapját, mister. Vegye le a kalapját. Ön egy szentélyben van!” Fekete ujjával a kékszalagos szalmakalapomra mutogatott. Felbőszült feledékenységem miatt.

Az utcai olasz tudásommal – mely nagyban a növénytani latinon alapult, bár immár a majdnem-olasz gesztikulálással kiegészítve – megpróbáltam elmagyarázni az őrnek, hogy a zsidók nem fedik fel fejüket az Örökkévaló jelenlétében, hanem szinte mindig elfedik azt, különösen egy templomban. Nem tudom, mi ragadott el engem abban a pillanatban.

Az őr látszólag csak egy szót értett meg terjedelmes magyarázatomból – azt, hogy „zsinagóga” – és arca bíborvörös lett.

„Zsinagóga! De hát ez egy keresztény templom! Vegye le a kalapját, maga…”, és e ponton elakadt az őr szava. „Ön Szent Januáriusz földi maradványinál áll. Vegye le a kalapját, vagy hagyja el a szentélyt!”

Le kellett volna vennem a kalapom, nem lett volna szabad kinevetnem az öreg vakbuzgót. Viszont én a hóra és arra gondoltam akkor, hogy lányokat csókolok a szülőhazámban.

Kirándulásunk következő állomása Pompeji volt. A hely ismerete számomra Karl Bryullov egy klasszikus festményére vezethető vissza, amelynek címe „Pompeji utolsó napja”, s mely a Vezúv i.sz. 79-ben bekövetkezett kitörését ábrázolja. Emlékeztem a pániktól sújtott római nőkre és férfiakra karmazsinvörös tógákban, amint kimenekülnek házaikból és amint ellepi őket az örvénylő láva. Ugyanakkor semmi tragikus nem volt abban, amit Pompejiben láttam. Képzelj el egy húsz éves fiút, amint – anyja társaságában – olyan freskókat nézeget, melyeken férfiak nőkkel, más férfiakkal és állatokkal közösülnek. Képzelj el törpéket patákkal és hatalmas hímvesszőkkel. Képzeld el az augusztusi koradélutáni száraz meleget Pompejiben. Próbáld magad elé képzelni ezt: két oroszországi menekült megkövesedett láván áll a kék ég boltozata alatt mindaz közt, ami egykor Vénusz Szentélyének fala volt.

Azokban a napokban hátizsákom volt, az egyetlen, amit valaha birtokoltam. Egy amerikai lány adta ajándékba nekem, akinek Moszkvában udvaroltam az Oroszországból való végleges távozásunk előtti télen. A hátamon lógó kék hátizsákban volt a pénztárcám, az összehajtott anorákom és egy notesz mindazok nevével és címével, akiket az egész világon ismertem. A sárga disznóbőrből készült régi pénztárca testes volt, és nem fért be egyik zsebembe sem. Ebben hetven amerikai dollár volt – az utazási költőpénzünk –, valamint a két menekült-dokumentumunk, anyámé és az enyém. Pontosabban, még csak nem is voltak igazi menekült-papírok. Megfosztottak minket a szovjet állampolgárságunktól és le kellett adnunk az útleveleinket, mielőtt elhagytuk Moszkvát, és a szovjet kibocsátású kilépő vízumaink szolgáltak személyi azonosságunkat igazoló dokumentumokként, amikor Bécsbe és Rómába utaztunk. És most e tranzit-dokumentumok eltűntek a múlttal való legtöbb kötelékemmel együtt az amerikai kék hátizsákomban.

Sosem fogom megtudni, tulajdonképp mi is történt. Néhányan közülünk épp mentünk vissza a turistabusz felé. Azt mondtam anyámnak, hogy egy ivókutat keresek. A mai Pompeji megkövesedett emlékek egyfajta hálózata – szűk utcák tető nélküli házakkal szegélyezve. Egy közeli keskeny utcába fordultam, ami biztosan egy ivókúthoz vezetett. A többi egyfajta látomás: emlékszem, hogy a hátizsákom egy padra tettem néhány lábnyira a vízforrástól, azt követően pedig bőségesen ittam, és a langyos vizet végigcsorgattam a fejemen és a nyakamon. Azután visszafordultam a széles rózsaszín gránit pad felé, ahol a hátizsákom volt néhány pillanattal azelőtt, de ekkor már semmi sem volt ott. Egyedül voltam egy helyen, ami egykor az öröm római városa volt. Hiába kerestem élénk kék jeleket, melyek világosan láthatók lettek volna a Pompeji sápadt kövei által alkotott háttér kontrasztjaként. Csak Dél-Olaszország késő délutáni ege volt mélykék a fejem felett: ez az isteni mindentudás mélykék színe volt.

Mit kellett volna tennem? Mely mellékúton kellett volna haladnom a porladó falak e labirintusában? Kezdtem kételkedni épeszűségemben. Netán az Amfiteátrumnál hagytam a hátizsákom? Esetleg a Tragikus Költő Házánál, vagy a Faun Házánál? Jupiter Szentélyénél? Vívódtam magamban és próbáltam tájékozódni. Gyötrődve próbáltam visszaemlékezni egy tájékozódási pontra: egy freskóra, egy fallikus domborműre, egy hulladéktárolóra, bármire. Ekkor minden Pompejibeli ház egyformának tűnt nekem, akárcsak az emberek a freskókon: ocsmány kecske-emberek a göndör hajú mocskos sörényükkel. Pánikomban is tudatában voltam annak, hogy késésben vagyok, hogy egy utasokkal megtelt busz várt rám a parkolóban. Mindazért futottam visszafelé, ami számít nekem. Szegény anyám sztoikus beletörődéssel fogadta a hírt. Ugyanakkor menekült-társaink nem mutattak együttérzést. Majdnem olyan volt, mintha jóságukat a szovjet útlevél-ellenőrzés forgóajtaja mögött hagyták volna.

„Ami sok, az sok,” csaholta egy minszki zongorahangoló az arcomba. „Elkésünk Sorrentóból” (mintha valaki valaha is elkéshetne Sorrentóból!).

„Sosem fogod megtalálni a kis hátizsákod”, mormogta egy pinszki fogorvos. „Majd veszel magadnak egy újat Amerikában.”

„Elfenekel majd a mamád?” kérdezte egy dvinszki kislány, aki anyjával és süket nagyanyjával utazott.

Kérleltem Anatoly Shteynfeldet, akit a csirkefogó Nitochkin tett az utazás idegenvezetőjévé, hogy adjon még egy kis időt. „Tíz perc”, sziszegte romlott fogain keresztül. És Shteynfeld győzedelmesen nézett anyám felé, aki a busz végében ült, és kezeivel a halántékát masszírozta. Mint a sakál a sárgarigó iránt, Shteynfeld még mindig vágyakozott anyámra, de az észak-olaszországi utazás után már habozott ezt kimutatni. Vágyakozását egy másik férfi felesége után ellenségeskedésbe fordította át irányomban, a nő fia irányában.

Elszaladtam a múzeumi irodába, remélve, hogy ott van „elveszett tárgyak”-helyiség. Három ember volt az irodában, olasz parkőrök, mint kiderült, akik félig egyenruhába, félig fikcióba voltak öltözve, és kevésbé tudtak angolul, mint én olaszul. Kérték az igazolványomat.

„Nincs. A hátizsákban volt.”

„De nekünk szükségünk van az Ön dokumentumaira, mielőtt elkezdhetnénk a kutatást a nemzeti parkban”, mondta a három közül az egyik tiszt. „Honnan tudhatnánk, hogy Ön épp nem valaki más személyes tárgyait akarja eltulajdonítani?”

„Kérem, értsék meg, a dokumentumaim a tárcámban vannak. A tárca pedig a kék hátizsákban van, vagy volt, és a hátizsák eltűnt”.

„Sajnáljuk, mister, de semmit sem tehetünk a jelen körülmények közt. Megpróbálhat később hívni minket, hátha valami előkerül. De én az Ön helyében”, és ekkor a második tiszt temetkezési vállalkozó módján vigyorgott, „a carabinieri-hez mennék. Ők foglalkoznak külföldiekkel.” A harmadik tiszt egy szót sem szólt.

A Pompejit elhagyó buszon anyám és én egyaránt teljesen elhagyatottnak éreztük magunkat a többi orosz menekült közt. Amerikába szóló tranzit-dokumentumok nélkül pusztán a múlt egyszerű alakjaira redukálódtunk. Kínos helyzetünk különösen abszurd volt, mivel két további napunk volt az előre befizetett városnézésekből, és nem tudtunk egyszerűen leszállni és visszatérni Rómába, ahol újabb tranzit dokumentumokat állítanak majd ki nekünk kevesebb, mint két héttel Amerikába-utazásunk előtt.

A JIAS [Jewish Immigrant Aid Services] fejléces papírjára nyomtatva, a pót-dokumentumokon fekete-fehér fotóink voltak láthatók, jobb-felső és bal-alsó sarkukban a JIAS-pecséttel. Az újonnan kiállított papírok igazolták, hogy a képek az enyém, illetve anyámé voltak, és feltüntették születési dátumaink, valamint a szülők nevét. A pót-dokumentumok még kevésbé voltak hivatalosak, mint az eredeti, szovjet-kiadású kilépő vízumok, amiket Pompejiben elloptak. Ezen ideiglenes papírokra az olasz szöveg mellé, amely igazolta személyazonosságunkat, egy kő-arcú bevándorlási és honosítási közhivatalnok később azt pecsételte, hogy „menekültként beengedve az I&N [Immigration and Naturalization] törvény 207 paragrafusának megfelelően. Amennyiben elhagyja az USÁ-t, előzetes engedélyre lesz szüksége az oda való visszatéréshez. Munkavállalás engedélyezve”, és azt firkálta alá, hogy „JFK 8/26/87”, valamint a szolgálati számát. A bevándorlási hivatalnok lepecsételte utazási dokumentumainkat, átvette az amerikai vízumainkat, továbbá adott mindnyájunknak egy-egy fehér kártyát piros számokkal és betűkkel.

„Rhode Island-re mennek”, mondta a bevándorlási hivatalnok, amint beengedett bennünket az országba. „Jó hely, nagy strandokkal.”

Zavartan tartottunk egy étterembe, ahol régi moszkvai barátaink, akik immár New Jerseyben élnek, szendviccsel kínálta+, majd egy másik terminálhoz kísértek minket, ahol egy apró repülőgépre szálltunk fel. Ez egy olyan típusú propelleres gép volt, amilyen – úgy gondolom – már nem szolgál az amerikai belföldi kereskedelmi járatoknál: épp ennek törékeny szárnyaival repültünk a JFK-től az ország legkisebb államának zsebméretű fővárosába. E törékeny gépről néztem le a városra, ahol mindezt követően első két amerikai évem töltöttem el, és ahol, egy végzetes egybeesés révén, a feleségem felnőtt. Lenéztem első amerikai otthonomra és azt gondoltam: Istenem, hogy lehet Providence ilyen kicsi?

De mindez tehát csak a majdnem katasztrofális dél-olaszországi utazásunk után két héttel történt, és amint a busszal egyre csak távolodtunk Pompejitől és az ellopott kék hátizsák helyétől, az Amerikába-utazás kilátásai sivárnak tűntek. Anyámmal kettőnknek összesen húsz dollárunk volt a zsebünkben, és senki sem segített nekünk. És most, amikor megközelítettük Sorrentót, Anatoly Shteynfeld arról tájékoztatta a turistacsoportot, hogy tiszta napon látható Capri a Sorrentói félsziget dombjáról. Capri szigete volt a végső úticélunk.

Hogy is írjam le azt a délutánt Sorrrentóban? Mint egy összekarcolt Technicolor film-kópiát, melyet én exponáltam és én is pózolok rajta. Fakó színek és eltompult érzések. És egy éles érzet: a vágyakozás. A Szirének ebből a kikötőből csábították Odüsszeuszt. Sorrento egy örök dallam volt, melyet már oroszországi gyermekkorom óta ismertem, habár idegen voltam a terein és a főútvonalain. A vasfüggöny mögött felnőve epedeztem, hogy lássam Sorrentót. Végül elvezettettem e helyre és különleges tradíciójába. Tudtam, hogy sok nagy író járt ezeken az utakon és tartózkodott ezekben az éttermekben. Elképzeltem magamban őket, amint a februári-szürke hópelyheket bámultam a hálószoba-ablakomból Moszkvában. Vajon mit gondoltak magukban, amikor elszívták kézzel sodort cigarettájukat és felhörpintették a Chiantit? Volt honvágyuk szülőhazájuk iránt? Gorkij Volga-folyója, amint messze és szélesen hömpölyög tavasszal; Ibsen ködös és titokzatos Christiániája. Nem hiányoltam Oroszországot. Úgy értem, valójában hiányoltam, de tudtam, nincs visszaút. Amire vágytam Sorrentóban az valamiféle állandóság; a jövőm oly bizonytalant, és most, dokumentumok és pénz nélkül, még inkább nyugtalanító volt.

A fő sétányon az üzletek kirakatai ezüst- és türkizszínben derengtek. Fiatal és elbűvölő párok falták egymás szájait az emberi forgalom kellős közepén. Bandák játszották, hogy „Come Back to Sorrento”: anyám és én azon voltunk, hogy ne gondoljunk e dal szavainak értelmére.

Az önelégült Anatoly Shteynfeld, új kalapjával és napszemüvegével, mögöttünk kószált. Később utolért anyám és engem.

„Nem vagyok biztos benne, de szeretnél részt venni velem egy romantikus vacsorán?” mondta anyámnak.

„Idehallgass Shteynfeld,” válaszolt anyám oly gyorsan és határozottan, hogy a fiúgyermek büszkesége arcába és fülébe szállt. „Másodszor is, nem látod, hogy már van randevúm?”, mondta, kezével a karomon. „És mindenekelőtt, nem mondta meg neked a férjem Bolognában, hogy tartsd távol magad tőlünk? Tudod mi lesz ennek a vége? A férjem ott fog ránk várni a téren, amikor a busz visszatér Ladispoliba. És ő sosem figyelmeztet kétszer.” És anyám sarkára állt, és magával húzott Sorrento gazdagon díszes folyamába. Mennyire szerettem az ő erejét és nyerseségét!

A lehető legolcsóbb pizzából vettünk magunknak két szeletet és egyik nyitott kávézóból a másikba kóboroltunk, hallgatva a zenekarok játékát; túl félénkek voltunk asztalhoz ülni. Végül találtunk egy kávézót, mely immár nem volt annyira ijesztő számunkra, mint az azt megelőzők, és helyet foglaltunk egy sarokasztalnál, távol a banda játékától és más turistáktól, akik nagy tányér salátát és tésztát ettek. Mikor végre a pincér észrevett minket, kértük a menüt, úgy téve, mintha az lett volna a szándékunk, hogy rendelünk. Amikor a pincér visszatért, a desszert-menüt kértem. „Meggondoltuk magunkat. Nem vagyunk éhesek”, magyaráztam. Két gombóc fagylaltot rendeltünk, pisztáciát és görögdinnyét, és ezekhez csapvizet kértem. A pincér úgy méregetett minket a szemével, ahogy a patrícius néz a koldusra. Egy tányért hozott ki két kicsi gombóccal és egy kanállal, nem törődve a vízzel. Sosem volt fagylalt olyan jó ízű, mint amelyet anyámmal ettünk Sorrentóban naplementekor.

Volt idő, amikor a paradicsom szárazföldön volt elérhető. Valaki maga mögött hagyhatta Sorrentót a maga világi zajongásával, szeszélyes tömegeinek hiúságával, a túlárazott éttermeivel és fagylaltozóival. Valaki egyszerűen ott hagyhatta a zsebtolvajok és ékszerészek e tartományát és átsétálhatott egy szűk földszoroson a föld legtökéletesebb helyére. Aztán egy nap egy természeti katasztrófa elsüllyesztette a sziklás összekapcsolódást a szárazfölddel, Caprit csak vízen elérhető szigetté téve. De akárhogy is, valahogy el lehet oda jutni!

Reggel, csekély reggelit követően, a Navigazione Libera del Golfo által működtetett kompra szálltunk. E komp azonos ikerpárja volt annak, amely a Moszkva folyó bal és jobb partja közt közlekedett gyermekkoromban. Egy öreg, rokkant komp: lemállott festék, nyikorgó ajtók, nyugdíjas korú személyzet. Amint a komp lassan megközelítette a szigetet, anyám és én a felső fedélzeten ültünk, kibeszélve az előző napi szerencsétlenséget. Minél közelebb értünk Caprihoz, annál könnyebbnek éreztük magunkat, és annál könnyebben engedtük el a nyomasztó élményt.

Nyolc óránk volt Capri felfedezésére, kicsit több mint tíz dollárunk volt kettőnknek, és fél tekercs film egy öreg kamerában, melyet apám apja hozott Kelet-Poroszországból, 1945 egyéb trófeái mellett. Nagyrészt a szemünkkel fényképeztünk, és azok a képek még ma is újak emlékezetemben. Anyámmal mindenfelé sétáltunk aznap. Először egy zajos turista-tömeg sodort minket a Piazza Umberto I-ra, megtelt kávézóival és boltjaival, német és angol zúgással fülünkben. Úgy olvastuk a napi menüket – fekete palalemezekre firkálva –, mintha koncertprogramok volnának. Egy overture: insalata caprese (mozzarella, paradicsom és bazsalikom). Belép az első hegedű: ecettel és rozmaringgal főtt nyúl. Édes citromos sütemények, limoncelli, mint pikoló-trillák.

Capri szigete, ahogy azt hamar megtudtuk egy nyilvános térképről, két városból áll: Capri és Anacapri, valamint néhány kisebb közösségből. Úgy döntöttünk, olyan magasra megyünk, amilyen magasra elvisznek minket a lábaink; tudtuk, hogy nincs elég pénzünk a libegőre, amely Anacapriból a Monte Solaróra visz. Végigsétáltunk egy közparkon, melyben mandulafák és néhány pár ápolt szőke ifjú volt. Anyám észrevett egy pultot tele zöld üvegekkel: ezekben helyi összetevőkből készített parfümök voltak.

„Milyen illatokat árul?” kérdeztem egy karcsú eladólányt lágy sárgába öltözve.

„Mindenünk van”, és ujjaival felemelte az egyik üveget, kinyitotta és hagyta, hogy anyám és én megszagoljuk azt.

Virágzó mandulaillata volt. Az eladólány ekkor egy másik fiolát emelt fel és hagyta, hogy megszagoljuk. Az óceán szelének hűvössége fújt a levegőben. Az olasz lány a virágzó mandulát a jobb, az óceán-fuvallatot a bal kezébe helyezte és mosolygott ránk.

„Összekeverhetjük ezeket az illatokat az Önök által kívánt arányban”, mondta.

Arra gondoltam, megkérdezem, képesek-e újrateremteni illatokat leírás alapján – egy friss szénakazal, egy nő haja hosszabb fürdőzés után – de nem birtokoltam a szavakat ahhoz, hogy mindezt angolul vagy olaszul elmagyarázzam.

Vannak olyan helyek, melyeket minden orosz vágyna meglátogatni. Párizs e helyek egyike, Rio de Janiero egy másik, és Capri a harmadik. Amint meglátogattad e helyeket, boldogan halhatsz meg. Anyámmal találtunk egy nyitott kávézót egy hegyi teraszon, teljes kilátással a nápolyi öbölre. Egy teát és egy szelet citromos süteményt rendeltünk; a teát rozsdamentes acél bögrében hozták, kívánság alapján citrommal vagy tejjel. Nem bántuk, hogy újabb hét dollártól válunk meg.

„Emlékszel Heymanra?”, kérdezte anyám ridegen, amint egy korty teát ivott.

„Igen, jól emlékszem rá. Miért?”

„Mindig az volt az álma, hogy ide eljöjjön egy nap. Minden részletét ismerte e szigetnek, olvasmányai alapján.”

Heyman zeneelméletet tanított a Moszkvai Konzervatóriumban. Zsidó-lengyel származású volt, és sosem beszélt a múltjáról. Tudtuk, hogy Krakkóban nőtt fel egy pszichiáter német-ajkú családjában, és úgy sejtettük, hogy szüleit a nácik ölték meg. Kizárólag a zene és a költészet volt az a két ország, ahol Heyman nem hárította el magától a felelősséget. Egy lediplomázott volt tanítványával élt házasságban, egy kedves, macska-kék szemű, mindig piros orcájú szláv szőkével. Fiuk, Kesha volt a legjobb barátom a felső-tagozaton. Gyermekként a legkedvesebb és legőszintébb mosolya volt, amit valaha láttam. A középiskolában, amikor már szétváltak útjaink, Kesha bokszoló lett, és számos jelentősebb versenyt nyert meg. Akkor sorozták be, amikor épp nem járt egyetemre, és a katonaságtól más, sérült emberként tért vissza. Egy egyetemi félév után kimaradt és sötét ügyekbe keveredett. Gyakran bukkant fel és kért közös moszkvai barátoktól készpénz-támogatást „üzleti vállalkozásra”, vagy hogy megfizesse az adósságait. Aztán egyszerűen eltűnt.

Amennyire vissza tudok emlékezni, Heyman mindig egyazon – Stravinsky karrierjét elemző – könyvén dolgozott. Egész napi zeneoktatás után tért haza, ledobta mállott aktatáskáját az előszobában és a zongora felé tartott télikabátjában és nyúlszőr sapkájában. Többnyire egy órát zongorázott, általában Stravinsky fúgáiból, olykor megállva egy-egy zenei frázis közepén. Egy késő délután márciusban, több mint egy évvel azelőtt, hogy elhagytuk Oroszországot, felesége holtan találta Heymant a zongoránál.

„Sajnálom, hogy sosem jutott el Capriba”, mondta anyám hosszú szünet után. „Úgy értem, az életében. Töprengek azon, mit gondolhatott.”

Ott voltunk anyám és én, megosztva a bögre teát, majdnem e hegy-sziget csúcsán. Úgy tűnt, az egész világ a lábaink előtt hever. Koldus szegényen, bármiféle dokumentum nélkül személyi azonosságunkról. Továbbá országok közt voltunk. Életünk fluxusban volt, de mi igen nyugodtnak éreztük magunkat, amint a sors súlytalan kezét vállunkra helyezte.

A mellettünk levő asztalnál egy amerikai pár ült le ebédelni. A férfinak nagy pocakja és piros baseball-sapkája, a nőnek tokája és nagy ezüst, türkiz köves fülbevalója, melyet valószínűleg egy helyi árustól vett. A pincér két tányér húsos szendvicset, két üveg Coca-Colát és két hosszú poharat hozott nekik. A szendvicsek óriásiak voltak, füstölt hús és mézes mustár illatát árasztották. Csendben és elégedetten, az amerikaiak nagyot haraptak szendvicseikből, hozzá Coca Colát kortyolva.

Oly boldogan és kényelmesen érezték magukat a bőrükben, oly érintetlenek voltak a félelemtől és gátlástól, oly gondtalanok a jövőt illetően. Oly hihetetlenül amerikaiak voltak, ahogy hordozták maguk körül láthatatlan buborékaikat szülőföldjük, Ohio vagy Pennsylvania levegőjével. Az amerikaiak „hun”-nak [honey] és „luv”-nak [love] becézték egymást. Súlyos véleményeket hangoztattak egymást közt az olasz ételek minőségéről: az „ő” szendvics-kenyerükről, az „ő” sajtjukról, az „ő” pulykájukról. Egyre nehezebbé vált számunkra elidőzni testetlen témákon.

„Mit gondolsz, milyen Amerika?” kérdezte tőlem anyám. Természetesen oroszul beszéltünk, és a szendvicses pár nem érthetett minket. „Úgy értem, valójában milyen?”

„Azt gondolom, nagyszerű. Olyan, mint egy játék, ahol senki sem ismeri a szabályokat és mindenki azok szerint játszik. Azt hiszem, könnyű ott élni. Sok a hely. Te mit gondolsz, mama? Mit gondolsz, milyen?”

„Nem vagyok biztos abban, hogy milyen. Remélem, olyan hely, ahol nem kell részt venned olyasmiben, amiben nem akarsz részt venni. Szép tengerpartok. Nem tudom. Azt hiszem túl hosszú ideig vártam Amerikára. Kész vagyok arra, hogy oda menjek.”

„Azt hiszem, az amerikai nők nagyok szexik”.

Előttünk lent homokzátonyt láttunk, mely Caprit körülvette. Keskeny homokzátonyt, élettel, színekkel és napsugárral.

„Mama, tegyünk egy ígéretet, kössünk egy megállapodást. Térjünk vissza ide egy nap – te, papa, és még ki tudja? Talán szerelmes leszek és megházasodom. És négyen itt ülünk majd a kávézóban és nézzük Sorrentót az öblön keresztül, nagy szendvicseket rendelünk, sokat, és természetesen pezsgőt. És az amerikai új életünkről beszélgetünk majd, visszaemlékezve az oroszországi régi életünkre. Mit gondolsz erről?”

„Azt hiszem, csodálatos volna. Különösen az amerikai feleséged. Szinte már látom őt magam előtt.”

Könnyű felhő szállt el felettünk. Sirály sikított. Szélroham fújt le egy szalvétát az asztalról.

Anyám megnézte a karóráját. „Mennünk kell. Nem fognak megvárni ezúttal. És nincs pénzünk újabb komp-jegyekre.”

„Hát, mama, talán itt kellene maradnunk. Mit gondolsz arról, hogy végleg a paradicsomba távozzunk?”

„Azt hiszem, erre még nem vagyok kész. Mindemellett apád nem szeretne itt élni.”

Amint felálltunk, még egyszer utoljára megtekintettem a boldog amerikai párt, amely most porcukros fánkot és kávét fogyasztott.

Majdnem húsz év amerikai élet után, amikor néha levert vagyok, visszaemlékszem ama Caprin eltöltött nap végére, miképp sétáltunk vissza anyámmal a komphoz a kacskaringós úton. Hirtelen elkezdett esni. Elmentünk egy rózsaszín szamaras idős hölgy, aztán egy egymás kezét fogó férfipár, végül egy horgászbotos fiú mellett. Anyám és én csak egymásra pillantottunk olykor. Szavakkal leírhatatlan volt paradicsomi szegénységünk.

(In: Maxim D. Shrayer, Waiting for America. A story of emigration. Syracuse: Syracuse University Press, 2007· Copyright © 2006-2020 by Maxim D. Shrayer. All rights reserved. Hungarian translation copyright © 2020 by Jozsef Nagy.)

Nagy József fordítása. Jelen fordítás a K 124514 sz. NKFIH-pályázat támogatásával valósult meg.

Kapcsolódó cikkünk:

Amerikára várva. Egy emigráció-történet