„Megtanultam, milyen összetartozni” – egy sikeres magyar zsidó közösségszervező

Sabina Matatov, a Zsidó Ügynökség munkatársa két év alatt erős zsidó közösséget szervezett fiatal felnőttekből Magyarországon. Ezt a ritka sikert követően, búcsúja előtt mesélt dagesztáni és izraeli gyerekkoráról, a Hábád-iskoláról és a közösségi szolgálatról, arról, mit talált ki a börtönben, ahol szociális munkásként dolgozott, hogy segítsen visszailleszkedni az elítélteknek a társadalomba, mesélt arról, mit jelentett neki Magyarország, a hit, a kultúra és a közösség. És arról, mit köszönhet mindebből az édesanyjának, akit korán elveszített.

Mondana pár szót magáról, ki Ön, honnan érkezett?

Sabina Matatov vagyok, eredetileg Dagesztánból. Ott, a fővárosban, Mahacskalában születtem, és ott éltem nyolc éves koromig, akkor édesanyámmal és a testvéreimmel, a nővéreimmel és a bátyámmal Izraelbe költöztünk, alijáztunk, ez 1996-ban történt. Apánk évek múlva jött utánunk Izraelbe, jórészt anyánk nevelt négyünket, én voltam a legfiatalabb. A korai emlékeim között élesen megmaradt, hogy játszunk kint a szomszéd gyerekekkel, sokat, akik moszlimok voltak természetesen, édesanyám sokat dolgozott, orvos volt, sok időt töltöttünk együtt a többi gyerekkel. Emlékszem néhány momentumra a zsidó hagyományból is, eléggé szórványosan, a legtöbb emlékem erről, persze, Izraelből van már.

Járt azóta ott?

Igen, talán négy éve, eléggé megindító volt, elsősorban azért, mert édesanyám nyolc éve elment már, és az ő élete helyszíneit jártam végig, elmentem arra a helyre, ahol tanult, ahol dolgozott, végigjártam az ő útját és elmentem oda is, ahol életem első nyolc évében éltem. Találkoztam a barátokkal, a szomszédokkal, voltak, akik még akkor is ott laktak. Nagyon szép hely Dagesztán, lenyűgöző a természet azon a vidéken, és azt is éreztem, hogy visszatértem a gyökereimhez.

Térjünk vissza megint Izraelbe.

Asdodba költöztünk, ott éltek a rokonaink. Itt mindenki meg szokta kérdezni, mennyire határozta meg a gázai határ közelében a rakétaeső a fiatalkoromat. Eléggé, de ez az időszak azért jóval később kezdődött, amikor álmunkból felkeltve le kellett rohannunk a házunk védett részébe. A sokkra emlékszem, ami Mahacskala elhagyását követte. Anyám átíratott a szekuláris iskolából a vallásosba, mert úgy hallotta, ott jobb az oktatás és segítenek azoknak, akik Oroszországból jöttek, mint mi, jobban beilleszkedni. Az elemi iskolát az ottani Hábád sulijában jártam ki, nem tartottunk otthon nagyon sok mindent, de azért külön peszáhi étkészlete volt a családnak, erre például figyelt anyám. A Hábád-iskolát szerettem, megtanultam, milyen a közösségi érzés, milyen igazán együtt lenni másokkal, összetartozni. És hinni is jó, fontos hinni valamiben. Furcsa most erre visszagondolni, mert ugyan nem sok mindent tartottunk, de anyám hívő ember volt és nagy cionista. Egyfelől azért jött velünk Izraelbe, mert ez az Ígéret földje, a tejjel-mézzel folyó Kánaán, amelyet az Örökkévaló ígért őseinknek, másfelől jobb életet akart nekünk annál, mint ami Dagesztánban várt volna ránk. Féltett minket, gondoskodni szeretett volna rólunk.

Milyen más hatások tették izraelivé?

A középiskolába visszatértem a szekuláris oktatásba, csodálatos tanáraim voltak, némelyikükkel máig is kapcsolatban vagyok, azt, hogy a tanulás életalakító jelentőségében hiszek, tőlük tanultam meg. Utána, az érettségit követően egy évig önkénteskedtem az ifjúsági mozgalomban, a Hanoar Haoved ve Halomedben, egy baloldali kötődésű, múltú szervezetben, egy kis közösségben, kommunában éltünk és dolgoztunk együtt. Ezt nagyon nehéz volt megértenie a családomnak, hogy egy fiatal lány elköltözik otthonról, de nem úgy, hogy férjhez megy, hanem közösségi munkát végezni más fiatalokkal, ez a mi kultúránknak nem volt egyáltalán része.

Gyerekekkel, tinédzserekkel és fiatal felnőttekkel is dolgoztam, ahogy később a hadseregben is nevelő voltam, az egykori Szovjetunió háborús területeiről érkezett gyerekek között, nevelőotthonban, oroszul beszélgettünk egymással. Két évig voltunk együtt, olyan foglakozásokat szerveztem nekik, amelyek segítették a beilleszkedésüket, a tanulásukat. Aztán úgy döntöttem, hogy nem lépek tovább, nem hagyom itt őket, velük fogok maradni. A hadseregben elkezdtem szociális munkásnak tanulni. Elmentünk a fiatalkorúak börtönébe egyszer, és én rögtön eldöntöttem, hogy nekem itt van dolgom, ez az én dolgom az életben. Először szociális munkásként végeztem, és utána hat éven át dolgoztam börtönben, érdekes és igen, örömteli munka volt, feltöltött, értelmet adott a napoknak. Kitaláltam, nagyon büszke vagyok rá, egy programot, amelynek az a neve, hogy „kettős diagnózis”, azoknak, akik mentális problémákkal és kábítószerfüggőséggel is küzdenek. Ez a program az ő integrációjukat célozta a társadalomba, hogy miután kimentek, már lehetőleg ne kerüljenek vissza a börtönbe, legyen esélyük kiszámítható, megfelelő színvonalú, fenntartható életet kiépíteni. Az egyikük egyszer odajött hozzám, hogy megköszönje, hogy én voltam az első, aki hitt benne, hogy ő is jó lehet valamire, hogy esélyt kínáltunk arra, hogy új fejezetet nyithasson az életében, hogy emberi lényként tekintettünk rá. Rögtön azután, hogy a börtönből eljöttem, jelentkeztem a Szochnuthoz, és millió interjú után, amikor megkaptam az állást, a legelső utam Budapestre vezetett, ahol azelőtt még soha nem jártam. Ez volt az első állomása az új életemnek, két éve érkeztem meg, és nem értettem semmit a nyelvből, a városból, a hétköznapok kultúrájából sem. Eleinte.

Mi volt a feladata?

Miközben a Szochnutnak már rengeteg fiatal felnőtteket célzó outreach-programja van itt, Magyarországon, ezt a fajta ifjúságszervezői munkát a fiatal felnőttek, 18 és 35 év közöttiek korosztályában izraeli kiküldöttként én kezdtem el csinálni. Az első időszak nem volt könnyű, senkit sem ismertem, kapcsolatok, network nélkül, információk nélkül nehéz belekezdeni a közösségszervezésbe, aztán tájékozódni kezdtem és lassan, lépésről lépésre elindult. A beszélgetések folyamán lassan kirajzolódott, mi érdekelné a célcsoport tagjait, kik a barátaik, megszólíthatóak-e, ezen a hólabda-elven működött a dolog, mindenki hozta a maga ismerőseit. Akik a Birthright-programokról, Szarvasról érkeztek, különböző zsinagógák közösségeiből, ők voltak legalábbis a mag.

És újra megismétlődött az, ami az anyámmal történt, aki negyven-valahány évesen érkezett meg, négy gyerekkel, felnőttként egy teljesen új kultúrába, ahol mindent elölről kellett megtanulnia neki is. Segített újra kapcsolódni hozzá. Én, persze, még gyerekek nélkül, de 32 évesen utánacsináltam itt. És ezt csak most tudtam egészen átlátni és megfogalmazni, hogy ez volt benne az én kalandom, személyiségfejlődésem. És miután elkezdetem sejteni, mire vágynak a zsidó fiatalok, fiatal felnőttek, elkezdtem azon gondolkozni, hogy mit hoztam én nekik Izraelből, izraeli-kaukázusi zsidóként. Mi lenne ebből érdekes számukra? Így kezdtünk el olyan vacsorákat és workshopokat csinálni, amelyek sorra bemutatják Izrael elképesztő etnikai sokszínűségét. A kaukázusi zsidókkal kezdtünk, a nővérem épp itt volt, Budapesten, és segített nekem megfőzni mindent. Grúz zsidók is ott voltak velünk a helyi grúz zsidó közösségből, bemutatták ők is a konyhát és a kultúrájukat. Még táncoltunk is a végén. Emiatt kezdtem el azon gondolkozni, hogyan hozhatná egymáshoz közel a zene és a képzőművészet az embereket, hogyan lehetne ezt használni, elég sokat kísérleztünk ezzel elég sikeresen, azt hiszem. Ez lett az egyik fő csapásirány. És a kirándulások voltak még nagyon fontosak.

És ez hogy illeszkedett bele a zsidó fiatalok intézményi közegébe?  

Nagyon sok együttműködést kezdeményeztem, a Maccabival, a Mózes-házzal, a Hilléllel például, az utóbbi két szervezettel volt egy közös sábátonunk Tatán, sokat tanultunk az őszi nagyünnepekről, miközben borzasztó jól éreztük magunkat. Pedagógiai közhely, de azért, mert mindig igazolódik és működik, hogy az aktív tanulás hatékonyabb a passzív információ-befogadásnál. A zsidó „közegbe” illeszkedő remek szociális-közösségépítő szervezet, az Adománytaxi munkájában is részt vettünk többen is önkéntesként.

Ha közösséget, kapcsolatokat szeretnél építeni, tévedés azt hinni, hogy mindent neked kell elkezdened elölről, minden együttműködés önmagában győzelem. Fontosnak tartom elmondani, búcsúzóul, hogy nem hiszek a szervezetek közötti versenyben, rivalizálásban, ezzel mindenki veszít. Ugyanazokért az emberekért versenyezni, mások közös bevonása helyett, a lehető legrosszabb közösségi stratégia. Van egy liberális vallási közösség, amelynek a fiatal tagjai közül többen is jártak az általam szervezett rendezvényekre, és igyekeztem nagyon figyelni, hogy ne kelljen választaniuk, hogy össze lehessen hangolni őket. Többször is együtt csatlakoztak később az eseményeinkhez, amikor elkerülhetetlen volt választani, és nagyon örültünk, hogy jöttek, ez, az ő közösségük erősítette a mi közösségünket. Az ünnepek előtt csinálunk inkább előkészítő-felkészítő alkalmakat, hogy az ünnepeken az emberek a családjukkal, vagy a közösségeikben, zsinagógáikban lehessenek. Legyen minél több, minél összehangoltabb zsidó program, érjenek össze a közösségek, fedjenek át, ez jó mindenkinek. Valahová tartozni kulcsfontosságú általában is, és ezeknek a fiatal felnőtteknek különösen. Minél szélesebb a kapcsolati hálód, minél több, minél különbözőbb barátod van, minél több helyen vagy otthon, annál biztonságosabban érzed magad a világban, ennyire egyszerű. Ez volt többek szerint a legjobb, hogy itt komoly, elmélyült barátságaik születtek. Csak az alkalmat kell megteremteni hozzá, a helyet, a teret, ahol találkozhatnak, aztán sok minden elindul, elkezd alakulni magától, lesznek közös programjaik, a közösség életre kel.

Körülbelül hány ember tartozik az Ön által szervezett közösség vonzáskörébe?

Egy-egy alkalomra átlagosan 30-40 ember szokott jönni, fontosak az ennél kisebb léptékű összejövetelek is, ahol van időnk egymásra komolyan odafigyelni, még akkor is, ha nehéz bárkinek, aki jönne, nemet mondani, szóval voltak szándékosan kisebb rendezvényeink. A hólabda-elven kívül, hogy ki-ki eléri a barátait, a közösségi média, az eseményekről szóló posztok növelték a részvételt, a Merkaz oldalán és az én oldalamon. És az együttműködések a már meglévő közösségekkel. A Chabad-zsinagóga, a Keren Or, ahová jórészt izraeliek járnak, nekem is sokszor lett az otthonom péntek este, nagyra becsülöm a rabbit és a feleségét, Dvorá és Smulik Raskint, az itt tanuló orvostanhallgatók szervezetével közösen szerveztünk velük programokat, a többit már említettem. A munkám része volt, hogy foglakozzak a „sinsinijot”-okkal, azokkal a fiatal lányokkal, évi kettővel, akik a bevonulás előtti önkéntes évüket itt töltötték. (A sin a héber ábécében az s hangot jelölő betű, a sin sin, vagyis a két sin betűszó, snát sérut, szolgálati, közösségi évet jelent.) Rajtuk keresztül kerültem elsősorban kapcsolatba az ifjúsági szervezetekkel, a Somerrel is csináltunk együtt közös programokat, azok is szépek voltak, köszönöm.

Felépített egy olyan közösséget, amelynek Ön a motorja. Merre megy most tovább, ki veszi át a helyét, van mód bizalmi kapcsolatok, barátságok helyettesítésére? Mi lesz a közösségével, a közösségeivel?

Aznap, amikor elmegyek, és nagyon nehéz szívvel, Lea érkezik majd helyettem, a kollégám, folytatja, amit elkezdtem. Ő is 32 éves, én is annyi voltam, amikor megérkeztem két éve Budapestre. Minden megy tovább, én fogom bemutatni, mielőtt elmegyek, a többieknek. Mindenről tájékoztattam, nagyszerű munkát végez majd.

Az, amit Ön csinált, sikeres volt, de a magyar zsidó ifjúsági élet szervezése, pláne a fiatal felnőtteké, nem minden tekintetben sikeres éppenséggel. Volna valami javaslata, mire kéne figyelnünk?

Én optimistább vagyok Önnél, sok sikeres kezdeményezés van, ezekre lehet építeni a jövőben, erősíteni őket. A Mózes-ház fantasztikus munkát végez szerintem, a Hillél is, most alakul a mi közösségünk tagjai, Schein Adél és Dávid kezdeményezésére egy progresszív zsidó ifjúsági szervezet, a magyar Támár (nemzetközi reformzsidó, fiatal felnőtteket tömörítő szervezet), szerintem ez nagyon fontos kezdeményezés. Biztos vagyok benne, hogy sikeresek lesznek, ez a válasz a kérdésre, a meglévő lelkesedés, érdeklődés, tettvágy, szervezőkészség kihasználása, rengeteg ember szeretne dolgozni a zsidó közösségért, erősíteni a zsidó közösségi szellemet a már meglévő intézményekben, a kölcsönösség, a szolidaritás szellemét, az összetartozásét. És nem egy, vagy két erős és rivális közösség megépítése a tartós és fenntartható zsidó közösségi élet kulcsa, hanem az átjárhatóság, a szervezetek közötti együttműködés, hogy valódi hálózattá váljanak, hogy sokféle lehessen tartozni egyszerre, hogy sok ember különböző aktivitása, érdeklődése, munkája alakítsa ezt a teret. Ez a belső sokféleség személyiségformáló és az egyéni otthonosságot is növeli, sok helyen otthon lenni, sok egymásról tudó, különböző helyen, nagy érzelmi biztonságot jelentene. Szerintem ez a hálózatos építkezés lehet a magyar zsidó ifjúsági élet, egyáltalán a közösségi élet jövője. Ha már tanácsot kér, szerintem még jobban lehetne figyelni az igenis megfogalmazódó zsidó közösségi igényekre, illetve a judaizmus közösségi értékrendjét, amelyről sokat beszélünk, még elevenebbé tenni, valódi hatóerővé a meglévő és alakuló közösségekben. Egy ennél konkrétabb megfigyelésem is talán hasznos lehet. A középkor, a családalapítás sok esetben kitolódik a fiatal felnőttkorként számontartott időszak utánra, az én célcsoportom életkora utánra. Sokan 35 évesen még nem találtak párt, máshogy alakult, más feladatok foglalták le őket, de nekik már sokkal kevesebb közösségi programot szervezünk, pedig az ismerkedéshez is, az értelmes időtöltéshez is nagy szükségük volna rá. Azt mondtam búcsúzóul az embereknek, hogy ha azt szeretnék, hogy gyakran jöhessek látogatób a, házasodjanak meg egymás után és/vagy szülessenek gyerekeik. Esküvőkre, körülmetélésekre, névadókra szeretnék visszajönni sűrűn, alig várom őket.

Mi az, amit szeretett nálunk, Magyarországon, mi az, amit kevésbé?

A természetet nagyon szeretem, ez egy gyönyörű ország, az emberek kedvesek, a kultúra gazdag és sokrétű. Szerettem volna megtanulni kicsit magyarul, de a háború közbeszólt, rengeteg ukrán menekültnek kellett hirtelen segíteni kijutni Izraelbe. Ahogy annakidején nekünk segített a Szochnut, most én tudtam másoknak segíteni, visszaadni. Nagyon intenzív időszak volt, de nagyon örülök, hogy itt lehettem. Cseri Anita a Szochnuttól rengeteget segített nekik, nekünk. Hozzávetőleg kétezer új bevándorló érkezett Magyarországon keresztül Ukrajnából Izraelbe. Ezen a módon is újra tudtam kapcsolódni anyámhoz itt. De annyit azért megtanultam még a köszönésen és efféléken kívül, hogy fázom, és hogy csintalan.

Ami nehézséget okozott nekem, ezt nem tudtam jól kezelni, hogy itt mindenki nagyon udvarias és nehéz megérteni, hogy tulajdonképpen mit szeretnének mondani nekem, illetve talán több rugalmasságra volna szüksége Magyarországnak, ennek a különben csodálatos országnak, amelyet egészében nagyon megszerettem. Németországban is fiatal felnőttek közösségeinek szervezésével fogok foglalkozni, szóval bizonyára lesznek közös dolgaink még a magyar zsidó fiatalokkal is. Hálás vagyok a közösségünk tagjainak, mert nem könnyű bizalmat adni másoknak, és ők valóban barátok lettek, megismerték egymást, és ezt nem én építettem. Közösségeket lehet segíteni alakulni, de nem lehet építeni. Szerencsésnek érzem magam, hogy az, amit reméltem, megszületett és a részese lehettem.