Megszabadulni az antiliberális és antikapitalista rendszer vonzerejétől

Írta: Széky János - Rovat: Politika, Történelem

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberijanuárifebruári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

Széky János (Fotó Budapest Beacon)

Amikor 1917-ben beérkeztek a válaszok a Huszadik Század körkérdésére, nem sok maradt már hátra abból a liberális és kapitalista sikertörténetből, amely Magyarországot történelme során a legközelebb vitte Nyugat-Európához. Azt azonban kevesen sejtették, mekkora külső-belső katasztrófákkal zárul majd le a korszak.

A kiegyezés idején a zsidóságot egyszerűen a vallása különítette el a népesség többi részétől, és az „antiszemitizmus” mint szó, gyakorlatilag ismeretlen volt. A végére éppen fordítva: a vallási diszkrimináció megszűnt, az antiszemitizmus viszont kulcsszóvá lett – bár nem, politikai tabut jelölő szóvá. Nem hogy a holokausztot nem látta senki előre, hanem ekkor, a liberális berendezkedés utolsó évében úgy látszott, általában a zsidóellenes erőszak is a múlté; nincs engedélyezve, és nem az állami politika része, mint tőlünk keletre. Volt válaszadó, aki az oroszországi – addig a pontig: demokratikusnak ígérkező – forradalomtól a hazai helyzet javulását is várta. Az antiszemitizmus utálatos dolognak látszott ugyan, de olyannak, ami idővel leküzdhető, s amivel a szó szoros értelmében együtt lehet élni. Másfelől, elfogadván, hogy létezik „zsidóság”, „a zsidók”, „(némely) zsidók” nevű csoport, egyáltalán nem számított tabunak a csoport tulajdonságainak, tipikus magatartásmintáinak általánosító, akár kritikus leírása – erre éppen Jászi Oszkár válaszában találunk olyan példát, amely manapság kívül esne a politikai korrektség határán. Mindez mára megint csak teljesen átfordult: még az is az antiszemitizmus határát súrolja, ha egy harmadik személy valakit zsidóként jelöl meg, a zsidó származásból levezetni valakinek bármilyen szociális tulajdonságát egyenesen nyílt antiszemitizmus; az antiszemitizmus pedig – a holokauszt miatt, szükségképpen – az abszolút politikai Rossz egyik legfőbb eleme.

A Szombat első kérdése nyitva hagyja a csoportok (ami témánk szempontjából fontosabb: a „zsidók”) definícióját, a második kérdés viszont („kinek miben kellene változtatni…”) kollektív önérzékeléssel és azonosságtudattal bíró csoportot feltételez. De hogyan lehetne definiálni, ha nyelvi és politikai elkülönülés nincs; ha vallási alapon a magukat zsidónak vallók töredéke különíthető csak el; ha a kulturális elkülönülés esetleges és csak nehezen vizsgálható (hiszen olyan panelt kellene vizsgálni, amit jogszerűen csak különleges védelemben részesített személyes adatok alapján állíthatnánk össze)? Elfogadhatjuk ugyan azt a közkeletű megállapítást, hogy a magyarországi zsidók identitását a holokauszt határozza meg, ez viszont megakadályoz mindenfajta gondolatcserét. E keretek között ugyanis a zsidók semmiféle állítást nem tehetnek magukról azon kívül, hogy az abszolút Rossz áldozatai, de a nem zsidóknak sincs min „változtatniuk”, egyvalamit tehetnek csak: elfogadják és folytonosan visszaigazolják az áldozati öndefiníciót. A visszaigazolás persze gyakran elmarad, netán hamis, vagy manipulatív. Az antiszemitizmus attól ugyan nem fog enyhülni, hogy akárhány politikus öblögetve megígéri a Kossuth téren: „soha többé nem történhet meg” (nem ígér igazából sokat, mert nem rajta múlik, és különben sem történik meg semmi még egyszer ugyanúgy). És nem lesz belőle dialógus sem. Másféle zsidó öndefinícióra van tehát szükség.

Lehetne, mondjuk, a Magyarország és Izrael Állam iránti kettő lojalitás, de ez egyáltalán nem jellemző minden magyar zsidóra, viszont a kettős lojalitás fölemlegetése (jellegzetes posztszovjet tempó) sok magyar zsidó szemében antiszemitizmusnak minősül. Ajánlok egy jobbat, pozitívat, de az zsidó részről (a meghatározás hiányára utaló idézőjelet kényelemből elhagyom) önkritikát tenne szükségessé. Mégis sok haszonnal járna.

A holokauszt-központú diskurzus gyakorlatilag úgy határozza meg a zsidókat, mint a holokauszt áldozatait. Ezzel kitöröl a definícióból minden vallási és kulturális hagyományt, de minden társadalmi kontextust is, nevezetesen a középosztály fogalmát. Holott – és erről sűrűn töprengenek az eredeti körkérdés válaszadói – a zsidók és nem zsidók konfliktusainak egyik, ha nem a fő forrása az első világháború vége felé az volt, hogy az előbbiek nagy része a csak jogilag védett, (szabad) piacról élő, városi vagy városi életmódú középosztály, magyarul polgárság tagja volt. Társadalmi szerkezete gyökeresen eltért a nem zsidó többségétől. 1930 és 1949 között pedig nemcsak a zsidók létszáma és aránya csökkent kevesebb, mint harmadára a holokauszt és a kivándorlás miatt, hanem a középosztályé is felére zsugorodott, miközben megszüntették a piacgazdaságot.

A megmaradt zsidók számára azonban ez nem volt egyoldalúan negatív fejlemény. Az „osztályidegenek” és az országban maradt „osztályellenségek” szűk rétegét kivéve képzettségüknél, kulturális tőkéjüknél fogva nagy valószínűséggel megtalálták számításukat az államapparátuson belül – és minden az államé volt, minden állam volt, nemcsak az államosított magánvállalatok. Sőt, helyzeti előnybe kerültek a magát csoportként tételező keresztény középosztályhoz képest, már csak azért is, mert nem terjedt ki rájuk a B-listázás. Ez a lépéselőny egészen 1962-ig eltartott. Sokat írtak az asszimiláció stratégiáiról, a kommunista mozgalomba menekülésről és az elrejtőzésről. Pedig nagyon sokan voltak, akik nem tanúsítottak elvakult buzgalmat, és tudatában voltak zsidóságuknak, s az ötvenes első felének mindenkire kiterjedő szellemi és anyagi nyomorúsága után megadták a császárnak, ami a császáré, hogy a magánéletben folytathassák háború előtti életüket ugyanazon fizikai és kulturális díszletek között – mindezt zsidóságuk pozitív megerősítéseként érzékelve, ha sikerült.

A dualizmus korának sikertörténete így ismétlődött meg korlátozott körben és fonák módon, antikapitalista és antiliberális közegben, miközben a társadalom egésze fokozatosan polgárosodott, és a század elején zsidósnak tartott magatartásmodellek – az autonóm városi középosztály mintái – lassan, de biztosan terjedtek. Ezt nevezte a megriadt Csoóri Sándor fordított asszimilációnak a Nappali Holdban. A biztonságérzetet fokozta az antiszemitizmus Kádár-kori tabusítása, ami korántsem volt jellemző a szovjet blokkban. Amikor tehát 1989-ben, a politikai átmenettel egy időben ez a tabu hirtelen megszűnt, a zsidóság nem felszabadulást érzett, nem a lehetőséget látta, hogy visszatérjen autonóm polgári énjéhez, hanem a „feltámadó” (valójában mindig is meglévő) antiszemitizmust, amitől – feltételezte – a demokratikus állam fogja megvédeni ugyanúgy, ahogy a nem demokratikus állam megvédte. És mint zsidót, azóta is ez a kérdés foglalkoztatja legfőképpen, nem a saját dicsőségének visszaállítása.

A körkérdés óta eltelt száz és fél év a „zsidókérdés” szempontjából, mondjuk, hat vagy hét szakaszra osztható, ezek közül az 1945 utáni negyvennégy év s azon belül a Kádár-korszak harminchárom éve volt a leghosszabb, a leginkább meghatározó. Ha a második kérdésre kell válaszolnom: a helyzet akkor javul majd, ha zsidók és nem zsidók szembenéznek ezzel a hatással, s igyekeznek megszabadulni az antiliberális és antikapitalista rendszer vonzerejétől, bár ennek megvalósulásához nem fűzök sok reményt.

A szerző az Élet és Irodalom rovatvezetője

támogatás

Címkék:Huszadik Század, Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017