Magyarország és Izrael politikája nem hasonló: a dráma és a monológ

Magyarország és Izrael politikai élete leginkább azért nem hasonlít egymásra, mert Izraelben van politikai élet, Magyarországon meg nincsen.

A magyar politikai rajongói, Orbán Viktor imádói és utálói a világ minden jelenségében megtalálják az Orbán-faktort. Ami rossz, az olyan, mint Orbán az utálók szerint, ami jó, az pedig a szurkolók szerint olyan, mint ő. A világ mindenütt Orbán Viktor illusztrációja pusztán, a teremtés Orbán Viktor képére formálódott valójában. Az emberi játszmák nem túl bonyolultak, valóban, de ennél azért kicsit érdekesebbek.

Az elmúlt héten az izraeli miniszterelnöknek azon kellett aggódnia, hogy a viszonylag stabil többségű koalíciója egyes képviselői akkor hátrálnak ki mögüle, ha végigviszi az igazságügyi „reformcsomagot” a végszavazásig, mások ellenben akkor, ha nem. A hadügyminiszter nyíltan szembefordult vele, mert úgy ítélte meg, Izrael biztonsági érdekei ezt követelik tőle. A szakpolitikai és a lojalitási szempontokat mérlegelte régi, rutinos, Izraelhez lojális katonai vezetőként és arra jutott, hogy ebben az ügyben nem lehet a pártjával és a koalícióval lojális. Az utcákon százezres tömegtüntetések zajlottak, ezekkel párhuzamosan kétszer is tízezres volumenű ellentüntetés volt, a szakszervezeti szövetség sztrájkra szólított fel, a társadalmi elitcsoportok (katonák, biztonsági szakértők, az üzleti elitek, a tudományos és a kulturális elit tagjai) szólaltak meg, a nép közvetlen és nagy erejű nyomásgyakorlásával párhuzamosan. Magyarországon Orbán Viktor bizonyára megint mondott valamit valahol, a könnyűzenei ötletekkel jelentkező állami gittegylet ünnepélyesen megalakult és a liberális értelmiség kiátkozta egyházából azokat, akik csatlakoztak hozzá, a Párbeszéd nevű ellenzéki párt pedig nevet változtatott. A Momentum talán performanszot mutatott be Budán. Ki ne látná az analógiát?

Izraelben a Likud egykori belső demokráciájának súlyos korlátozása után is maradt még annyi Likud-képviselő, amennyi elég a parlamenti többség elvesztéséhez, akik nyíltan ellentmondanak, ha óvatosan is, a törvényhozási agendáknak, Netánjáhunak, Itámár Ben-Gvirnek, Járiv Levinnek, az igazságügyi miniszternek. Joáv Gállánt, aki kiszolgált katona, megveszekedett jobboldali, a hadsereg fellépésének éles emberi jogi bírálatait inkább elhallgattatni szeretné, aki még a nevét is a függetlenségi háború egyik ütközetéről kapta, régóta vágyott hadügyminiszteri pozícióját kockáztatta azzal, hogy az értékrendjét, a feladatát komolyan vette, és biztonsági kockázatokra figyelmeztette a kormányt és a koalíciót. Önálló politikai aktorként lépett fel, aki azért politizál, hogy a meggyőződéseit érvényre juttassa. Yuli Edelstein képviselő, a cionizmus hőse, a Szovjetunió börtöneit megjárt refuznyik hasonlóképpen, a szilárdan jobboldali Nátán Sáránszkij szintén bírálta a törvénytervezetet, ha nem is vetette el egészében, és az eljárást is, amellyel el kívánták fogadtatni.

Mivel az izraeli választási törvény arányos, néhány „lázadó” elég is lehet ahhoz, hogy a tervezet ne menjen át a parlamenten. Mert az izraeli választási rendszer arányos, a parlamentben sok társadalmi csoport érdekei artikulálódhatnak, látjuk, artikulálódnak is. A parlamenti küszöb alacsony, kis csoportok érdekei is megjelenhetnek, amilyen egyre inkább a baloldal arrafelé. Az izraeli társadalom sokféle és egymástól néha riasztóan elszigeteltnek tűnő óriáscsoportjai (vallásos, szekuláris, zsidó, arab, valamennyire még ma is hatóerő a mizráhi és askenázi óriáscsoportok szembenállása, az afrikai eredetű zsidók, az ország főleg középső részének városi középosztálya, stb) valóban vitatkoznak egymással, és vitáik megjelennek a politikai színtéren, elképesztő drámákat produkálva. A közvélemény szervezett, tagolt és valódi nyomásgyakorló erő. Vannak az államtól valamilyen mértékben független elitcsoportok. Az izraeli belpolitika, az aggasztó fejleményekkel együtt is, rendkívül fordulatos és drámai, eleven és alkalomadtán megrázó.

A magyar politika egyetlen ember diskurzusa és akaratérvényesítése, kormánypárti és ellenzéki szerepekben feltűnő statisztériával. Semmiféle társadalmi érdeket nem artikulál, nem csatornázódnak be zárt közegébe valódi társadalmi kérdések, semmiféle kreativitásnak nem ad teret, a helyzetek kétségbeejtő unalmassággal ismétlődnek benne. Az izraeli belpolitika tele van félelemmel és reménnyel, a magyar üres, nem történik benne semmi. És úgy lehet érezni alkalomadtán, hogy soha többé nem is fog. A két miniszterelnökben közös elképesztő taktikai ügyességük, lenyűgöző manőverezési képességeik, és jellemvonásaik némelyike. Ez azonban pusztán két személy felületes hasonlósága. Minden, ami fontos, ezen messze túl kezdődik el. Akit érdekel Izrael és érdekel Magyarország, érdemes másra figyelnie, valóban figyelnie.