„Megmondtuk a gyerekeknek, ha valamiért nem jutunk ki Bécsbe, ők akkor is alijázzanak”

Egy Kádár-kori disszidálás története

Erdélyi Marian (Mari) 1946-ban született Budapesten. A Zsidó Gimnáziumban 1964-ben érettségizett, utána kalandos körülmények között szüleivel és bátyjával Bécsen keresztül alijázott. Interjú az 1964-es szökésről.

Kérlek, Mari, pár szóban mutasd be a családodat![1]

Apám[2] a Soát munkaszolgálatosként élte túl. A fölszabadulás előtt nem sokkal megszökött a munkaszolgálatból. Eljutott Pestre, ahol – már közvetlenül a fölszabadulás után – valahogy megtalálta anyámat[3] és a kétéves bátyámat, Jancsit.[4] A részleteket nem tudom, erről a szüleim sose meséltek.

A családod egy része, azaz apád három nővéréből kettő már 1946-ban, tehát a kommunista diktatúra előtt alijázott. Ti akkor miért nem mentetek el?

Anyám 1946-ban éppen szült – mármint engem. Aztán – miután már az osztrák-magyar határt lezárták – 1949-ben megpróbáltunk négyen – tehát a szüleim, a bátyám és én – Csehszlovákián át kiszökni. Ne kérdezd, hogy közvetlenül a születésem után, vagy még 1947-48-ban miért nem mentünk, mert fogalmam sincs. Talán azért nem, mert Apu még nem határozta el magát, de ez csak utólagos spekuláció részemről. Szóval 1949-ben eljutottunk Kassáig, ahonnan lett volna egy szervezett alija. Reggel Kassán fölszálltunk egy Bécs felé tartó vonatra, csak közben az osztrák-csehszlovák határt is lezárták, a vonat pedig nem indult el. Egy másik vonattal viszont gond nélkül visszamentünk Pestre. Utólag tudtuk meg, hogy akik nem velünk mentek vissza Pestre, hanem egy későbbi vonattal, azokat mind lesittelték. Mázlink volt.

Ötvenhatban miért nem mentetek el?

Szó volt róla. Apu nagyon akart jönni, Anyu pedig oda ment, ahová Apu vitte. Egy teherautó várt ránk a ház előtt. Csak gyalogolni kellett volna a zöldhatáron, De Anyunak ekkor föl volt dagadva a lába és nem tudott járni. Apu testvérei közül az egyetlennek, aki ötvenhatvan még Magyarországon élt, Gittának ugyanez volt a problémája. Ő megpróbált a lányával kigyalogolni, de nem bírta a gyaloglást, és visszamentek. Aztán 1957-ben – évekkel azután, hogy beadta a kérelmet – kivándorló-útlevelet kapott, így 1957-től Apu összes testvére Izraelben volt, csak mi maradtunk Pesten.

Ti nem kértetek kivándorló-útlevelet?

De. Csak nem kaptunk. Mert a Magyar Népköztársaság érdekeit sértette volna. Egyéb magyarázattal nem szolgáltak.

Gittáék miért kaptak útlevelet?

Fogalmam sincs. Talán azért, mert háborús özvegy volt egy 1957-ben tizenhárom éves kislánnyal. A férje eltűnt a munkaszolgálatban. Apai nagymamám, Gróner Ludmilla valamikor 1949 és 1956 között, a Rákosi-korszakban kapta meg.

Térjünk rá az 1964-es szökésetekre.

A Phoenix-házban laktunk, az Újlipótvárosban, hatan, egy gyönyörű nagy lakásban: a már említett szüleimen, Jancsi bátyámon és rajtam kívül az anyai nagymamám és az ő egyik lánya, az én nagynéném, Éva. Apu mindig akart menni, és 1963-ban kapott egy Izraelbe szóló látogatóútlevelet. Egyedül kiment meglátogatni a három nővérét. A már említett Gittát 1957 óta, Bözsit és Annust 1946 óta nem látta. Életében először járt Izraelben és teljesen elvarázsolva tért vissza. Azt mondta a nővéreinek, hogy egy év múlva családostól itt lesz. Ők persze nem hittek Apunak, de neki lett igaza. Mindent megbeszélt velünk – mármint Anyuval, Jancsival és velem –, de Nagymamának és Éva nagynénémnek nem szólt. Utóbbi kettővel nem volt túl harmonikus a viszonyunk. Viszont mivel aránylag jó volt az anyagi helyzetünk – az akkori magyar átlaghoz képest mindenképpen –, volt keret a lakást kettéválasztani. A lakás kétharmada a miénk lett, egyharmada a nagymamámé és a nagynénémé. Ők ketten semmibe sem voltak beavatva: Apu attól félt, hogyha Éva – aki feketeöves kommunista volt – megtudja, hogy alijázni akarunk, megakadályozza azt, bármi áron. Bár a Zsidó Gimnáziumba jártam – akkor még nem hívták Anna Franknak –, de lényegében semmit sem tudtam héberül, csak a betűket ismertem. Közvetlenül a szökés előtt, 1964-ben érettségiztem.

Hogyhogy nem tudtál semmit héberül?

A Zsidó Gimnáziumban nem volt szabad héberül tanulni, mert a héber nyelv úgymond nem a hithez, hanem a cionizmushoz tartozott. Jancsi is a Zsidó Gimnáziumba járt, és ő sem tudott héberül szinte semmit.

Hogy tudtátok mind a négyen elhagyni Magyarországot?

Apu tudta, hogy négyen egyszerre úgysem kapnánk útlevelet, még meghívóval sem. Az 1956 óta Bécsben élő rokonával, Janival[1] íratott egy meghívót Jancsinak és nekem. Apu – rendkívül előrelátóan – mindent megtett azért, hogy Jancsi minél előbb legyen sorkatona, mert tudta, hogy könnyebb útlevelet kapnia annak, aki volt sorkatona, mint annak, aki még nem. Jancsi 1961-ben érettségizett, utána másfél évet lehúzott a seregben. Visszatérve 1964 nyarára: mindketten gond nélkül meg is kaptuk a Nyugatra érvényes útlevelet. Ezek után a szüleim befizettek maguknak az IBUSZ-nál egy Prága-Bécs társasutat. Persze ez nem úgy ment, mint most. Először az IBUSZ-nál kellett kérni egy útlevélkérő kérdőívet, amiben meg kellett jelölni az úticélt és az utazás időpontját. Az is a kérdések között volt, hogy hol vannak a családtagok. A szüleim beírták, hogy gyerekeik, Jancsi is és én is Budapesten vagyunk – ami per pillanat annyira igaz volt, hogy el is kísértük a szüleinket az IBUSZ-ba. Ezt a kérdőívet a házmestertől kezdve a párttitkárig mindenkivel alá kellett írtani, ez meg is történt. Úticélként Apu először csak Csehszlovákiát írta be, majd amikor mindenki aláírta, akinek alá kellett, utólag hozzáírta, hogy „és Ausztria”. Így adta be az IBUSZ-nak. Pár nap múlva, augusztus elején Jancsi és én elindultunk és gond nélkül megérkeztünk Bécsbe. Jani várt minket a bécsi pályaudvaron. Amikor meglátta, hogy mennyi cuccunk van, egyből rájött, hogy nem két hétre jöttünk.

A határőr a vonaton Hegyeshalomnál nem jött rá?

Nem. Mázlink volt. Janinak elmondtunk mindent, mire ő talált nekünk egy diákszállót, ahol a szuterénben laktunk. Mivel testvérek voltunk, a gondnok megengedte, hogy egy fiú és egy lány egy szobában lehessen. Valamennyi pénzünk volt, de kellett dolgoznunk, hogy valahogy eltartsuk magunkat.

Németül tudtatok?

Pár szót. Én elég jól tudtam angolul, Jancsi kevésbé.

Otthon, egymás közt nem ment a jiddis?

Dehogy ment. A szüleim egy szót sem tudtak jiddisül.

Mit dolgoztatok Bécsben?

Beraktak minket egy díszgyertyákat készítő kisüzembe. Nagyon szerény körülmények közt éltünk. A bécsi két hónap alatt csomót fogytunk, de én nagyon jól éreztem magam. Hétvégenként Jani elvitt minket kirándulni, meg múzeumokba. Egyszer a bécsi polgármester tartott egy állófogadást a Bécsben tanuló külföldi diákoknak, Jani arra is bevitt minket. Na, akkor ettünk egy jót. Aztán egy éppen Bécsben tartózkodó izraeli családi barát szeptember végén elvitt minket a bécsi izraeli nagykövetségre, ott kaptunk valamennyi pénzt, egyúttal beszerveztek minket egy alija tábornak átalakított, a Szochnut által megvett vagy kibérelt kaszárnyába, Korneuburgba. Ez a Duna-parton van, pár kilométerrel Bécs fölött. A kaszárnya tele volt mindenféle k-európai zsidó menekülttel, főleg romániaiakkal, akiknek a jelentős része magyar anyanyelvű volt. Egy nap amerikai zsidók jöttek – talán valamelyik segélyszervezettől – megnézni az új olékat. Tetszhetett nekik, hogy tudok angolul, mert kaptam tőlük öt dollárt.

Közben a szüleid elutaztak Prágába?

Igen. Akkoriban a társasutazáson résztvevők ún. kollektív útlevelet kaptak. Hogy kik lesznek rajta a kollektív útlevélen, az csak egy nappal az indulás előtt derült ki. Mi két hónapig úgy voltunk Bécsben, hogy nem tudtuk, vajon a szüleink kijutnak-e Prágába, majd onnan Bécsbe. Egy nap kaptunk egy táviratot tőlük, amiben boldog születésnapot kívántak nekünk. Ez egy előre megbeszélt kód volt: azt jelentette, hogy rajta vannak az utaslistán és másnap indulnak Cseszkóba. Az utazás előtt Apu elmesélte a sógornőjének, hogy mi a helyzet, mire Éva teljesen kiborult, és közölte, hogy most azonnal megy a rendőrségre, mert ő nem fog ahhoz asszisztálni, hogy az unokaöccsét és az unokahúgát elvigyék egy háborús országba. „Ezzel elkéstél, Évikém” – reagált Apu. „A lelkükre kötöttük, hogy ha visszahívjuk őket Magyarországra, ne jöjjenek, mert ez nem szabad akaratunkból fog történni. Még akkor se, ha ezt személyesen, Bécsben teszem meg. Tudni fogják, hogy akkor engem erre kényszerítettek. Azt is megmondtuk a gyerekeknek, hogyha mi valamiért nem jutunk ki Bécsbe, ők akkor is alijázzanak. Nem akarom őket többet Magyarországon látni” – mondta apám Évának, aki zokogott, de megértette, hogy mi már semmiképp nem megyünk vissza, és nem szólt a hatóságnak.

Hogy-hogy apád ezt el merte mondani a sógornőjének? Nem félt, hogy Éva a hatóságokhoz fordul?

Nem akarta úgy otthagyni őket, hogy ne mondja el – legalább Évának – az igazat. Úgy tudom, Anyu is ragaszkodott ehhez, mégiscsak a testvéréről volt szó.

Nagymamádnak nem mondtak a szüleid semmit?

Nem. Ő csak utólag tudta meg. Bécsre visszatérve: valahogy kinyomoztuk, hogy a szüleink mikor és melyik szállodába fognak érkezni. Amikor a busz megérkezett, a szálloda előtt vártuk őket. Anyut alig ismertem meg: a sok stressztől két és fél hónap alatt, amíg nem találkoztunk, teljesen megőszült, az arca pedig nagyon nyúzott volt. Hiszen úgy vált el tőlünk, hogy nem tudhatta, valaha is viszontlát-e minket. Sokat sírtunk ebben az időben. Rögtön a bécsi találkozásunk után Apu berángatott minket egy kapualjba, hogy nyolcszemközt beszéljünk. Közölték velünk, hogy a csoport már most városnézésre indul, de ők megmondják az idegenvezetőnek, hogy Anyunak fáj a feje, és kihagyják a kirándulást, a szállodában maradnak. Az idegenvezető könyörgött nekik: rendben, csak nehogy lelépjenek, mert azért őt fogják Magyarországon elővenni. A szüleim megígérték neki, hogy nem lépnek le. Ahogy elment a csoport várost nézni, azonnal mentünk a korneuburgi kaszárnyába. Sok holmit nem kellett cipelnünk, mert a szüleink a gyanút elkerülendő, csak két kis táskát hoztak magukkal Magyarországról. A Szochnut már várta őket a kaszárnyában.

A szüleidet a csehszlovák-osztrák határon simán átengedték?

Simán.

Azt nem tudta a csehszlovák állambiztonság, hogy a két gyerek Bécsben van?

Nem, mert az IBUSZ és a Belügyminisztérium nem volt összekapcsolva, vagy legalábbis ezek szerint nem eléggé, tehát senki sem adta le a drótot Csehszlovákiának, hogy mi Bécsben vagyunk.

Az IBUSZ miért vette föl a kollektív útlevélre a szüleidet? Nem tudták, hogy ti már rég Bécsben vagytok?

Ezek szerint nem. Amint mondtam, a kérdőívbe Apu azt írta, hogy a gyerekek Pesten vannak – ami a kérdőív kitöltésekor igaz is volt. Nagymamát és Évát kikérdezték a hatóságok, ők pedig közölték, hogy az égvilágon nem tudtak semmit a szökésünkről. Nagymama tényleg nem tudott semmit.

Nagymamádat sosem láttad többé?

Dehogynem. Éva 1968-ban Románián keresztül kicsempészte látogatóba Izraelbe. Éva többször járt nálunk. Alijázni persze egyikük sem alijázott.

Bécsre visszatérve: október végén egyesült a család. Hogy jutottatok ki Izraelbe?

Október 20-a körül érkeztek a szüleink Bécsbe. Talán két napot voltunk még Korneuburgban, aztán szólt a Szochnut, hogy mehetünk. Vonattal elmentünk Mestréig (ez Velence szárazföldi része), ott fölszálltunk egy görög hajóra. Az angoltudásomnak köszönhetően a hajón összehaverkodtam az összes sráccal. Pingpongoztam velük, nagyon jól éreztem magam közöttük. Október 27-én pedig Haifán leszálltunk a hajóról, ahol vártak ránk a család Izraelben élő tagjai.

Aztán férjhez mentem, 1967-ben megszületett a nagyfiam, Erez, 1970-ben a második, Oren, 1976-ban pedig a harmadik, Tomer. Azóta nyolcszoros nagymama és – eddig a pillanatig – kétszeres dédmama vagyok.

Jegyzetek

[1] Szegő János (1936- ), a nagybátyám. Jani nem tévesztendő össze Jancsival, interjúalanyom bátyjával

[1] Mivel interjúalanyunk rokonom, ezért a tegeződés – Sz. P.

[2] Erdélyi Endre, 1913-1991 – Sz. P.

[3] Kármán Magda, 1919-1986 – Sz. P.

[4] Erdélyi János, 1943-2017 – Sz. P.