„Már nem értik, mit jelent a szabadság”

Herta Müller nyílt levele

Az egyik legnagyobb kortárs német író, a Nobel-díjas Herta Müller nyílt levélben fordult a nyugati közvéleményhez – arról az őrületről, amely a nyugati társadalom egy részét magával ragadta, mióta a Hamasz megtámadta Izraelt. Az írás első részét közöljük.

Szörnyekké váltak

A gázai háborúról szóló legtöbb elbeszélésben a háború nem ott kezdődik, ahol valójában kezdődött. A háború nem Gázában kezdődött. A háború október 7-én kezdődött, pontosan 50 évvel azután, hogy Egyiptom és Szíria megszállta Izraelt. A Hamasz palesztin terroristái elképzelhetetlen mészárlást vittek végbe Izraelben. Hősökként filmezték magukat, és saját vérfürdőjüket ünnepelték. A győzelmi ünnepségek otthon, Gázában folytatódtak, ahová a terroristák a súlyosan bántalmazott túszokat hurcolták, és hadizsákmányként mutogatták őket az ujjongó palesztin lakosságnak. Ez a hátborzongató ujjongás egészen Berlinig terjedt. Neukölln kerületben táncoltak az utcákon, és a Samidoun palesztin szervezet édességeket osztott. Az internet tele volt ujjongó kommentekkel.

Több mint 1,200 ember halt meg a mészárlásban. Kínzás, csonkítás és nemi erőszak után 239 embert raboltak el. A Hamasz mészárlása a civilizáció teljes kisiklása. Van valami archaikus borzalom ebben a vérszomjban, amit a mai korban már nem tartottam lehetségesnek. Ez a mészárlás a pogromok általi megsemmisítés mintáját hordozza magában, egy olyan mintát, amelyet a zsidók évszázadok óta ismernek. Ezért traumatizálódott az egész ország, mert Izrael állam megalapításának célja éppen az ilyen pogromok elleni védekezés volt. És október 7-ig azt hitték, hogy az ország védett. Bár a Hamasz 1987 óta Izrael állam nyakán ül. A Hamasz alapító okirata világosan kijelentette, hogy a zsidók elpusztítása a cél, és hogy “az Istenért való halál a legnemesebb kívánságunk”.

Annak ellenére, hogy azóta történtek változások ebben az alapokmányban, világos, hogy semmi sem változott: a zsidók elpusztítása és Izrael elpusztítása továbbra is a Hamasz célja és vágya. És Iránban pontosan ugyanez a helyzet. Az Iráni Iszlám Köztársaságban a zsidók megsemmisítése szintén állami doktrína alapítása, azaz 1979 óta.

Amikor a Hamasz terrorjáról beszélünk, Iránt mindig be kell vonni a vitába. Rá ugyanezek az elvek érvényesek, ezért finanszírozza és fegyverzi fel a nagy testvér, Irán kistestvérét, a Hamaszt és teszi meg csatlósának. Mindkettő könyörtelen diktatúra. És tudjuk, hogy minden diktátor annál radikálisabbá válik, minél tovább uralkodik. Ma Irán kormánya kizárólag keményvonalasokból áll. A mollák állama forradalmi gárdáival gátlástalan, terjeszkedő katonai diktatúra. A vallás pusztán álcázás. A politikai iszlám az emberiség megvetését, nyilvános korbácsolásokat, halálos ítéleteket és kivégzéseket jelent Isten nevében. Irán a háború megszállottja, ugyanakkor úgy tesz, mintha nem építene nukleáris fegyvereket. Az úgynevezett teokrácia alapítója, Khomeini ajatollah kiadott egy vallási rendeletet, egy fatvát, amely kijelentette, hogy a nukleáris fegyverek iszlámellenesek.

2002-ben a nemzetközi ellenőrök már bizonyítékot találtak egy titkos nukleáris fegyverprogramra Iránban. Egy oroszt béreltek fel a bomba kifejlesztésére. A szovjet atomfegyver-kutatás szakértője évekig dolgozott Iránban. Úgy tűnik, hogy Irán Észak-Korea példáját követve nukleáris elrettentésre törekszik – és ez ijesztő gondolat. Különösen Izraelnek, de az egész világnak is.

A mollák és a Hamasz háború iránti megszállottsága olyan erős, hogy amikor a zsidók kiirtásáról van szó, még a síiták és a szunniták közötti vallási szakadékot is elfelejtik. Minden más ennek a háborús megszállottságnak van alárendelve. A lakosságot szándékosan szegénységben tartják, miközben a Hamasz vezetésének vagyona felmérhetetlenül növekszik – Katarban állítólag Ismael Haniye milliárdokkal rendelkezik. És az emberiség iránti megvetésük nem ismer határokat. A lakosság számára szinte semmi sem maradt, kivéve a mártíromságot. Katonaság plusz vallás, mint teljes felügyelet. Az eltérő véleményeknek szó szerint semmi helye a gázai palesztin politikában. A Hamász hihetetlen brutalitással űzte ki az összes többi politikai irányzatot a Gázai övezetből. Miután Izrael 2007-ben kivonult a Gázai övezetből, a Fatah tagjait elrettentésképpen egy tizenöt emeletes épületből dobálták le az utcára.

 

A mi érzéseink az ő legerősebb fegyverük

Így szerezte meg a Hamasz az irányítást az egész Gázai övezet felett, és hozott létre egy megkérdőjelezhetetlen diktatúrát – mert bárki, aki megkérdőjelezi, nem él sokáig. A lakosság szociális ellátása helyett a Hamasz alagutak hálózatát építette ki a palesztinok lábai alatt. Még a nemzetközi közösség által finanszírozott kórházak, iskolák és óvodák alatt is. Egész Gáza egyetlen kaszárnya, az antiszemitizmus mély állama a föld alatt. Teljes és mégis láthatatlan. Iránban van egy mondás: Izraelnek szüksége van a fegyvereire, hogy megvédje az embereket. A Hamasznak pedig szüksége van az emberekre, hogy megvédje a fegyvereit.

Ez a mondás a legrövidebb leírása annak a dilemmának, hogy Gázában nem lehet elválasztani a civileket a katonaságtól. És ez nemcsak az épületekre vonatkozik, hanem az épületekben dolgozó személyzetre is. Az izraeli hadsereget október 7-re adott válaszakor belekényszerítették ebbe a csapdába. Nem belecsalták, hanem belekényszerítették. Arra kényszerült, hogy megvédje magát, és bűnössé tegye magát azáltal, hogy elpusztítja a katonai infrastruktúrát az összes civil áldozattal együtt. És pontosan ez az elkerülhetetlenség az, amit a Hamasz akart és ki is használ. Azóta irányítja a híreket, amelyek a világba kerülnek. A szenvedés látványa naponta felkavar minket. De egyetlen háborús riporter sem dolgozhat önállóan Gázában. A Hamasz ellenőrzi a képek kiválasztását és hangolja össze érzéseinket. A mi érzéseink az ő legerősebb fegyverük Izrael ellen. És a képek kiválasztásával sikerül úgy bemutatnia magát, mint aki a palesztinok egyedüli védelmezője. Ez a cinikus számítás kifizetődik.

 

“Ganz normale Männer”

Október 7-e óta újra és újra eszembe jut egy könyv a náci korszakról, Christopher R. Browning “Ganz normale Männer” (Átlagemberek) című könyve. A szerző bemutatja, hogy semmisített meg lengyelországi zsidó falvakat a 110. tartalékos rendőrzászlóalj által, amikor Auschwitzban még nem léteztek a nagy gázkamrák és krematóriumok. Olyan volt az, mint a Hamasz terroristáinak vérszomja a zenei fesztiválon és a kibucokban. 1942 júliusában egyetlen nap alatt lemészárolták Józefów falu 1.500 zsidó lakosát. Gyerekeket és csecsemőket lőttek le az utcán a házuk előtt, öregeket és betegeket az ágyukban. A többieket az erdőbe vitték, ahol meztelenre kellett vetkőzniük és a földre feküdniük. Kigúnyolták és megkínozták őket, majd lelőtték és otthagyták őket vérbe fagyva az erdőben. A gyilkosságból perverzió lett.

A könyv címe “Ganz normale Männer” (Egészen normális emberek), mert ez a tartalékos rendőrzászlóalj nem SS- vagy Wehrmacht-katonákból állt, hanem civilekből, akiket már nem tartottak alkalmasnak katonai szolgálatra, mert túl öregek voltak. Teljesen normális szakmájuk volt és szörnyekké váltak. Ezeknek a háborús bűnöknek a tárgyalása csak 1962-ben kezdődött meg. A bírósági jegyzőkönyvek azt mutatják, hogy ezek közül az emberek közül többen „megrészegültek a gyilkolástól”. A szadizmus olyan messzire ment, hogy egy frissen házasodott kapitány elhozta feleségét a mészárlásokra, hogy ott ünnepeljék a nászútjukat. Mert a vérszomj más falvakban is folytatódott. És az asszony a magával hozott fehér menyasszonyi ruhában sétálgatott a zsidók között, akiket a piactéren tereltek össze. Nem ő volt az egyetlen feleség, akinek megengedték, hogy meglátogassa a férjét. A tárgyalási dokumentumokban egy hadnagy felesége azt mondja: “Egy reggel a férjemmel ültem a szállásunk kertjében, reggeliztünk, amikor egy egyszerű ember a szakaszából közeledett felénk, merev testtartást vett fel, és jelentette: »Hadnagy úr, még nem reggeliztem! Amikor a férjem kérdően nézett rá, tovább magyarázta: “Még nem öltem meg egy zsidót sem.”

 

Már nem értik, mit jelent a szabadság

Helyes október 7-e kapcsán a náci mészárlásokra gondolni? Úgy gondolom, hogy helyes, mert maga a Hamasz is fel akarta idézni a Soá emlékét. És meg akarta mutatni, hogy Izrael Állam többé nem garancia a zsidók túlélésére. Hogy az államuk délibáb, hogy nem fogja megmenteni őket. A logika tiltja, hogy a Soá szó közelébe merészkedjünk. De miért kell megtiltania? Mert úgy érzed, hogy nem kerülheted el ezt a lüktető közelséget.

Aztán van még valami, ami eszembe jut, és a nácikra emlékeztet: a palesztin zászló piros háromszöge. A koncentrációs táborokban a kommunista foglyok szimbóluma volt. És ma? Ma újra látható a Hamasz videóin és a berlini épületek homlokzatán. A videókban ölésre való felhívásként használják. A homlokzatokon megjelöli a megtámadandó célpontokat. Egy nagy piros háromszög lebeg az “About Blank” techno klub bejárata felett. Éveken át a szíriai menekültek és a meleg izraeliek magától értetődően táncoltak itt. De most már semmi sem magától értetődő. Most a piros háromszög sikoltozik a bejárat felett. Egy raver / extrém élményeket kedvelő ember /, akinek zsidó családja Líbiából és Marokkóból származik, ma azt mondja: “A politikai légkör minden démont felébreszt. Ami a jobboldalt illeti, mi, zsidók nem vagyunk elég fehérek; A baloldal számára túl fehérek vagyunk.” A zsidók gyűlölete gyökeret vert Berlin éjszakai életében. Október 7. után a berlini klubélet szó szerint meglapult. Bár 364 fiatalt, hozzájuk hasonló ravereket mészároltak le egy techno fesztiválon, a klubszövetség csak napokkal később kommentálta az ügyet. És még ez is csak felületes gyakorlat volt, mert az antiszemitizmust és a Hamaszt meg sem említették.

Több mint harminc évig diktatúrában éltem. És amikor Nyugat-Európába jöttem, el sem tudtam képzelni, hogy a demokráciát valaha is ilyen módon meg lehet kérdőjelezni. Azt hittem, egy diktatúrában az embereket szisztematikus agymosásnak vetik alá. És hogy a demokráciákban az emberek megtanulnak önállóan gondolkodni, mert az egyén számít. Nem úgy, mint egy diktatúrában, ahol tilos a független gondolkodás és a kényszerű kollektíva formálja az embereket. És ahol az egyén nem része a kollektívának, hanem ellenség. Megdöbbentőnek tartom, hogy a nyugati fiatalok, diákok annyira össze vannak zavarodva, hogy már nincsenek tudatában a szabadságuknak. Hogy nyilvánvalóan elvesztették azt a képességüket, hogy különbséget tegyenek demokrácia és diktatúra között.

Abszurd, hogy például homoszexuálisok és queer emberek tüntetnek a Hamasz mellett – ahogy tették azt november 4-én Berlinben. Nem titok, hogy nemcsak a Hamasz, hanem az egész palesztin kultúra megveti és bünteti az LMBTQ embereket. Egy szivárványos zászló a Gázai övezetben elképzelhetetlen. A Hamasz melegekkel szembeni szankciói  száz korbácsütéstől a halálos ítéletig terjednek. Egy 2014-es felmérésben a palesztin területeken a válaszadók 99 százaléka azt mondta, hogy a homoszexualitás erkölcsileg elfogadhatatlan. Szatirikus megközelítést is alkalmazhatunk, ahogy David Leatherwood blogger teszi az “X” -en: Palesztináért queer emberként demonstrálni olyan, mint Kentucky Fried Chicken mellett csirkeként demonstrálni.

Arra is kíváncsi vagyok, hogy sok amerikai egyetem diákjai tudják-e, mit csinálnak, amikor azt skandálják a tüntetéseken, hogy “Mi vagyunk a Hamasz”, vagy akár azt, hogy “Szeretett Hamasz, bombázd le Tel-Avivot!” vagy “Vissza 1948-ba”. Ez még mindig ártatlan, vagy már gyengeelméjűség? Bár az október 7-i mészárlást már nem említik ezeken a tüntetéseken. És botrányos az is, amikor október 7-ét Izrael által megrendezett eseményeként értelmezik. Vagy amikor egyetlen szó sem esik a túszok szabadon bocsátásáról. Ehelyett Izrael gázai háborúját egy gyarmatosító hatalom önkényes hódító és megsemmisítő háborújaként ábrázolják.

The Truth of the Middle East – George Hirn fordítása

A cikk 2. része itt olvasható