„Megbízható forradalmár csak zsidó tud lenni”?

Tanácsköztársaság, 1919 – A “zsidóuralom” legendája.

Részlet a szerző Rosszfiúk világforradalma – Az 1919-es magyar Tanácsköztársaság története című könyvéből, mely a Jaffa Kiadónál jelent meg:

A harsány „konjunktúrakommunistává” lett Bokányi nem volt zsidó, miképpen kommunista helyettese, Fiedler Rezső sem. Nem volt zsidó Dovcsák Antal és Garbai Sándor sem – a pesti utca rossz nyelvei ugyanakkor már másnap tudni vélték, hogy utóbbi csak azért lett a Kormányzótanács feje, hogy sábeszkor legyen valaki, aki aláírja az aktákat. Az antiszemita hecclapok állításával szemben nem volt zsidó az Augensteinnek született Ágoston Péter sem, aki 1917-ben A zsidók útja címmel tett közzé egy nagy visszahangot kiváltó politikai esszét, amely „balról” helyezte fel a „zsidókérdést” a politikai-publicisztikai küzdelmek homályos jelzésekkel és gyakori útvesztőkkel teli térképére. De hogy a népbiztosok többsége – legalább 60 százalékuk – „zsidó” volt, és ezen túlmenően a proletárdiktatúra központi szerveiben irányító tisztségeket betöltők között a zsidó származásúak aránya kiugróan magasabb volt lakossági arányszámuknál, az olyan tény, amelynek torzult emlékezete azóta is változatlan hevességgel lüktet a magyar történelmi tudat megviselt idegrendszerében.

Tény? „»Tényekkel« sohasem találkozunk” – írta Nietzsche, és tényleg: a tények nem csak úgy vannak. A szigorú tények szigorúsága, a rideg tények ridegsége általunk és értünk, vagy éppen ellenünk szól. Sokan félrevezetőnek vélik, ha a történészi kérdésfeltevés a „zsidó kommunizmus” veszélyes mítoszának racionális, „ténybeli” alapjait kutatja, hiszen – így az érvelés – az valójában olyan védőbeszéd, amely végeredményben az antiszemiták kezére játszik. Tagadhatatlan, hogy a kommunizmusban való zsidó részvételt taglaló kortárs források többségét elfogult tollal írták, politikai haszonra dolgozó szerzőik cinkelt lapokkal játszottak. A kommunizmus zsidó etnikai – azaz tényszerű – jellemzőinek feltérképezése nem csupán annak elfedését könnyítheti meg, hogy a kommunisták többsége nem a zsidók közül került ki, és a zsidók többsége sohasem lett kommunista. Arra is alkalmas „módszer”, hogy a kommunizmussal egybefonódott megszámlálhatatlan egyéni élettörténet ezernyi esetlegességét egyetlen logikus magyarázatra egyszerűsítse: az illető zsidó származására.

Ki a zsidó? Mi a zsidó? Erre a kérdésre nincs érvényes válasz. A zsidóság lényegére vonatkozó kérdések – főként kívülről – könnyen vezetnek nyelvi és/vagy valóságos kirekesztéshez. A „zsidó test” vélelmezett mássága valójában mindig deformitás volt: a kampós orr, a duzzadt ajkak, a lőcsláb, a „zsidós” beszéd stb. közkedvelt témája volt a korabeli vicclapoknak, de kirekesztés azért is érte a zsidókat, ha nem tették közszemlére a különbözőségüket. Annak a kérdésnek a tabuvá tétele viszont, hogy a származásnak szerepe lehet a kulturális választásban és a politikai tájékozódásban, nemcsak jelentés nélkülivé teszi a történelmet, hanem megfosztja a jelenlét sugárzó erejétől is. Zsidók vannak, és mindig is voltak. A bécsi főpolgármester, Karl Lueger által gúnyosan Judapestnek titulált magyar fővárosban különösen sokan voltak a század első két évtizedében. (A megbélyegző kifejezést Európa-szerte kedvvel kapta fel az általában magyarellenes közvélemény – kitalálója is félig annak szánta.) A századforduló táján Budapesten élt az oroszországi ún. „letelepedési övezeten” kívüli Európa legnagyobb létszámú és számarányú zsidó közössége. Fél évszázad alatt, 1860–1910 között Budapesten az izraelita vallású lakosok száma megnégyszereződött – a több mint kétszázezres fővárosi zsidóság a korszakban Budapest lakosságának majdnem egynegyedét tette ki.

1919-ben egyértelmű volt, hogy kikre tekintettek zsidóként. Azokra, akik zsidó vagy zsidó származású családba születtek – a „zsidó” ritkán tudta magáról sikerrel elhitetni, hogy nem zsidó, a Karinthyak példája bizonyítja, milyen ára van a származástól való menekülésnek. A református felekezetű Kunfi Zsigmondot zsidóként tartotta számon ellentábora, a szintén református Jászi Oszkárt pedig hajdani zsidóként vonta felelősségre a neológ zsidó közvélemény. Azokat, akik „felekezet nélküliek” voltak, szintén zsidóknak kezelték zsidók és nem zsidók egyaránt. Az is meglehetősen egyértelmű, hogy a korai kommunizmus és a szocializmus zászlai körül nagyon sok zsidó fiatal gyülekezett Magyarországon is – bár korántsem csak ők –, és ez a Szociáldemokrata Pártban, majd a Tanácsköztársaságban lett látható, olyannyira, hogy ezeknek a mozgalmaknak sokszor zsidók számára is a zsidók lettek az arcai. A Szociális Termelés élén megfordult hat népbiztos közül például csak ketten nem voltak zsidók, a Közoktatásügyi Népbiztossághoz kinevezett öt népbiztosnak viszont mindegyike zsidó volt, itt a tizenegy új csoportvezetőből tíz, a huszonhét új osztályvezetőből huszonegy volt zsidó származású. Zsidó volt a Vörös Hadsereg mindkét főparancsnoka, Böhm Vilmos és Landler Jenő, a hadtestparancsnoki kinevezést kapott hét személy közül (Vágó Béla, Hamburger Jenő, Pogány József, Fiedler Rezső, Haubrich József, Landler Jenő, Bokányi Dezső) csak három nem volt zsidó származású. Ezzel szemben a hadműveletek gyakorlati irányítását végző tisztikar soraiban szinte kizárólag „keresztényeket” találunk.

A proletárdiktatúra vidéki szervezeteinek személyi összetételéről viszont jóval kevesebb adatunk van, és azok, amelyekkel rendelkezünk, általában nem igazolják vissza a „zsidóuralom” mítoszát – talán ezért sem tudunk ezekről olyan sokat. Jász-Nagykun-Szolnok megyében a proletárdiktatúrában aktívan szerepet vállalók több mint százfős irányítói köréből kevesebb, mint tíz személyről feltételezhető, hogy zsidó származású volt, igaz viszont, hogy a pozíciók jelentőségével együtt nő a zsidóság aránya is. Különösen nagyobb településeken játszottak kulcsszerepet az eseményekben a zsidó értelmiségiek – ezzel együtt a Jászság területén a kommün alatti tevékenységük miatt elítéltek tizede volt csak zsidó származású. Szolnokon az 1919. március 23-án megalakult direktóriumnak nem volt zsidó tagja, a vörösterror áldozatai között viszont kiugró arányban megtaláljuk őket. A Tolna megyei Tamási 50 fős munkástanácsában mindössze három zsidó származású személyt lehet azonosítani, az ötfős intézőbizottságból egyet, tehát a közel hatezer fős nagyközség lakosai közül a mintegy 300 főt kitevő zsidó közösség itt sem volt túlreprezentálva. A helybéli zsidók nem is kerülték el a vörösterrort – amiképpen később a fehéret sem. Sopronban a forradalmi törvényszékeken a zsidók csak „alárendelt szerepet” játszhattak – rögzítette a Tanácsköztársaság büntetőjogviszonyait összefoglaló 1920-as ügyészségi jelentés. A Miskolcon működő III. vörös hadtest katonai törvényszéke „ítélkezésében zsidóellenes szempont látszott érvényesülni a keresztény laikus bírák részéről” – foglalta össze véleményét a városi főügyész a magyar királyi igazságügy-miniszternek szintén 1920-ban. A munkás- bányász Salgótarján forradalmi törvényszékének sem volt egyetlen zsidó származású tagja, sőt az események után kelt bírósági beszámoló a testület „zsidóellenes jellegéről” írt.

A sort folytathatnánk a Tanácsok Országos Gyűlése vidéki küldötteinek zsidóellenes bekiabálásaival, amelyből az tűnik ki, hogy főként a központi akarat végrehajtására kiküldött pesti politikai biztosokat azonosították „zsidóként”. Akiket a zsidó közvélemény – legalábbis annak egy része – is gúnyosan számon kért, csak éppen ellenkező okból: miért nem mertek eléggé zsidók lenni, miért feküdtek le a diktatúrának, amely kifosztotta a hitközségeket és tönkretette a zsidó kisburzsoát? „A magyar zsidóság annyira züllött, annyira zsidótlan [p]olitikai megbízottnak, vagy legalábbis termelési biztosnak csapott fel, és míg látszólag a legvadabb kommunista volt, titokban úgy leste a diktatúra végét, mint ortodox korában hosszú napkor a csillagok feljöttét.”

A cionista Zsidó Szemlét szerkesztő Schönfeld József vádjait sokan osztották hitsorsorsai között. És nemcsak a cionisták, hanem az új rendszer nagyképű felkapaszkodottjain kínjukban röhögő Lipótváros nagypolgári és a Terézváros kispolgári tömegei is. „A Lipótvárosban frivol módon viccelődnek a diktatúrával” – jegyezte meg felháborodottan a Budapesti Forradalmi Központi Munkás- és Katonatanács vezetőségének egyetlen kommunista tagja, Biermann István a júniusi pártkongresszuson. Minden oka megvolt rá. A korszak nagyszámú vicctermésének jelentős részét leginkább elkeseredett zsidók gyártották, nem véletlen, hogy ezek a viccek sokszor utalnak a „zsidó” népbiztosok zsidó hagyományt lábbal tipró mentalitására is. A pesti vicc áradt, és vulgáris volt, mint maga a rendszer: „Szocializálták az illemhelyeket. – Hogyan? – Ami befolyik, azt folyószámlára írják, ami pedig megmarad, arra Kun Béla ráteszi a kezét” – szólt a vicc, a kifosztott tulajdonosi polgárság pedig kezét a szája elé téve röhögött. Élesen csattanó poénok, haragos cionista röpiratok és elkeseredett neológ „magamentségek” jelzik, hogy esetenként a zsidók kevésbé bocsátották meg a „zsidóknak”, hogy szerepet vállaltak a „zsidó diktatúrában”, mint a „keresztények”. Ez utóbbiak ezer mentséget találtak maguknak vagy övéiknek saját kollaborációjukra – legelsősorban azt, hogy bármit tettek is, ők legalább nem zsidók.

A Tanácsköztársaság „névelemzés” útján végzett „zsidófigyelésének” egyébként nem túlságosan nagy a megbízhatósága, nemcsak a neves közigazgatási szakember, Magyary Zoltán volt nagyvonalú abban, hogy elzsidósítsa a neki nem tetszőket, de a korszak antiszemita kulcsregényét író Tormay Cécile is meglehetősen szabadon osztogatta a megbélyegző „zsidó” jelzőt: például „zsidós” neve alapján az „idegen faj” közé sorolta Fröhlich Izidor neves fizikust, egyetemi tanárt, aki Lukács mellett gyászbeszédet mondott Eötvös Loránd temetésén. (Nem magyar sajátosság, hogy a zsidó az, akit zsidónak képzelünk: a Karl Liebknechtet meggyilkoló német különítményesek is azt hitték, a szélsőséges szocialista vezér személyében egy veszélyes zsidót terítettek le, nem pedig egy „keresztény németet”.)

Pontos számok különben sem kellettek ahhoz, hogy Kun Béla és az 1919-es „zsidóuralom” mítoszai a Horthy-korszak negyedszázadának hol hivatalos, hol csupán félhivatalos ideológiájaként működjenek. Mindez egyébként európai jelenség volt, a fehér-ellenforradalmi mozgalmak között valóságos közép-európai internacionálé bontakozott ki, közös haraggal és közösen végrehajtott gyilkosságokkal. A „kommunista zsidó” 1919 után mindig kéznél volt, ha bűnbak kellett: a polgári jogegyenlőségen Közép-Európában először rést ütő 1920-as numerus clausus törvénytől kezdve a hazai zsidóságot az 1930-as évek végétől szisztematikusan sújtó jogfosztásig. A zsidókra ragasztott judeobolsevik szégyenbélyeg aztán a megsemmisítő táborokba is követte az elhurcoltakat. „Emlékezz, magyar! Huszonöt éve volt Kun-Kohn Béláék rémuralma” – hirdették fekete-fehér plakátok 1944 végzetes tavaszán, és az ellenforradalmi mítoszra épített magyar állam két hónap alatt halálba küldte félmillió állampolgárát. 1944 májusában a miniszterelnököt Sztójay Dömének hívták, aki a deportálást azzal indokolta meg Angelo Rotta pápai nunciusnak, hogy „a fajzsidók általában a destrukció képviselői, amint 1918-ban is ők destruáltak leginkább és voltak a bolsevisták szövetségesei”. (Arról nem tájékoztatta a Szentszék követét, aki „utálatos” és „becstelen” eljárását szóvá tette, hogy ő maga huszonöt évvel korábban Sztojakovics Demeterként a Vörös Hadsereg Főparancsnoksága hírszerző és kémelhárító csoportját vezette, meglehetősen hatékony szakértelemmel.)

Jól ismert tény, hogy Horthy Miklós kormányzóként szankcionálta az összes zsidótörvényt, és Horthy volt a kormányzó akkor is, amikor a magyarországi zsidók százezreit 1944-ben megsemmisítő táborokba hurcolták el. Kevésbé ismert viszont, hogy Horthy valóságosnak fogadta el a Cion bölcseinek jegyzőkönyveiben foglalt zsidó „világ-összeesküvés” forgatókönyvét, és fővezérként már 1919 késő nyarán megfogalmazott első parancsaiban kirekesztette a zsidókat a Nemzeti Hadseregből. „Minden hatalom a zsidóké” – vallotta meg négyszemközt az 1920-as évek elején, és ebben teljesen egy hullámhosszon volt kedvenc írónőjével, Tormay Cécile-lel. A Bujdosó könyv szerzője szerint a zsidóság nemcsak a történelmi Magyarországot rántotta végromlásba, hanem minden nagy kultúrát földre tepert az ókori Egyiptomtól kezdve a középkori Bizáncon át a kora újkori spanyol világbirodalomig.

A bolsevizmus történetének két világháború közötti historiográfiája szinte egyetemesen osztotta a „zsidó kommunizmus” mítoszát, és itt nem csupán a zsidógyűlölő zugsajtó túlkapásaira kell gondolnunk, hanem a korszak uralkodó politikai nyelvének egyik jellemző alapvonására – amely nyelven megszólalni sem lehetett a „judeo-bolsevizmus” antiszemita kódjával való valamilyen mértékű azonosulás nélkül. Amikor 1920-ban Magyary Zoltán statisztikai megállapításokat tett a proletárdiktatúra vezetésének zsidó jellegéről, az egyúttal elmarasztaló ítélet is volt, és ezt egyáltalán nem is titkolta: „Egyhangúnak mondhatom azt a véleményt, amit más téren szerzett személyes tapasztalataim is megerősítenek, hogy a fizikai munkások sorából vezető állásokba került emberek sokkal inkább higgadt, az élet dinamikája iránt érzékkel bíró, emberi érzelmeket ismerő és kímélő emberek voltak, mint a különböző iskolákból, szerkesztőségekből, irodákból, sőt műhelyekből előtört bizonyos zsidó elemek, amelyek a régi rend elvakult pusztításában, embertársaik idegrendszerének rendszeres rombolásában és fantasztikus terveik minden józan ember által kilátástalannak tartott erőszakolásában fáradhatatlanok voltak.”

A nem zsidó munkások tehát vezető állásokba „kerültek”, a zsidók viszont „előtörtek”. Rögtön értjük: hiába csinálta ugyanazt a nem zsidó és a zsidó munkás – Budapest ipari népessége 1919-ben több tízezres zsidó munkástömeget is magában foglalt – a manipulatív nyelvhasználat máris büntetőkaranténba helyezi az utóbbit. Így arra sem kell további magyarázat, hogy a szemüveges zsidó entellektülek mitől lennének rosszabbak, mint a szemüveges nem zsidó entellektülek, amilyen maga Magyary is volt? Magyary megállapításai abban a vaskos kötetben jelentek meg, amelynek zsidó szerzője és tárgyilagos tanulmányai is voltak, és amelynek szabadelvű szerkesztője, Gratz Gusztáv később is igyekezett árnyalt képet festeni a zsidóság forradalmi szerepléséről, de még az ő megfontolt tolla alól is kicsúszott a középkort idéző sommás ítélet: a be nem olvadt zsidóság „a vérében rejlő mohósággal” vetette magát a nemzet hagyományaitól idegen, új utakra. Pethő Sándor, az egyik legkiválóbb magyar újság író – a náciellenes Magyar Nemzet későbbi megalapítója – 1920-ban szintén az ország sorsát erőszakkal kézbe vevő zsidók „idegenségét” kárhoztatta. Úgy fogalmazott, hogy a Tanácsköztársaság vezetői „idegenebbek és kívülállóbbak, mint voltak valaha Caraffa vagy Haynau”, Szamuelyt „zsidó Caligulának” titulálta, és Kunfi Zsigmond „silány jellemét” is a „zsidó temperamentum különös szertelenségéből” vezette le: „A zsidó lélek, mióta gyökértelenül és megállás nélkül hányódik és tévelyeg bolygásainak ismeretlen célja felé, ritkán termel magából valódi politikai tehetséget.” (Az Pethőnek sem okozott gondot, hogy megállapításai olyan antikommunista kiadványban jelentek meg, amelynek szintén volt három zsidónak született szerzője – az utókor pedig elmerenghet azon, hogy a kommunizmust kizárólag zsidó ügyként tálaló magyarázatok arra is nagyon alkalmasak, hogy eltakarják a zsidó politikai választások eredendő sokszínűségét.)

A „zsidóuralom” mítosza máskor is együtt jár a zsidók politikai tehetségtelenségének lekezelő kinyilvánításával. Gömbös Gyula emigráns bécsi újságjában már a proletárdiktatúra első napjaiban előkerült. A népbiztosok többségének zsidó származásán morfondírozva a Bécsi Magyar Futár cikkírója azt jósolta: „Tekintve, hogy a zsidók államalkotó tehetségét mindenki kétségbe vonja, félő, hogy Magyarországot sem fogják megmenteni. A honmentés csak vérbeli magyaroknak lehet a feladata.” A háromnegyed részben „németvérű” Tormay és Gömbös példája gyilkos iróniával mutatja meg, hogy a vérbeli magyarság követelménye olyan, mint a boldogság kék madara: aligha lehet megtalálni. A kommunizmusért és kapitalista kizsákmányolásért egyformán felelőssé tett zsidóról szóló szélsőjobboldali mítoszok viszont a két világháború között úgy szállták meg Közép-Európa indulatokkal felszántott politikai mezőit, mint fekete felhőkként vonuló vetési varjak az őszi határt. A mindent elöntő zsidóellenesség még a legtisztességesebb hajdani liberálisokat sem hagyta érintetlenül, igaz, ők választékosabban fejezték ki magukat. Kun Béláék diktatúrájáról, a megsemmisített szabadságjogokról Shakespeare Velencei kalmárja jutott az eszükbe.