Megszúrtak

 

Nem akarok senkinek az idegein táncolni, még kevésbé szeretnék pánikot kelteni, de a tények tények maradnak.

Íme: kedden reggel, 8 óra után néhány perccel, de még negyed kilenc előtt, Raananán, meglehetősen központi helyen, egy épület belsejében, a második emeleten, egy 22 éves , egyébként mutatósnak mondható arab nő megszúrt.

A felsőkaromat érte a döfés, jóval a könyököm felett, de még a vállam alatt.

Egy másodpercre megijedtem, de nem vesztettem el a lélekjelenlétemet. Volt bennem annyi kurázsi, hogy a szúrt seb felé fordítottam a fejem. Nem láthattam magát a sérülést, mert az arab ápolónő kis vattadarabot tett rá, azzal szívatta fel a ki sem serkenő vért. Ha jól csinálják, vértelen akció az ilyenkor szokásos influenza elleni védőoltás.

Ugyanott, a Kupát Holimban dolgoznak fizikoterápikusok is. Az enyém egy arab fiatalember. Hozzá azért kerültem, mert begyulladt a sarkamnál lévő izomköteg (ebben a „kötegben” azért van némi túlzás) és képtelen voltam a sarkamra állni. Nem új tünet, az évek során megszoktam, hogy amikor kéne, nem teszem, de most fájt is, sántikáltam.

Ha a kezelés után sem állok a sarkamra, az nem a sarkam miatt van. Mintha kicserélték volna, nem fáj, és jószerével azt sem tudom, melyik lábamról volt szó.

A fentiekkel nem az egészségi állapotomról kívántam beszámolni, mert tudom, hogy a széles néprétegeket teljesen hidegen hagyja, folyik-e az orrom, vagy sem, és az sem különösebben tarthat számot közérdeklődésre, hogy jelenleg miben sántikálok.

Mindössze arról szerettem volna értekezni, hogy a mai, igen bonyolult helyzetben sem kellene megfeledkezni arról, hogy Izrael hét millió lakosa mellett másfél millió arab él ebben az országban. Akiknek túlnyomó része minden reggel munkába megy, és este a jól végzett munka érzésével tér haza. Gondolom, nemcsak Raananán, szűk pátriámban van ez így, hanem Izrael városaiban, falvaiban mindenütt. Nemcsak az építkezéseken, hanem az élet minden területén. Az üzletekben, éttermekben, a patikákban, az orvosi rendelőkben, a hivatalokban, az üzemekben, a bankokban, az összes egyetemen is, arab diákokkal és arab professzorokkal találkozik az ember. Izraeli útlevelük, izraeli személyi igazolványuk, és izraeli rendszámú gépkocsijuk van. Részük az életünknek, a mindennapjainknak, mint ahogy mi is azok vagyunk az övéknek.

Persze, tudom, nem rózsás a helyzet, olyan ez, mint a házasságok nagyobb része: nehéz együtt, és nehéz egymás nélkül.

Visszatérve az én arab ápolónőmre. Miközben ültem az asztalánál, és válaszolgattam a kérdéseire, hogy azokat bevezethesse az intézmény számítógépébe, a szomszéd szobából átjött egy, akcentusáról ítélve orosz anyanyelvű nővér. Irat volt nála. Nem igazán értette a benne foglaltakat, valószínűleg betege kórlapjáról volt szó. Segítséget kért. Azt szerette volna tudni, pontosan mi áll a héber szövegben. Ahhoz kellett az arab ápolónő.

Ilyen ország vagyunk, nálunk a fordítottnak a fordítottja is igaz.

Bár nem tartozik közvetlen a témához, de elmondom, hogyan jártam az arab autómosóval. A kocsimat csak kívülről szoktam lemosatni, bent nincs rá szükség, olyan, mintha a patyolatból húzták volna elő. Állandó helyem van, a művelet 25 sékelbe kerül. A munkát gép végzi. A nedves autót arab fiúk törlik le. Két sékel borravalót szoktam adni, tudom, nem sok, de még a tisztesség határán belül van.

A legutóbbi mosatásnál nem volt nálam apró, pontosabban volt, de a második sékel már nagyon apróban. Azzal fizettem, de úgy, hogy az egy sékeles érmét felülre tettem, nehogy azt gondolja a fiatalember, hogy apróval akarom kiszúrni a szemét.

A tenyerén szétterítette a pénzt, látta, mennyit kapott. Megkérdezte, vannak-e kis gyerekeim. Mondtam, hogy igen, pedig nincsenek, kicsiben csak nagy unokáim vannak.

– Akkor adja oda nekik – mondta, és az egészet visszaborította a markomba.

Büszkeség? Még az is lehet…