Még egyszer a halott gyerekekről

Az izraeliek az élő, a hamaszosok a halott gyerekeket szeretik

Néhány napja a Hamasz – saját felfogása szerint – komoly sikert könyvelhetett el: egy kibucba csapódó aknagránát megölt egy négyéves izraeli kisfiút, Daniel Tragermant. A kibuc a gázai határ közelében volt, a lövedék pár másodperc alatt becsapódott, s a családnak nem volt ideje minden gyereket az óvóhelyre menekíteni.

Daniel az első izraeli gyerek, akik a mostani gázai harcok áldozatául esett. Palesztin oldalon a halott gyerekek száma már százas nagyságrendű – még akkor is, ha a Hamasz e témájú közleményeinek nyilván felnagyítják a számokat.

Lapunk hasábjain már sokszor elmondtuk, hogy a két harcoló fél között nincsen morális egyensúly: míg Izraelben katonák védik a civil lakosságát, addig Gázában civilekkel bástyázzák körül az aknavetőket és rakétakilövőket. Míg Izrael a gázai katonai célpontokat támadja, addig a Hamasz rakétáival világosan az izraeli civil lakosságot veszi célba.

Az iszlámisták gyakran hangoztatott, megfélemlítő üzenete éppen ez: amennyire szeretitek ti az életet, annyira szeretjük mi a halált. (A magukét is, de még inkább az izraeliekét – tehetjük hozzá).

A halálkultusz eléri az egészen zsenge korú gyerekeket is: már a gázai óvodásoknak is azt tanítják, hogy a sahid, az iszlám hitért elpusztuló mártír a legdicsőbb pályafutás.

Mindezt rendszeresen elmondjuk, mint ahogy elhangzik más zsidó fórumokon is, de ez a szélesebb közvéleményre nem hat: a közönség túlnyomó többsége itthon és külföldön a halott palesztin gyerekeket és az izraeli katonákat látja a tévéhíradóban és értékítéletét erre alapozza.

Lehet erről újat mondani? Próbáljuk meg.

A meggyilkolt Daniel Tragermanról közzétettek néhány fényképet. Az egyiken Daniel egy nála is magasabb lego-építmény mellett áll: a négyéves gyerek nyilvánvalóan büszke, hogy ilyen hatalmas tornyot épített, s a szülők/rokonok e fényképpel fejezték ki azonosulásukat a gyerek örömével. Olyasféle kép ez, amit családi albumokból mindannyian ismerünk: a felvételről a gyerek iránti szeretetet tükröződik.

Az élő gyerek iránti szeretet.

A palesztin gyerekáldozatok képei másról szólnak: a halott gyerek iránti szeretetről. A gyerekholttestek mutogatásának palesztin oldalon kialakultak a stabil rituáléi: a sebektől éktelenkedő holttestet ordító-jajgató hozzátartozók hurcolják végig az utcákon. Elsőosztályú téma a fotósoknak és operatőröknek.

Az izraeliek a halott gyereket nem mutatják.

A palesztinok az élő gyereket nem mutatják.

A véres gyerektetemek látványa a gázai harcok kezdete óta mindennapi kenyerünk, de egyetlen olyan esetre sem emlékszem, amikor korábbi fotókat mutogatták volna, mondván: nézzétek, milyen aranyos gyerek volt!

A palesztin propagandában semmi nyoma annak, hogy ezeket a gyerekeket életükben szerették. Akkor lesznek először fontosak, amikor már meg vannak halva.

Mert hiszen a nemzetközi média – ha már engedelmesen csak azt mutatja, amit a Hamasz PR-osztály megenged – mutogathatna óvodákat, iskolákat, szerető szülőket, játszótéri jeleneteket. Bármi képet, ami bizonyítja, hogy az élő gyereket szeretik.

Ilyen képpel én azonban nem találkoztam. Az óvoda, az iskola, a játszótér csak akkor lesz fontos, ha izraeli bombatalálat érte őket. A gyerekek iránti szeretetet még propagandafotókon se mutatják – pedig megtehetnék. Nemzedékem minden tagjának ismerősek a szovjet propagandafotók a boldog szovjet gyerekkorról.

De a Hamasz nem akar boldog gyerekeket látni és láttatni. Az ő világukban csak a halott – vagy a harci ruhába öltöztetett, halálra készülő – gyerekek érnek valamit. A nyugati média pedig mindebben lelkes partner.

És nem veszi észre, milyen borzalmas játékot játszanak.