Megkomponált győzelem, alkalmazkodó társadalom

“Arra nagyon ügyelnek, hogy a radikális jobboldali ideológiai paletta elemei ne tűnjenek el – ám úgy, hogy ennek egyik fontos elemét, a ’zsidó’ szót ne ejtsék ki a szájukon.”

Óriási győzelmet aratott a kormányzó párt. Egy korszak kezd kialakulni sajátos jegyekkel, utódaink észreveszik majd ennek a nyomait, erőteljes preferenciát a gigantikus, historizáló épületek, a stadionok és a vidéki kisvárosokban feltűnő (többnyire EU-s pályázatokból megvalósuló) térkövezett főterek és díszburkolatok iránt. A választások során soha nem tapasztalt fölény okait illetően folyik a vita, ám az világos, hogy több részletében is – évekkel korábban – meg volt komponálva a kiütéses győzelem: a választási rendszer átalakításán át (benne a határon túli magyar szervezetek feltőkésítésén, ezzel összefüggő szintén határontúli magyar levélszavazatoktól) a közmunkás-rendszer létrehozásán, az államhoz lojális egyházak kiformálásán keresztül a különféle széles társadalmi csoportoknak kedvező választási pénzosztogatásig és a centralizált állami pártpropagandáig.

A kormányzatnak megfelelő társadalmi állapot fenntartása amúgy sem volt nehéz egy olyan országban, ahol a demokrácia nem több száz évre nyúlik vissza, a demokratikus procedúra helyett pedig az alávetettségben tartás és a politikai alapú közvetlen jutalmazás divatja uralkodik. Ezeken túl az egyébként is töredezett ellenzék hiába próbálkozott – hol széttartva, hol összefogva – valamit kezdeni magával és a magyar vidékkel, nem tudott rést találni a kormányzópárt által létesített akadályokon és azon, hogy maga – erőforrások híján – alig tudott valamit kínálni a lojalitásra szoktatott településeknek, amelyeknek a kormányzat már rég megtanította, hogy akkor kapnak több forrást, ha lojálisak hozzá. A magyar vidék, mely mostanra többnyire idegenné vált az ellenzék számára, több szinten kapcsolódik a Fidesz (és egyben az állam) hatalmi gépezetéhez, szerencséje az, ha olyan jelöltet támogat, aki az érdekkijáró rendszerben maga is hatékonyan fel tud lépni az egyszínűséget kedvelő és azt jutalmazó állami döntéshozók előtt, amelyek egyébként a stabilitást is biztosítják a számára. E körkörös és közvetlen visszacsatolású rendszer feltörése nem egyszerű feladat.

A megtalált közös ellenzéki jelölt, Márki-Zay Péter (MZP) hódmezővásárhelyi polgármester érdekes, önjáró karakter, kitűnt az eddigi hol posztkádárista, hol zöld, hol szélsőjobb ellenzéki figurák közül. Sokszor meggondolatlanul beszélt (innen fakadt a legtöbb probléma), de legalább nem a szokásos toposzokat hozta be a közbeszédbe, és volt remény arra, hogy új választókat is megszólítson. A kormánymédia különféle fogásokat talált rajta, antiszemitizmussal is vádolták, kezdetben hazai erők, majd külföldi (sokszor izraeli) újságírók a kormány szempontjait és érdekeit tükröző, erősen tendenciózus cikkekben. Van olyan izraeli újságíró, a térség „szakértője”, aki a Jobbikot az ellenzéki koalíciót vezető erőként ábrázolta – hamisan – a közönségnek, megtévesztve azt, s vélhetően magyar kormányzati hatásra próbálták meg győzködni az olvasókat arról Budapesten, Jeruzsálemben (itt egy AFD-s segítségével) és máshol, hogy MZP antiszemita, illetve az ellenzéki koalíció tagja, a Jobbik neonáci párt. Baloldalnak nevezték az egész ellenzéki koalíciót, hogy híveik könnyebben azonosíthassák az ellenséget, míg persze folyamatosan sulykolták azt, hogy a Jobbik neonáci párt, így az egész koalíció is érintett ebben.

Bár a Jobbik múltja valóban tartalmaz erősen antiszemita elemeket, tehát ez az állítás fél-igazságként értelmezhető, ám az utóbbi időkben megpróbált ezektől a karakterjegyektől – a választási koalíció kedvéért – szabadulni. Ugyanezt a manővert korábban a Fidesz is végrehajtotta, amikor a holdudvarába tartozó antiszemita hangokat elhallgattatta, így az évekkel korábbi (és amúgy vállalhatatlan) jobbikos szövegek előbányászására hasonlít az évekkel korábbi és (szintén nem vállalható) Fidesz-környéki megnyilvánulások felemlegetése, ha valakinek van gusztusa ehhez.

Épp elég a jelen: a kormányzó párt a Soros-ellenes kampánnyal, valamint a radikális jobboldali történelemszemlélet integrálásával és intézményi kereteinek megteremtésével maga is problémás ebből a szempontból. Még akkor is, ha a kontextus egésze szempontjából arra nagyon ügyelnek, hogy a radikális jobboldali ideológiai paletta elemei ne tűnjenek el – ám úgy, hogy ennek egyik fontos elemét, a ’zsidó’ szót ne ejtsék ki a szájukon. Annak a képzetnek az állami médiában sulykolt erőltetése, hogy a magyar baloldal – a Nyugat-európaihoz „hasonlóan” – maga is antiszemita és Izrael-ellenes, teljesen téves. Nem csak azért, mert Magyarországon a zsidóellenesség (történelmileg) a jobboldali tradíció része, hanem azért is, mert a magyar politikai baloldalon nincsenek antiszemita erők, bár az Izrael-kritika (és ellenesség) – importként – megjelent egy-két baloldali honlapon. Azt pedig az EMIH-körébe tartozó Tett és Védelem Alapítvány kutatása igazolta, hogy nincs közvetlen kapcsolat a zsidóellenes előítéletesség (mely Magyarországon az EU országok között kifejezetten magas) és a valóban csekély számú zsidóellenes atrocitás között. Magyarországon – hiába nem támadnak meg zsinagógákat és zsidókat – még mindig van mit tenni az antiszemita típusú előítélek, ha nem is leküzdése, de legalább kezelése terén.

A választások szomorú fejleménye, hogy bejutott a parlamentbe a Jobbiknál radikálisabb Mi Hazánk nevű párt, mely sok szempontból a kormányzati politikai filozófia továbbgondolását képviseli, az Oroszországgal kapcsolatos szimpátia pedig itt is tetten érhető: a párt vezetői amúgy  már nem zárják ki az együttműködést a Fidesszel. A párt sikere annak is a következménye, hogy a Jobbikot sok szavazó elhagyta és átvándorolt Toroczkai Lászlóék szervezetébe. A még radikálisabbhoz való vonzódás ékes bizonyítéka annak, hogy a Jobbik – minden állítással szemben – az elmúlt években nem volt neonáci párt, a valódi szélsőjobbosok mást kerestek (és találtak) maguknak.

A zsidó közéletben is megkezdődött a kormányzathoz hű erők kialakítása és feltőkésítése. Ennek az volt a célja, hogy olyan szervezetek jöjjenek létre, amelyek a kormányzati politikához csatlakozni tudnak, és adott esetben, konkrét politikai célokat követve (így a mostani választási kampányban is) olyan deklarációkat tegyenek, melyek legitimálják a leantiszemitázott vagy más módon ellenféllé tett személy vagy párt, esetleg egyenesen a legnagyobb zsidó szervezet, a Mazsihisz elleni politikát. Ezeket a nyilatkozatokat nem a magyar zsidóság valós érdekei, hanem belpolitikai szempontok magyarázzák, így egyfajta politikai hűségnyilatkozatként kell őket értelmezni, amely a kapott támogatások fényében „érthető”. Ezt a szerepet korábban főleg az EMIH vállalta magára, de nemrég már mások is jelentkeztek. A Mazsihisz legnagyobb kihívója, az egyébként életképes intézményekkel is rendelkező EMIH szoros szövetségben áll a kormánypárttal, vállalva ennek deklarált konzervativizmusát, a hozzá tartozó szatelitszervezetekkel együtt pedig segíti a kormány izraeli és amerikai kapcsolatrendszerének „olajozását”, időnként pedig ezt is felhasználva támadja a neológ hitközséget. Ebben a versenyben a kizárólag Magyarországra fókuszáló Mazsihisz le van maradva, ugyanakkor ami a hátránya, az az előnye is: ugyanis a magyar zsidók átprofilirozása nem lehet sikeres, túlnyomó részük nem ortodox és nem jobboldali. El lehet azt is mondani, hogy a magyar zsidóság en bloc a Mazsihisznek sem tagja (és a neológ Hitközség sem tökéletes), de mégis közelebb áll ennek a zsidóságnak kulturális szemléletéhez és történelmi felfogásához, ráadásul a neológ hagyomány (amúgy a magyarországi ortodoxia mellett) a magyar talajban termett értékes történelmi és vallási jelenség.

Bár a zsidó felekezeteket (a reformok kivételével) az állam normatív módon költségvetési támogatásban részesíti (és itt az EMIH pár éve egy külön szerződéssel „megpecsételve” bevett egyházzá vált), a civil zsidó élet támogatása nem igazságos módon történik. Az ezt eddig valamennyire finanszírozó Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány (Mazsök) döntései nagyon tendenciózusak. Bár támogat értékes kezdeményezéseket is (így a cionista szervezetek és más, neológ kezdeményezések mellett a Goldziher Intézet is pozitív elbírálásban részesült), ám a különféle, a kormányzathoz lojális magánszemélyek, kijáróemberek és szervezetek támogatásán túl az látszik tendenciaként, hogy sem a komoly értéket képviselő, a rendszerváltás óta meglévő, alapvetően szekuláris, magyar zsidó kulturális produktumokat (Szombat, Múlt és Jövő), sem a reformzsidóságot nem hajlandók támogatni anyagilag. Ez nagyon szűkkeblű és káros álláspont, mert nem vesz tudomást a magyar zsidóság sokszínűségéről, kulturális tevékenységéről, a mai magyar zsidóság valódi közösségeiről, és kizárólag aktuálpolitikai szempontok és a kliens-rendszer szabályai befolyásolják.

A magyar kormány az utóbbi években folyamatosan kiáll Izrael mellett, a kapcsolatok Benjamin Netanjahu miniszterelnöksége alatt rendkívül megerősödtek politikailag, és ez kétségkívül pozitív fejleménynek mondható. Ugyanakkor az is kiderült, hogy ennek a kapcsolódásnak nemcsak pozitív elemei vannak: izraeli állami jóváhagyással magyar újságírók és egyéb személyek megfigyelésére, tehát belpolitikai célokat követő lehallgatásra alkalmas izraeli szoftvert (kémprogramot) is kapott a magyar kormányzat. Örvendetes, hogy a magyar jobboldal jó részén nem tapasztalható direkt antiszemitizmus, ám ez az állapot (a pro-izraelivel együtt) nem helyettesítheti az emberi jogok és a demokrácia hiányát, amelyre – éppen történelmi tapasztalatai miatt – olyannyira érzékeny a zsidóság.

Van még valami, amiről beszélni kell. A szomszédunkban háború tört ki, Ukrajnát megtámadta Oroszország, egy másik országra tört rá a szomszédja, embereket elűzve, civileket is legyilkolva háborús bűnöket is elkövet Putyin orosz hadserege. Bár a civil szféra (a zsidó is) remekül teljesített, és Magyarország – mint állam – befogadott ukrán menekülteket és segíti őket, nehéz nem észrevenni azt az érzéketlenséget, amely állami szereplők részéről nyilvánul meg az ukránok felé, és az a kifejezetten Putyin-pártinak értelmezhető hozzáállás is tűrhetetlen, amely a kormányzati médiumokból árad. Ez szégyenletes dolog egy olyan országban, amely évtizedekig volt szovjet megszállás alatt, és amelyet 1956-ban a mai Oroszország történelmi elődje, a Szovjetunió katonailag lerohant és megszállt. Ukrajna zsidó származású elnöke, Zelenszkij valódi hős – már amennyiben komolyan vesszük, hogy jó meghalni a hazánkért: „Tov lamut bead arcenu”, melyek állítólag Joszef Trumpeldor cionista hős utolsó szavai voltak 1920-ban, mielőtt Tel Hajnál meghalt az arabokkal folytatott csatában.

(Disclaimer: a szerző a Mazsihisz Goldziher Ignác Zsidó Történeti és Kulturális Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa, a Szombat szerkesztőbizottságának tagja.)