Luxus-Oroszország

Elöljáróban megjegyzem, málenkij robot nem volt. Hacsak abban az értelemben nem, hogy idegenvezetőnk — aki 40 fős csoportunk felett  rendelkezett — alaposan megdolgoztatott bennünket. Komolyan vette a feladatát, tíz nap alatt megmutatta, amit meg lehet ismerni Szentpétervárból és Moszkvából. Talán annál egy kicsit többet is, mivel sok esetben az éjszakák is rendelkezésére álltak…

Negyven izraelit, akik az ország különböző tájairól véletlenszerűen verődtek össze, meglehetősen nehéz kordában tartani. Különösen azért, mert az idősebb korosztály volt többségben: néhányan bottal tették meg az utat. Turistavezetőnknek sikerült a fegyvertény, amihez hozzájárulhatott az, hogy nyugdíjba vonulása előtt a Kfar Szaba-i rendőrség helyettes parancsnokaként szolgált.

Mielőtt tovább lépnénk, a tisztaság mellett feltűnő az emberek jólöltözöttsége, a hatalmas, széles, irányokként hat-nyolc sávos utak, amiken alig-alig jön össze egy-egy dugó, és az épületek szépsége, nemcsak az architektúra miatt, hanem azért is, mert rendben tartják, és ha szükség van rá kitatarozzák, illetve restaurálják őket. A tatarozás… Azért, hogy a felújítási munkák ideje alatt ne rontsák a városképet, hatalmas vásznat húznak ki az épület frontjára, amelyre ráfestik-rajzolják az épület eredeti képét, beleértve a függönyöket is.

Szentpétervár a Balti-tenger torkolatában épült 1703-ban. A Nagy Péter cár által alapított városban rengeteg a látnivaló: az Ermitázs, amelynek egyik része a Téli Palota, a Kazany és az Izsák katedrális, a Peterhof park, és a hatalmas Néva folyó a felnyitható hidaival. A folyó 74 kilométer hosszú, ebből 28 kilométer folyik a városon keresztül, a legnagyobb szélessége 600 méter . A Péter-Pál erődbe és a Péter-Pál katedrálisban is ellátogattunk. A városban 250 múzeum, 40 színház található. Szentpétervárt a paloták városának nevezik. Hajózható, a várost át-átszelő csatornáiról pedig észak Velencéjének.

Az Ermitázsnak több mint 460 szobája van, közel hárommillió képzőművészeti alkotással, amelynek megnézéséhez 22 kilométeres utat kell(ene) megtenni. De Oroszországban ezeken a számokon nincs mit csodálkozni, minden nagy, hatalmasak a méretek, ha eddigi életünk során valami nagyon nagyot gondoltunk, azt most szorozzuk be tízzel ahhoz, hogy megközelítsük az oroszországi léptékeket.

A Néván sétahajózva elkerülhetetlen, hogy ne haladjunk el a Téli Palotával szemben álló Auróra cirkáló mellett. A hatalmas szürke testű hajó még ma is félelmetes. Ágyúi hallgatnak, pedig volna miről mesélniük. Pontosabban nekik nem, mert azt a bizonyos lövést a Téli Palota irányába — amely jó 70 évre megváltoztatta a világ addigi képét — a fedélzetén lévő kisebb kaliberű ágyúból adták le. Az már csak a sors iróniája, hogy a hajót fényképezve, a nevezetes ágyúcső mögött a Samsung dél-koreai cég óriásreklámja látható…

Az Alekszandrinszkij Színházban megnéztük a Hattyúk Tavát, gondolom, nem is illett volna kikerülni ezt a látványosságot, beleértve az elegáns közönséget, és a zsongító hangulatot.

Nagy Péter cárnak különös betegsége volt: testrészei óriásira nőttek, a feje meg — szinte ennek arányában — egyre kisebb lett. Bár akkor még hírből sem ismerték a személyi kultuszt, vagy nem merték nevén nevezni a gyereket, az elváltozott cárról egyetlen szobor vagy festmény sem készült. Csak a legutóbbi időben adtak engedélyt egyetlen művésznek, hogy megmintázza a beteg cár valódi alakját. A bronzszobor végtelenül hosszú, csontos ujjai kifényesedtek a sok-sok kézfogástól, amellyel a mai alattvalók illetik az egykori városalapító cárt.

Időzhetnénk még Szentpéterváron, de vár Moszkva, a főváros.

A méretek! Minden nagy és még annál is nagyobb. Idegenvezetőnk szerint a Metró padlójáról ehetünk, olyan tiszta. Kétkedve fogadtam, kilenc millió utas naponta csak hagy maga után itt-ott némi emléket… Nem hagy! Tisztaság mindenütt, az állomások múzeumokká vannak alakítva, az összesen 300 kilométer alagútrendszer nemcsak ellátja feladatát — 40 másodpercenként jönnek a szerelvények — hanem esztétikai élményt is nyújt az utasoknak.

Szállodánkat a borogyinói csatáról nevezték el, ahol Kutuzov tábornok, és Oroszország velőig maró hidege együttesen móresre tanította Napóleont: a Grande Armée árnyéka sem volt önmagának, mire — jócskán megcsapolva — hazavergődött Franciaországba. Az akkori időkre a szállodában csak a falakon lévő festmények emlékeztetnek, a négycsillagos pazar hotelben mindenféle módon kényeztetik a vendégeket. Az ételorgiáról nem is kívánok beszélni, mert — bár nem vagyok terhes — egyből kívánós leszek.

Moszkva, egy hatalmas ország fővárosa — Oroszország területileg a világ legnagyobbja —bővelkedik a legekben. Ugyanakkor abszolút élhető város. Lakosai jól öltözöttek, nincs tolongás, tülekedés, idegeskedés, ha jól értettem, parkolási problémák sem. Nincsenek agyonfestett járdák, a városházi alkalmazottak nem járják a várost, hogy megbüntessék a helytelenül parkolókat, az autókat nem viszik el. Gondolom, erre csak abban az esetben kerülne sor, ha keresztben állnának az úttesten… Ott parkolnak, ahol hely van, aki nem talál, tovább áll. Sárga fény sincs. Csak piros és zöld. A gyalogosokat, autósokat lámpa figyelmezteti, hány másodperc van még hátra a pirosig. Így vita sem lehet arról, hogy valaki még a sárgában hajtott/lépett-e be?

Moszkvát is óriási parkok, emlékmúzeumok, gyönyörű, aranykupolás templomok hálózzák be. Megható a második világháborút, a Nagy Honvédő Háborút idéző emlékmű. A múzeumhoz hosszú út vezet, oldalán szökőkutakkal. A felszökő vizet este piros fénnyel világítják meg. Az áramló vörös folyam arra a tengernyi vérre emlékeztet, amelyet az akkori Szovjetunió — 16 millió katona és hétmillió állampolgár — elvesztett a háború során. Itt, ebben az országban tört meg Hitler ereje, innen üldözték, hajtották egészen Berlinig, a Reichstagig, a bunkeréig… A sasfészektől a patkánylyukig.

Van az orosz fiataloknak egy kedves szokásuk. Ellepik a parkokat, hidakat a házasuló párok, fehér, menyasszonyi ruhákban hajladozó lányok, és puccparádéban feszítő fiatalemberek. Hatalmas, fehér limuzinokkal jönnek, néhány barát, barátnő kíséri őket. A szabadban fényképezgetnek, meg-megisznak egy-egy pohár pezsgőt. Üde, szép látvány, a város tele van velük. A Moszkva folyó egyik hídján lakatokat akasztottak a vasszerkezetre, a kulcsot a folyóba dobták, ez a holtomiglan-holtodiglan orosz megfelelője. A moszkvai polgármester gondolt egy nagyot, vasból készült fautánzatot állíttatott a hídra, arra akasszák a fiatalok a lakatokat. Az első fa hamar megtelt, a második is, végül az egész híd hosszában lakatfák álltak. Azok is megteltek, most a folyó partján hajladoznak súlyaik alatt a régebbi fák. Csak a rosszmájú olvasóknak jegyzem meg, hogy a part menti fákon lévő lakatok bizony rozsdásodni kezdenek. Remélem, semmi párhuzam nincs, de tény, hogy Moszkvában is sokan válnak…

Az ismert izraeli üzletember, Lev Lebájev Moszkva legexkluzívabb helyén, az üzleti negyedben építette fel Moszkva legdrágább, legmagasabb, legelőkelőbb bevásárló központját. Szökőkút, korcsolyapálya, szerencse barlang, és izraeli Aroma kávézó is található benne. A legfelső emeleten van egy óriási terem, amelyben a mindenütt látható Matryoshka babák vannak kiállítva. De itt minden baba óriási, szerintem — nem mértem meg — vagy húsz méter magasak. Gulliver orosz birodalma.

A Chabad mozgalom a moszkvai városházától 12 ezer négyzetméteres telket kapott. Templomot, szabadidő központot, múzeumot és kórházat építettek rajta. Mindent a legmodernebb fölszereléssel. A kórházban a hozzájuk forduló zsidó betegeket a legjobb orvosok kezelik ingyen, a szabadidőközpontban lévő testedző terem felszerelése minden igényt kielégít, könyvtáruk van, az oroszországi zsidók életét bemutató múzeum fantasztikus látványosság, a technika minden vívmányával felszerelve. Oroszország-szerte ötszáz kirendeltségük van, ebből kétszázban rabbi áll a közösség élén. Moszkvában naponta 3500 rászorulónak visznek meleg ebédet a lakására. Ehhez persze személyzet és megfelelő autópark is járul.

Mindez csak egy kis betekintés egy hatalmas ország életébe, annak is a legnyugatibb csücskébe. Pillanatfelvétel. Nem írtam a „Hét nővér” épületeiről, a Városi Dumáról, a Fehérházról, a piacról és annyi minden másról. Nem jártam falvakban, kisvárosokban sem, feltételezem, hogy a gazdagság, a fényűzés, ami Moszkvára és Szentpétervárra jellemző, ahogy távolodunk onnan, egyre inkább megkopik, fényét veszti.

Persze ez sem biztos, hagyjunk fel az előítéletekkel, eddig sem jött be.

Nem szóltam minden turista zarándokhelyéről, a Kremlről, az ott található jelképről, a 450 éves Vaszilij Blazsennij székesegyházról, a kormányzati épületekről, őrtornyokról, az akkori világ legnagyobb ágyújáról, amely egyetlen lövést sem adott le, és a világ leghatalmasabb harangjáról, amelyről egy kis darab — több tonnányi — letört, és ezért sosem szólalt meg.

És nem írtam a GUM áruházról sem, amiről annak idején az a vicc járta, hogy — ha sapka érkezett — mindegyik ugyanolyan méretű volt, de vitték, mint a cukrot, mert legalább — volt. Kinek a füle, kinek a kabátgallérja tartotta meg a sapkáját. Ma gyönyörű, elegáns áruház, élvezet benne sétálgatni. Ezzel aztán ki is merítettük az élvezeti forrást, mert a méregdrága árak miatt az ember nem jut el a vásárlásig.

Az esti séta élményéről sem számoltam be a kivilágított Kremlben, ahol a híres óratorony, a székesegyház és a GUM áruház fényei, és a turisták fényképezőgépeinek vakui nappali világosságot teremtenek. Reggel a Kreml bejáratánál Lenin, Sztálin és Putyin dublőze fogad, akik — megfelelő rubel-borra-, illetve vodkára valóért — hajlandók mellénk állni és fotót készíteni velünk. Estére visszavonulnak, valószínűleg azért, hogy újabb világmegváltó álmukat dédelgessék…

Lenin, az igazi, a Mauzóleumban gondolkodhat azon, hová is jutottak a világ proletárjai…