Mahmud Abbasz összevonja a szemöldökét

A Palesztin Hatóság (PH) vezetője – szokásos propagandisztikus stílusában – bejelentette (már sokadszor), hogy minden biztonsági együttműködést beszüntet Izraellel, miután annak kormánya a Jordán völgy zsidó településeinek annektálására készül.

A tervezett annexiót persze az Európai Unió és az ENSZ is elítélte. Hogyne, hiszen a „kétállami megoldás” évtizedek óta az ő hivatalos mantrájuk, és csöppet sem zavarja őket, hogy a kétállami megoldás több ízben föl lett kínálva a palesztinoknak, akik azonban ebből nem kértek, helyette 2000-ben a véres intifádát választották, majd Ehud Olmert 2008-as ajánlatát is elutasították.

Ceterum censeo: a palesztinok nem szabadságot akarnak, hanem szabadságharcot. Nem saját államuk létrehozásáért, hanem a zsidó állam eltakarításáért harcolnak. A palesztin média és a palesztin oktatás teljesen át van itatva ezzel a szellemiséggel.

Mindez jelentős részben az európai adófizetők pénzéből történik, mert az EU ma már a Palesztin Autonómia legnagyobb támogatója. (Az EU ugyanakkor lagymatagon viselkedik, nemigen akarja tudomásul venni, hogy az ő pénzéből miféle erőszakkultuszt finanszíroznak.)

*

Praktikusan ugyanakkor az utóbbi egy-két évben palesztin részről a fizikai konfrontációt inkább kerülik. Az intifáda véres évei semmi kézzelfogható eredményt nem hoztak, csak az izraeli társadalom bizalmát sikerült eljátszani, minek következtében a megegyezéspárti izraeli baloldal megbukott és a jobboldal került hatalomra, melynek integráns része a településépítő vallásos cionista mozgalom.

Mondhatnánk, hogy ekképpen a palesztinok saját maguk alatt vágják a fát – már amennyiben valóban saját államot szeretnének Júdea-Szamária (Ciszjordánia/Nyugati Part) területén. Mivel azonban, mint láttuk, ők a zsidó állam helyén akarnak arab/moszlim államot, hosszú távon végül is mindegy nekik, hol vannak éppen zsidó települések – hitük szerint a végső győzelem napján úgyis mind eltűnik majd.

Ceterum censeo: a palesztin nép nem az izraeli Góliát által elnyomott kis Dávid (amint azt parittyáikkal sugallni próbálják), ahogy az EU és ENSZ katekizmus állítja, hanem az Izraellel ellenséges arab-iszlám világ élcsapata. Ott vannak mögöttük az arab-iszlám világ milliárdos tömegei és az Európai Unió pénzügyi és politikai támogatása. Mindezt természetesen a palesztinok is tudják, ami megerősíti őket ügyük kozmikus fontosságába vetett hitükben.

Az Al Aksza Intifáda véres évei után 2006-ban a palesztin területeken választásokat tartottak – a naiv amerikaiak nyomására, akik azt gondoltak, hogy a demokratikus választások varázsütésre átprogramoznak egy gyűlöletre nevelt és erőszakban hívő közösséget. A választásokon a Hamasz végzett az első helyen, a Fatah azonban nem akarta átadni a hatalmat. A két fél között fegyveres küzdelem tört ki, Gázában a Hamasz erőszakkal átvette a hatalmat, ezt látva a Nyugati Parton Izrael (hallgatólagos amerikai jóváhagyással) beavatkozott és segített a Fatahnak (kisebbik rossz) a Hamaszt legyűrni. Választásokat azóta nem tartottak, Gázában a Hamasz, a Nyugati Parton a Fatah az úr. Utóbbi csak Izrael segítségével tud hatalmon maradni. A „biztonsági együttműködés” azt jelenti, hogy a Fatah emberei által azonosított Hamasz és Iszlám Dzsihád sejteket az izraeli biztonságiak segítségével számolják fel. Enélkül a brutális iszlámista Hamasz már rég legyalulta volna a Fatah korrupt rendszerét és kádereit ledobálta volna a háztetőkről – ahogy azt Gázában csinálta 2006-ban.

Júdea-Szamária (Nyugati Part) palesztinok lakta területein tehát az a paradox helyzet áll fenn, hogy az identitását az Izrael- és zsidóellenes uszításra építő Palesztin Hatóság az izraeli biztonságiak jóvoltából maradhat hatalmon. Utóbbiak is tudják, hogy számukra ez a kisebbik rossz. Ha a Hamasz hatalomra jutna a Gázánál több mint tízszer nagyobb területű Nyugati Parton és az ottani majd hárommilliós lakosságot – egy sokkal nehezebben áttekinthető terepen – úgy mozgósítaná, mint a gázai embereket, az rémálom lenne az izraeli biztonságiak számára. Az Abbasz féle rezsim „csak” gyűlöletre neveli, de nem mozgósítja olyan szélsőséges Észak-koreai stílusban a lakosságot, mint a Hamasz. A takaréklángon tartott konfliktus a palesztin identitás lételeme persze, hiszen nemzetközi konszenzus szerint az ő elnyomásuk tűrhetetlen, ezért tekint rájuk várakozással a világ, amelynek időről időre produkálniuk kell valamit.

Erről szólt a 2014-ben kezdett kések és autók intifádája. A palesztin nép kreativitása az Izraeliek elleni erőszak újabb és újabb formáiban nyilvánul meg. Az intifádának ebben a 3.0-ás változatában a palesztin vezetőség nem hirdetett központi direktívákat, hanem rábízta a szünet nélkül izgatott lakosságra a kezdeményezést.

Amikor bármelyik tinédzser, családanya vagy nyugdíjas kést ránthat az ellenőrző ponton vagy a jeruzsálemi utcán és bármelyik palesztin autós belehajthat az izraeli járókelők vagy katonák sűrűjébe, (minek utána ő maga és családja a legnagyobb anyagi és erkölcsi megbecsülésre számíthat) akkor beszélhetünk takaréklángon tartott, össztársadalmi, autonóm intifádáról.

Az ilyesfajta késes autós merényletek a tisztítótüzet helyettesítik a palesztin társadalmi gyakorlatban: válságba, reménytelen helyzetbe jutott emberek utolsó menedéke a merénylet, aminek utána az eladósodott családapa, a bántalmazott nő, a megalázott tinédzser varázsütésre kiemelkedik keserves helyzetéből. Igaz, hogy lelövik vagy sok évre börtönbe zárják, de őt (vagy túlélő családját) a palesztin társadalom elhalmozza megbecsüléssel, a palesztin adminisztráció pedig bőkezű apanázzsal.

Érdekes, hogy az elmúlt másfél évben az intifádának ez 3.0-ás változata is visszahúzódni látszik. Részben azért, mert ez is kifullad, mint a korábbiak. Részben azért, mert az izraeliek megtanultak ellene védekezni. Jelentős részben viszont azért, mert felváltotta a konfrontációnak egy újabb és úgy tűnik, sokkal hatékonyabb módja: az Izrael elleni nemzetközi lejárató kampány. Ami semmiképpen nem új, de a „progresszív” nyugati baloldal segítségével eddig nem ismert hatékonyságúvá fejlesztették.

Izrael elítélése az ENSZ különböző fórumain régi, jól bejáratott rituálé. Az inkvizíciós bíróságokra hajazó gyűlöletrituálét még a szovjet korszakban vezették be. A nagy nemzetközi NGO-k (Freedom House, Amnesty International, stb.) Izrael-ellenes elfogultsága az utóbbi 1-2 évtized fejleménye.

Az utóbbi években azonban rendkívüli gyorsan terjed a (Gandhi békedíjas) Omar Bargouthi által Ramallahból koordinált Izrael-ellenes bojkottmozgalom, a BDS, amely szerte nyugaton az egyetemeket, tudományos és civil szervezeteket igyekszik rábírni a „palesztin szolidaritás” nevében, hogy szakítsanak meg minden tudományos, gazdasági és civil kapcsolatot Izraellel. A mozgalom számtalan amerikai campuson vetette meg a lábát és a nagy presztízsű amerikai tudományos társaságok közül nem egynek a közgyűlése hozott határozatot arról, hogy megszakítja a kapcsolatot az izraeli kollégákkal.

Nagyjából itt tartott a „palesztin ellenállás”, amikor az izraeli kormány meghirdette a Jordán völgy településeinek Izraelhez csatolását.

Miért éppen most?

A szóban forgó településeket izraeli részről nem tekintik „cserealapnak”, ezeket egy esetleges béke-megállapodás esetén is meg akarják tartani. Így megfelelőnek látták az időt, hogy de facto izraeli fennhatóságot de jure izraeli fennhatósággá változtassák. Azaz: a rendkívüli katonai közigazgatást rendes polgári közigazgatással váltsák fel. Ez valamelyest egyszerűsíti az itt élők mindennapjait.

Ugyanakkor ez komoly szimbolikus gesztus: azon lépések sorába illik, mint a Golán fennsík Izraelhez csatolása, Jeruzsálem egységes fővárossá nyilvánítása, vagy az amerikai követség átköltöztetése Jeruzsálembe.  Erőteljes üzenet a jobboldalnak, mivel a júdea-szamariai településeken élő, immár százezres nagyságrendű népesség komoly szavazóbázist jelent.

A lépés beleillik Netanjahu taktikájába, aki a jobboldalt próbálja mozgósítani az ellene folyó perben, az általa vizionált baloldali összeesküvéssel szemben.

Mindehhez a nemzetközi környezet Izrael számára kedvezőbb, mint valaha volt:
– a Trump nyújtotta amerikai politikai háttérnél jobbat nem lehet elképzelni;
– az arab világ gyengébb, mint 1948 óta bármikor, ráadásul az Irántól rettegő olajmonarchiák enyhén Izrael felé húznak;
– az Európai Unió szintén nem egységes, a cseh, magyar, lengyel vétó megakadályozza az egységes elítélő határozatot;
– mivel a palesztinok úgyse hajlanak a békekötésre, nem kell félni, hogy ez a lépés bármiféle béke-megállapodást veszélyeztetne vagy bármiféle jó viszonyt elrontana.

A hivatalos ENSZ/EU álláspont szerint a Nyugati Parton épített/épülő zsidó települések a palesztinokkal kötendő megegyezés és a béke akadályát képezik. Valójában éppen fordított a helyzet. Ha a palesztinok elfogadták volna a „területet békéért” javaslatot 2000-ben vagy 2008-ban, akkor most létezne palesztin állam, kijelölt határokkal, amelyen a telepesek nem tudnának építkezni. Ebben az esetben Izraelnek erős baloldali kormánya lenne, mert a béke és együttműködés a jobboldal lába alól kihúzta volna a talajt.

Mivel azonban a palesztinok elutasították a béke-megállapodást, a bizonytalan státuszú területek vonzzák a telepeseket.

Nem azért nincs béke, mert épülnek a telepek. Azért épülnek a telepek, mert nincsen béke.

*

Kell-e félnie Izraelnek attól, hogy Abbasz valóban beszűnteti a biztonsági együttműködést? Mint láttuk, Abbasz és a Palesztin Hatóság ennek csak a látszatában érdekelt, a tényleges leállás közeli bukásukat jelentené. Maximális verbális konfrontáció és takarékon tartott fizikai konfrontáció Abbasz politikájának alapja.

Abbasznak persze fenn kell tartania az elszánt harcos imázsát, különben a palesztinok és a világ moszlimjai árulónak bélyegzik. Ezért néha kénytelen úgy tenni, mintha komolyan mérlegelné akár a fegyveres harcot is. Lehetséges tehát, hogy most nagyobb teret enged a Hamasznak (amely üdvözölte Abbasz bejelentését) és/vagy újra felpörgeti az intifádát. Mindezt úgy, hogy a helyzetet közben ellenőrzés alatt tartsa – amihez hosszabb távon nem nélkülözheti az izraeli biztonságiak támogatását. El is hangzottak már utalások a „titkos együttműködésre”.

Az izraeli vezetés tehát bizonyos kockázatot vállal az annexióval, de nyilván bízik benne, hogy kisebb nagyobb kilengések árán képes lesz kézben tartan a helyzetet. (Emlékezzünk: az amerikai követség Jeruzsálembe költöztetését is kisebb erőszakhullám követte, amely aztán hamar elült.) Feltehető, hogy az annektálást sem egy csapásra fogják megvalósítani, hanem először tesznek néhány szimbolikus lépést, megvárják a hatást, s annak ismeretében lépnek tovább.