Megváltás és forradalom

Kísértet járja be a nyugati világot: az antirasszizmus kísértete. Szent megtisztulás vágyában egyesülnek az Egyesült Államok és Nyugat-Európa haladás hívő tömegei és vezető szellemi/tudományos/politikai körei. Az amerikaiak a rabszolgaság, az európaiak a gyarmatosítás intézménye fölött gyakorolnak bűnbánatot. Meg akarnak tisztulni a rabszolgatartók/gyarmatosítók minden emlékétől – így a hajdani protestánsok szobordöntő dühével esnek neki Kolumbusz Kristóf, George Washington, Winston Churchill szobrainak. Mintha nyugati kultúra szimbolikus sarokpontjait akarnák lerombolni.

1.

A nyugati baloldal, a felvilágosodás gyermeke, ateizmusban fogant, de vallásos jellegű hiedelmekre, megváltásra és katarzisra az ő követőinek is szükségük volt. Így a keresztény megváltást náluk az elnyomottak felszabadítása helyettesítette. („Ha majd minden rabszolga-nép/Jármát megunva síkra lép…”)

A jakobinusok rövidéletű uralma után elsőként az Oroszországban hatalomra jutott bolsevikok építették fel tartósan új, szekuláris egyházukat a befejezett megváltás mítoszára és ragaszkodtak ahhoz, hogy az uralmuk alatt álló tömegek már a megváltott világban élnek. (A megváltás nagy és üdvözítő pillanatának a Téli Palota ostromát tették meg.). Művük nem volt nagyon sikeres: az elnyomás elleni kérlelhetetlen harc jegyében a legborzalmasabb elnyomó rendszert sikerült létrehozniuk – otthon és a világ sok szerencsétlen országában.

A nyugati világban véghezvitt folyamatos reformok, amelyek igyekeztek a társadalmat élhetőbbé és hatékonyabbá tenni, nem jártak a megváltás katartikus élményével, elmaradt a forradalmak pusztító gyönyöre, de hosszabb távon sikeresebbnek bizonyultak.

1968-ban a nyugati baloldali diákság még eljátszott egy forradalmat, de az már nem járt jelentősebb rombolással és a nyomában felcsapó energiákat a társadalom autokrata struktúráinak demokratizálására, a különböző hátrányos helyzetű csoportok (nők, melegek, rokkantak, etnikai kisebbségek, bevándorlók) helyzetének javítására fordították. Ekkor kezdték felfogni a Holokauszt súlyát is.

1989 – a szovjet típusú felszabadítás hivatalos bukása – után a fent említett kisebbségi csoportok felszabadítása bekerült a mainstream-be, gyakorlatilag hivatalos ideológia lett.

Itt azonban fennakadások mutatkoztak: a nők, a melegek, a rokkantak „felszabadítása” – öntudatra ébredésük és beilleszkedésük a felsőbb osztályokba – jól sikerült. A más etnikumúak – harmadik világból származó bevándorlók Európában, feketék Amerikában – felemelése sokkal nagyobb kihívásnak bizonyult, amivel a nyugati világ a mai napig birkózik.

George Floyd halála most felvillantotta a lehetőséget, hogy e feszítő problémát egyetlen nagy forradalmi lendülettel, egyetlen hatalmas nekibuzdulással megoldják, az „elnyomás struktúráit” egyetlen katartikus és elsöprő lendülettel fölszámolják. (Defund the police!”)

George Floyd halála az antirasszista forradalom megváltó pillanata, mint amilyen a kereszténységben Jézus kereszthalála vagy a francia forradalomban a Bastille ostroma. Így lett a Floyd halála utáni erőszakos megmozdulásokból, fosztogatásokból és gyilkosságokból nagyon is megbocsájtható „forradalmi erőszak”.

2.

Amerikában a feketék felszabadításának és felemelésének amúgy is erős vallásos háttere van, hiszen a mozgalom félig-meddig megváltóként számon tartott alakja és mártírja, Martin Luther King maga is keresztény lelkipásztor volt. Legnagyobb beszédei ugyan az emberek egyenlőségéről, tehát világi megváltásról szóltak, ezeket azonban a vallásos prédikációk nyelvezetén adta elő. Munkásságában tehát egyesült vallásos és világi messianizmus.

A nagy baloldali elbeszélés az elnyomottak küzdelméről és minden elnyomott szövetségéről úgyszintén erős vallásos felhangokkal bír. Ebben a nagy küzdelemben az alul lévőknek mindig igazuk van és ez másképp nem is lehet. Mint ahogy a népmesében a szegénynek mindig igaza van a gazdaggal szemben, mint ahogy a marxi elméletben a proletárok az igazság és a haladás letéteményesei a burzsoákkal szemben, úgy a mai polkorrekt világkép szerint a feketéknek igazuk van az elnyomó és rasszista fehérekkel szemben, az elnyomott palesztinoknak az földjüket bitorló cionistákkal szemben, stb.

Így természetesen a fehéreknek térdet kell hajtani George Floyd – tágabb értelemben a rabszolgasorba vetett afroamerikaiak – szenvedései és igazsága előtt. A Demokrata párt legelső emberei – Nancy Pelosi házelnök és Joe Biden elnökjelölt ezt meg is tették. Ezzel, úgy tűnik, a Demokrata Párt a felszabadító vallást beemelte hivatalos programjába.

A nyugati világ országai történelmüknek új és érdekes periódusát élik. Az egyedülálló fejlettség, a soha nem látott jólét és a megkérdőjelezhetetlen gazdasági, politikai és kulturális vezető szerep egyfelől; a 20. századi történelem egyedülálló borzalmainak emléke másfelől azt eredményezte, hogy a nyugati világ mértékadó közvéleménye fogékonnyá vált az önvizsgálatra, belátta, hogy „a múltat be kell vallani”. Más régiók, más kultúrák esetében ilyen törekvés nem tapasztalható. Angela Merkel nagy gesztusa másfél millió menekült/migráns befogadására erről a szembenézésről szól. A hajdan kirekesztő Németország most befogadással kompenzálja 20. századi bűneit.

A radikalizálódó nyugati baloldal, ennek az önvizsgálatnak a zászlóvivője, most ért el oda, hogy megtegye a nagy gesztust, a térdhajtást a hajdani rabszolgák/gyarmati népek mai utódai előtt.

3.

Ebben a hirtelen fellángolt új felszabadító vallásban a véletlenek összjátéka folytán George Floydnak jutott a megváltó szerepe, aki ártatlan és szenvedésével megváltja a rasszista világ bűneit. Szent lett belőle, érinthetetlen, akiről halála lemosta minden korábbi gyarlóságát, aki megtisztultan emelkedik a magasba, ahová halandók rágalmai nem érnek fel.

George Floyd ikonná vált – a szó szoros és átvitt értelmében. Portréi hatalmas falfestményeken láthatóak Amerika-szerte – merthogy a grafitti a mai kor freskója.

Mártíriumában fontos szerepet játszott a modern technika. Azelőtt – mobiltelefonok híján – a halált ritkán közvetítették egyenes adásban. Ha ilyesmi sikerült, az világhírre esélyes kép volt, mint Robert Capa képe a milicista haláláról.

A halál pillanata, mint az adoráció tárgya, archaikus mélységben gyökerezik a nyugati kultúrában. A katolikus vallás képi világának középpontjában több mint ezer éve Jézus kínszenvedése és kereszthalála áll – amelyet minden lehetséges módon megörökítettek, és amelynek szinte minden katolikus templomban megkülönböztetett helye van. (Mellette a különböző szentek mártírhalálának is komoly jelentősége van. )

A George Floyd haláláról készült felvétel ezeket az archaikus mélységben élő indulatokat szabadította el.

Az ártatlan szenvedése, amivel az emberfia a világot váltja meg, a nyugati világ alapelbeszélése. Alighanem ezért érezte most a fél világ érintettnek magát, ezért fejezte ki megbotránkozását vagy két tucat állam és kormányfő, a pápát is beleértve. Míg az eredeti történetben Jézus, az ártatlanság szimbóluma szenved kínhalált a római katonák és zsidó papok gonoszságának áldozataként, itt, a modern változatban az elnyomott fekete férfi az, aki a rasszista Amerika és a gonosz fehér rendőr áldozatává válik. A szimbolika olyan erejű, hogy félresöpör minden más megfontolást. Ezért ereszkednek féltérdre emléke előtte az új vallás hívei, és ezért követelik ezt másoktól is.

A 8 perc 46 másodpercig (ennyi ideig vergődött a szerencsétlen Floyd az őt leszorító rendőr térde alatt) tartó térdelő rituálék és Floyd szüntelenül idézet utolsó mondata („I can’t breath”) szintén a Passió történetét idézik, amelyet a templomfestők szenvedélyes részletességgel szoktak ábrázolni.

4.

Az új vallás tételeivel nem kompatibilis tények a hívők számára nem léteznek. Ezért nem érdekel senkit George Floyd bűnözői múltja, vagy például annak a David Dorn nevű, 77 éves, becsületben megőszült fekete rendőrnek a halála, akit egy (szinté fekete) fosztogató lőtt le, miközben egy üzletet próbált védeni. Dorn ott feküdt a járdán, míg el nem vérzett. Az erről készült videófelvétel azonban nem lett robbanásszerű változások elindítója.

A jó rendőr sztorija itt most nem kompatibilis a rasszista rendőrségről és az ártatlan áldozatról szóló vallásos elbeszéléssel. David Dornt csak Trump elnök méltatta, ez pedig olaj volt a tűzre, mert Trump köztudomásúan az új, antirasszista vallás ellensége: egy bibliával a kezében odaállt a (tüntetők által előző nap megrongált)  St. John’s Episcopal Church elé fényképezkedni. Amivel csak még jobban feldühítette a polkorrekt vallás híveit, hiszen ezzel azt üzente, hogy még mindig a régi vallás az érvényes, nem az új.

 

5.

Érdekes tézist fejteget a Wall Street Journalnak adott interjújában Gary Saul Morson történész, a 19. századi orosz radikális mozgalmak jó ismerője. A most zajló amerikai tüntetéssorozatot összehasonlítja az 1992-es Los Angeles-i zavargásokkal, melyet hasonló eset váltott ki – egy részegen száguldozó fekete fiatalt fehér rendőrök összevertek. Az esetet valaki filmre vette, a rendőröket bíróság elé állították, de az esküdtszék felmentette őket, amire egy hónapig tartó, 50 halottat és egymilliárd dolláros kárt eredményező tombolás volt a válasz. Az ügy világszerte elképedést váltott ki, de akkor, annak nyomán nem lángolt fel olyan lázasan az antirasszista vallás, mint most.

Miért? Mert most az amerikai (túlnyomórészt fehér) baloldali elit is támogatja az elégedetlenkedő feketéket – véli Morson professzor. Mint ahogy 120 évvel ezelőtt Oroszországban az „intyelligencija” is egyértelműen támogatta a radikális, a rendszer erőszakos megdöntésére törekvő mozgalmakat. Az intelligenciához tartozás kritériuma nem az volt, hogy mennyire képzett valaki, hanem az, hogy mennyire rendszerellenes.

A felszabadító ideológiát valló és radikalizálódó nyugati baloldal és a fekete radikálisok most találtak igazán egymásra. A nyugati baloldal felszabadító vallása és a Black Lives Matter mozgalom sérelmi politikája egyesült, ebből keletkezett az a robbanó elegy, amelyből hirtelen hatalmas erővel felszárnyalt az új vallás, amely most magával sodorja az amerikai elit jelentős részét.

6.

A 20. századi tapasztalatok után a nyugati ember hajlamos a civilek pártját fogni az egyenruhásokkal szemben. A fasiszta és a kommunista erőszakszervezetek jogtiprásai után a nyugati ember számára az egyenruha gyanús.

Floyd halála most elmosott minden kételyt: az új vallás szerint az egyenruha az elnyomóké, velük szemben csakis a civileknek lehet igazuk. (Ezt a hamis ikonográfiát jól ismerjük: a nyugati operatőrök kedvenc témája a palesztin civilekkel szembenálló „állig felfegyverzett” izraeli katonák.)

Az új vallás híveit nem érdekli, hogy a szövetségi és a helyi adminisztráció legkülönfélébb posztjain (rendőrfőnök, polgármester, kormányzó, kongresszusi képviselő, bíró, katonai parancsnok, valamint az Egyesült Államok elnöki tisztsége) tízezer számra szolgálnak feketék és más kisebbséghez tartozók, ami mintha cáfolná az intézményes rasszizmus vádját.

Az egyetemes felszabadítás vallásának alaptétele: az elnyomottak nevében harcolni kell az elnyomók ellen. Így az új vallás hívei nem tehetnek mást, minthogy ignorálják vagy távolítják a fenti tényeket és kijelentik: a rendőrség – és az államgépezet – minden látszólagos változás ellenére megmaradt „intézményesen rasszistának”.

Ahogy a marxizmus ragaszkodott a munkásosztály elnyomorodásának téziséhez, úgy ragaszkodnak a mostani progresszívek a feketék nem múló elnyomásának téziséhez.

Amelyet most – a megváltás katarzisa után – forradalmi lendülettel akarnak felszámolni.

A szobordöntések ennek a forradalmi lendületnek a megnyilvánulásai: azt hiszik, hogy ha ledöntik a régi világ szimbólumait, akkor ezzel azok a régi struktúrák is ledőlnek, amelyek a feketék felemelkedését gátolták.

7.

A fejlett demokráciák folyamatosan építik a szabadság intézményeit, vagyis nap, mint nap szembenéznek önmagukkal és igyekeznek tökéletlenségeiket korrigálni.

Előfordul azonban, hogy egy közösség a szabadság intézményeinek építése helyett a permanens szabadságharc útjára lép. Az ilyen közösség nem tud szembenézni magával és a valódi kihívásokkal, ehelyett idegennek kikiáltott csoportokat vádol rossz sorsáért, és falra festett ellenségekkel hadakozik.

A gyarmati sorból függetlenné váló országok jellegzetes útja, hogy a fehér gyarmatosítók elkergetése után, öntudatosan elhajítják a gyarmatosítók – vagyis a nyugati demokráciák – fejlett intézményeit is.

A nyugati értékrendet öntudatosan elhajító arab világ – ezen belül különösképpen a palesztinok – a legjobb példa a permanens szabadságharcra. A palesztinok az ezüst tálcán kínált szabadság (Camp David-i béketerv) helyett választották az – intifádának nevezett – permanens szabadságharcot.

Ez a nagy paradoxon: az egykori fehér elnyomók/rabszolgatartók utódai (vagyis a nyugati demokráciák) olyan tudásalapú társadalmat működtetnek, amelynél jobbat eddig semmiféle forradalommal és szabadságharccal nem sikerült előállítani.

8.

A nagy kérdés az, hogy az amerikai fekete közösség radikálisabb tagjai – és a félig-meddig hivatalos képviselőjüknek tekintett Black Lives Matter (BLM) mozgalom – a szabadságot választják (ahová nem vezet királyi út) vagy a sokkal nagyobb lelki gyönyörűséggel járó, ám sehova nem vezető permanens szabadságharcot.

Martin Luther King polgárjogi harcos volt: elismerte a fehér amerikaiak által felépített társadalom értékeit, de teljes egyenjogúságot követelt ebben a feketék számára is. A befogadásért cserébe a lojalitást kínálta.

Mellette azonban ott volt a másik alternatíva: Malcolm X. Az iszlám hitre tért radikális fekete aktivista nem hitt az integráció lehetőségében, és mindenestül elvetette az amerikai („fehér”) demokráciát. Az ő befolyása az amerikai feketékre szintén nem elhanyagolható.

Vajon e két felfogás között hol helyezkedik el a BLM?

9.

A pillanatnyi forradalmi/vallásos hangulat evidens módon nem a lassú építkezésnek kedvez.

A mártírkultusz (az új istenség tisztelete) és a szobordöntögetés (régi bálványok ledöntése) nem a demokrácia intézményeinek fejlesztéséről szól.

A BLM polgárjogi, de erőteljesen proteszt mozgalom is. A nevében rejlő valódi üzenet egy súlyos vád: a többségi fehér Amerika számára a fekete életek nem számítanak.

A BLM térd- és főhajtást követel a fekete áldozatok előtt – ha azok a fehérek áldozatai. Bírálói szerint jóval kevesebbet foglalkozik azzal a – jóval nagyobb számú – fekete áldozattal, akiknek gyilkosai a fekete közösségből kerülnek ki.

A mozgalom egyes helyi csoportjai nyíltan rokonszenveznek a szélsőséges, fekete fajvédő, antiszemita Nation of Islam nevű szervezettel és annak hírhedt vezetőjével, Farrakhan „tiszteletessel”.

A BLM mozgalmon belül sokan szolidárisak a palesztinokkal (Itt, itt és itt) akik a terméketlen, permanens szabadságharc világbajnokai.

Így a BLM legalábbis fogékony a sérelmi politikára, a permanens szabadságharc szellemére.

A „rendszerszintű rasszizmus” fogalma, amelyben most a BLM és a baloldal kiegyezett, a „fehér elnyomás” vallásos tételének újrafogalmazása szociológiai nyelven.

 

10.

A robbanásszerűen terjedő új vallás valójában a nyugati demokráciák identitás-problémájáról szól. Miután a Holokauszt bűneitől „megtisztultak” most a gyarmatosítás/rabszolgatartás bűneitől akarnak megtisztulni.

De a puritánokra mindig jellemző volt, hogy mélységes hitük gyakorlati pragmatizmussal párosult. Ha másban nem, ebben bizakodhatunk most is: a forradalmi katarzis középtávon az intézmények további építésében és nem rombolásában fog folytatódni.