Magyar zsidók német jóvátétele

Az 1949-ben megalakult Német Szövetségi Köztársaság a Harmadik Birodalom jogutódjaként egy sor múltlezáró intézkedést léptetett életbe. A bonni hatóságok a náci felelősök számonkérése mellett az üldözöttek megsegítését is elsőrangú feladatként kezelték.

NSZK törvények

A magyarországi zsidó túlélők 1945 után kárpótlás nélkül maradtak, noha az 1947. februári párizsi béke egyik cikkelyében hazánk kötelezettséget vállalt arra, hogy visszaszolgáltatja a javakat, amelyek származás vagy vallás miatt üldözöttektől zár alá kerültek, és ha a visszaadás lehetetlen, az érintett személyeket kártalanítja. A két kitétel közül az első akkor valósulhatott meg, ha a tárgyat megtalálták az ország területén, vagy a restitúció beindulásával a nyugati megszállási övezetekből hazahozták, és a tulajdonos vagy jogszerű örököse igényt formált rá. Ezek a javak általában értéktárgyak voltak, és ha a határon túlról jöttek vissza, az illetékesek a vámoltatás és értékbecslés költéségeit cinikus módon a kárvallottakkal fizettették ki. A birtokbaadás azonban akkor sem volt szentírás, ha befolytak a pénzösszegek, és attól kezdve, hogy a magántulajdont köztulajdonná minősítették, lehetetlenné is vált. A háború utáni kormányok a lokalizálhatatlan veszteségekért nem fizettek jóvátételt és a Magyar Népköztársaság 1949-es kikiáltása után amúgy is végleg eldöntődött, hogy az „izraelita dolgozók nagy többsége” az ország minden célkitűzésével azonosítja magát.

Az 1949-ben megalakult Német Szövetségi Köztársaság a Harmadik Birodalom jogutódjaként egy sor múltlezáró intézkedést léptetett életbe. A bonni hatóságok a náci felelősök számonkérése mellett az üldözöttek megsegítését is elsőrangú feladatként kezelték. Politikai körökben teljes egyetértés mutatkozott abban, hogy a zsidó túlélőket kártalanítani kell a múlt gyötrelmeinek elszenvedéséért, jóllehet eleinte még nem volt világos, hogy miként. Az Adenauer kormány 1952-ben kötelezte magát, hogy az Izraelben élő menekültek integrációját 3 milliárd márka értékben áruszállítmányokkal segíti elő és a Németország ellen támasztott anyagi igények képviseletére szerveződött Jewish Claims Conference-nek 450 millió márka pénzügyi támogatást nyújt az Izraelen kívül élő zsidó károsultak segélyezésére. A nyugati érdekszférán kívül rekedt magyarországi zsidók ebből csak elenyésző mértékben, főleg csomagszállítások útján részesültek.

1948-ban Németország amerikai, angol és francia zónáiból lezárult az 1944/45-ben oda kitelepített magyarországi ipari és kulturális javak, vagy éppen a tenyészállatok szervezett visszahozatala. Értéktárgyak és értéklények viszont maradtak még szétszórtan odaát, és ezeknek a restitúciójáért a budapesti Pénzintézeti Központ tárgyalásokba kezdett a felelős nyugatnémet hatósággal. Ebbe a munkába kapcsolódott be a magyar érdekeket képviselve dr. Hermann Rheinboldt ügyvéd a Majna parti Frankfurtból. Az együttműködés jól alakult. Rheinboldt hivatalból követte, hogy országában milyen jogi rendelkezések látnak napvilágot, és előbb-utóbb a jóvátételi törvények is homlokterébe kerültek. Mivel a kommunista Magyarországon a javak visszaszármaztatása mellett újra és újra szóvá tették, hogy a németeknek kompenzálniuk illene az általuk okozott, szűkebb és tágabb értemben vett hadikárokat, a pénzügyisek lesték-várták Rheinboldt-tól az idevágó pozitív híreket. 1953-ban életbe lépett a Szövetségi Kárpótlási Törvény (német rövidítéssel BEG), és 1957-ben a Szövetségi Visszaszolgáltatási Törvény (BRüG). A bonyolult passzusokat a német ügyvéd értelmezte a magyar partner számára. Mindjárt az elején világossá vált, hogy magyarországi igényjogosultság szempontjából mindkét jogszabállyal baj van. A kérelmezőknek ugyanis szigorú lakhatási előírásokat kellett teljesíteniük és ezeknek csak azok a magyarok feleltek meg, akik eleve a Szövetségi Köztársaságban éltek, illetőleg 1953-ig áttelepültek oda, vagy olyan nyugati ország állampolgárai voltak, amely diplomáciai kapcsolatot tartott fenn az NSZK-val. A hazai zsidók ezeket a feltételeket nem teljesítették, ám külföldön élő rokonaik és ismerőseik gyakran kérték őket arra, hogy otthonról küldjenek ki nekik hitelesített igazolásokat.

 

A külhoni magyar kérelmezők

A Nyugaton élő, és magukat károsultnak valló magyarok lehettek zsidók és nem zsidók is. Az 1953-as BEG egyéni jóvátételt helyezett kilátásba azoknak, akik egyenesági rokont veszítettek el, vagy őket magukat faji, vallási, világnézeti okokból üldözték, és testi vagy anyagi károkat szenvedtek. A veszteségeket minden esetben iratokkal kellett alátámasztani, de sokat nyomott a latban, hogy a kérelmezők az eskü helyetti igazolásaikban mennyire transzparensen adják elő élettörténetüket. Az ügyvitel bonyolultsága miatt tanácsos volt ügyvédet fogadni.

Az 1919-ben kikeresztelkedett Strauss Aranka férjét Auschwitzba, majd Dachauba deportálták, ahol életét vesztette. Felesége Budapesten hamis papírokkal bujdokolt és alkalmi munkákból tartotta fenn magát. Átmenetileg Sztehlo Gábor evangélikus lelkész rejtegette. Lovas úti házát átadta a Vöröskeresztnek, és ott minden, benne hagyott értéktárgynak lába kelt. Kiürült továbbá Straussék Lendvay utcai villája és tiszacsegei, valamint imreházi lakhelyükről is eltűnt minden. A tettesek csakis németek lehettek, bár ezt okmánnyal igazolni nem lehetett. Az embert próbáló hónapokban Stauss Aranka megbetegedett, bronchitiszéből és pajzsmirigybetegségéből a háború után sem gyógyult ki. Kérvényéhez különféle diagnózisokat és orvosi szakvéleményeket mellékelt. Az 1956-os forradalom után Bécsbe emigrált, ahol barátok segítették a beilleszkedésben.

A Mathausenben elpusztult Fischl Tibor zsidó lótenyésztő lánya az USÁ-ból jelentkezett a nyugatnémet hivatalnál. Az ő családja, ha nem is különösebben gazdag, de tehetős volt. Apja szarvasmarha és sertéstenyésztéssel foglakozott, Horthy kormányfőtanácsos rangra emelte, s a német megszállásig mentesítette a zsidótörvények megszorításai alól. Angol telivér versenylovaik 1944-ig kiválóan szerepeltek a pályán és díjaikkal pénzt is hoztak a családnak. Először a lovakat vették el tőlük, majd a család gettóba kényszerült. Fischl Tibort munkaszolgálatra küldték, de a nyilas hatalomátvétel után tovább hurcolták. Az apa nélkül maradt háromtagú család a háború után nincstellené vált. Az anyából piaci eladó lett, a gyerekek továbbtanulás helyett szakmát sajátítottak el.

Báró csepeli Weiss Manfréd fia, Weiss Jenő szintén a tengerentúlról próbált német jóvátételt kijárni magának. Őt szakmai előmenetelében akadályozták. 1944-ben az SS kisajátította a Csepeli Acél- és Fémműveket és a családtagok elhagyták az országot. Weiss Jenő feleségével és gyermekeivel Portugáliába került, ahol nem dolgozott tovább. Ismerősök és jóakarók szerte a világból igazolták, hogy Weissékkel a Gestapo igen kegyetlenül bánt. Nem tudni miért, a kérelmező becsatolta a stockholmi Aktiebolaget Elektrolux Rt. neki címzett 1945. áprilisi levelét. Ebben a svéd cég felmondta korábbi kötelezettségét és bejelentette, hogy nem szállít többé hűtőkészülékeket Magyarországra.

Az említett három igénylőnek hosszú évek levélváltása után ítéltek meg jóvátételt egyszeri vagy havi juttatás formájában, de a szerény összegekből megélni vagy tartalékot felhalmozni nem lehetett.

1957-ben a Rómát és Rio de Janeirot megjárt ifjabb Horthy Miklós, mint politikai menekült a portugáliai Estorilból hasonló jogcímen folyamodott kárpótlásért.  Őt szabadságától fosztották meg 1944. október 15-én, Szálasi hatalomátvételének napján, amikor is az Erzsébet téri lakásában, másik verziója szerint az Erzsébet szobor melletti egyik házban a Gestapo letartóztatta, megkötözte és repülőn Bécsbe szállíttatta. Előbb a mauthauseni táborba zárták, onnan Dachauba, majd Dél-Tirolba vitték, ahol 1945 tavaszán találtak rá az amerikaik. Megpróbáltatásai során testi bántalmak érték, egészsége megrendült. Állandó orvosi ellenőrzésre szorult és ennek anyagi fedezésére kérte a jóvátételt. A németek az ő kérelmén különösen sokáig töprengtek. A kölni kormányhivatal 1972-ben tudatta vele, hogy azért nem kap egy árva pfenniget sem, mert nem a nemzetiszocializmus politikai ellenfeleként, és nem vallási vagy világnézeti okokból üldözték. Letartóztatása nem politikai, hanem katonai megfontolásból történt. A bírák átsiklottak állítása felett, miszerint apjának „a zsidókérdésben náciellenes panaszokat” közvetített volna. A kérvényező ügyvédje fellebbezést nyújtott be, de hiába. Ifjabb Horthy 1980 elején Palma de Mallorca-i otthonában kézhez vette a legmagasabb jogi instancia nemleges válaszát.

A New Yorkba áttelepült Kállay Miklós egykori miniszterelnök sem járt jobban a bejelentésével. Ő azt állította, hogy 1944 márciusa és 1945 májusa között szabadságától megfosztva élt a budapesti török követség oltalma alatt, majd a sopronkőhidai fegyházban, ahol az SS őrizte. Ezután Dachauba és Mauthausenbe deportálták. Horthyhoz hasonlóan ő is egészségromlására panaszkodott, de vagyonvesztését is szóvá tette. A török követségen hagyott értéktárgyai nem kerültek vissza hozzá, és Szabolcs vármegyei kallósemjéni uradalmát a németek kifosztották, diesel gépkocsijától kezdve az elektromos szőlőprésig mindent elvittek magukkal. A német jogászok a müncheni újkorkutató intézettől kértek be szakvéleményt. Az ott dolgozó történészek ugyanazt mondták, mint a volt kormányzó fiának: letartóztatásának csakis katonai biztonsági okai voltak. Kállay meglepődött, hogy a jóvátételi szektor „politikai kázust” fabrikál a történetéből, és még mielőtt megkapta volna keresetének elutasítását, 1959 végén ő maga vonta vissza azt. Így vált okafogyottá a müncheni szakértők második értekezése, amelyben részletesen kifejtették, hogy a németek már 1943-ban erősen tartottak attól, hogy Kállay Horthyt, számukra kedvezőtlen irányban befolyásolja, és lefogásában nagyon is szerepet játszottak külpolitikai megfontolások.

Ugyanezek a szereplők a később beiktatott BRüG törvény alapján is próbálkoztak kártérítéshez jutni. Beadványaikban most kizárólag tulajdonveszteségeikre fókuszáltak. Az 1957-es paragrafusok alapján azokért az elveszett ingóságokért járt jóvátétel, amelytől a károsultat saját otthonában, vagy üldöztetése során fosztottak meg. Az illetőnek igazolnia kellett, hogy elkobzott javait a németek a későbbi NSZK területére hurcolták. Ez általában a lehetetlenséggel ért fel, hacsak időközben nem találtak rá a tárgyra valahol az országban.  Strauss Aranka eltűnt olajfestményeit, Fischl Tibor leánya fürgelábú galopplovait, Weiss Jenő pedig számos családtagjával közösen a német bankokra bízott részvényeit, gyári szerszámaikat és ingatlanjaikból elkobzott értéktárgyaikat kérte számon a németeken.

1964-ben Hatvany Ferenc báró elkallódott műgyűjteményének kártalanításáért folytatott pere botrányba fulladt. A nyugatnémet jogi szektorra rossz fényt vetett, hogy Hatvanyék ügyvédje hamis tanúkat és manipulált vallomásokat vetett be, és ettől kezdve a jóvátételi bírák némi rátartással és komoly figyelemmel kezeltek minden magyar ügyet. A Strauss vásznak eltulajdonításáról hallani sem akartak, a Fischl lovak elkötését magukra vállalták, és néhány tízezer márkával az eltűnt jószágokat úgymond ki is váltották. A Weiss dinasztiát viszont már milliókkal kárpótolták a gyári javak és értékpapírjaik elkallódásáért.

Horthy és Kállay szintúgy próbálkozott a BRüG-paragrafusok alapján, de a német hivatalból annyi keresztkérdést kaptak, hogy mindketten jobbnak látták visszavonni beadványaikat.

 

Hazai kérelmezők    

Miközben a nyugatnémet jóvátételi bíróságokon éjt nappallá téve ítélkeztek a lakhatási feltételeket teljesítő kérelmezők ügyeiről, a Parlamentben rendszeresen emelték a jóvátételi törvényekre szánt keretösszegeket, és prolongálták a kérelmek leadási időpontjait. Előfordult, hogy Rodéziából, Indiából vagy Uruguayból érkeztek a megkeresések. 1958. március 14-én pedig egy öt mázsa súlyú küldeményt kézbesítettek a kölni hatósághoz. Az 5-6 csomagban elhelyezett 62 022 rossz németséggel kitöltött kárpótlási kérvény a KLM légitársaság járatával Budapestről jött. A helyszínre siető Rheinboldt ügyvéd nem győzött csodálkozni: a kárigények összegyűjtője, a Nácizmus Magyarországi Üldözöttjeinek Érdekvédelmi Szervezete a vagyonvesztésre vonatkozó igényeket, helytelenül, nem a visszaszármaztatási BRüG törvényre, hanem a rokon kárpótlási BEG törvényre vonatkozó űrlapon tölttette ki, és az illetékes nyugatberlini hatóság helyett, a kölni központnak továbbította. Rheinboldt az iratanyagot átirányította a megfelelő címre, de az ott sem aratott osztatlan sikert. A jóvátételi kérdések gazdája, a pénzügyi tárca azon nyomban megüzente Budapestnek, amit már az akció beindításakor is mondott: a magyarországi zsidó igénylők esélytelenek, mert az ország az említett párizsi békében saját maga és állampolgárai nevében lemondott Németországgal szemben minden igényéről és az MNK nem áll diplomáciai kapcsolatban az NSZK-val.

A dolgot ezzel nem zárták le, sőt, magyar részről most kezdték igazán forszírozni. Minden magyar-nyugatnémet kereskedelmi tárgyalás kezdetén, végén vagy szünetében a magyar külkeresek, pénzügyisek és külügyisek menetrendszerűen témát váltottak, és rátértek a jóvátétel megoldatlan témakomplexumára. Beadványok és a rájuk vonatkozó elutasítások tucatjait expediálták egyik fővárosból a másikba. A huzavona 1961. áprilisig tartott, amikor magyar–német pénzügyi tárgyalófelek kiötlötték, hogy adott esetben, esetleg egy összeggel, azaz globális megállapodással lehetne kártalanítani a Holokauszt hazai túlélőit. Nyitva maradt azonban a fő kérdés, hogy mennyivel és pontosan mely veszteségekért. Az álláspontok ismét ütköztek: a magyarok a zsidó lakosságtól még gettósításuk vagy deportálásuk előtt elkobzott javak kártérítéséhez ragaszkodtak, míg a németek a munka- és koncentrációs táborokban elvett értéktárgyakért és ruházatért kínáltak pénzt. Ez utóbbiakat egyezségi irányárlistájuk alapján könnyűszerrel lehetett számszerűsíteni, ha gramm, márka vagy karát adatok álltak rendelkezésre. Az 1960-as évek azzal teltek, hogy mindkét fél fáradhatatlanul átszámolta saját adatait. A magyarok rájöttek, hogy a 62 000 között kevés a deportált, ezért a belföldi veszteségekről nem mondhatnak le. A magyar állam a bonni jóvátételben valutainjekciót látott, noha annak pénzben kifejezett erősségét maga sem ismerte pontosan. A honi elképzelések többszázmillió márkás nagyságrendben mozogtak, míg a nyugatnémet fantáziaszámsorok megmaradtak a tízezres dimenziókon belül. Voltak olyan évek, amikor a tárgyalások befulladtak. A holtpontokon azért lehetett túllendülni, mert a nyugatnémet politikai vonalvezetésben fordulat állt be, és Willy Brandt külügyminiszter az „Ostpolitik” jegyében egyfajta korai „keleti bővítést” szorgalmazott. Kádár János pedig főleg azért támogatta a közeledést, mert a Magyar Népköztársaság ekkor már nyugati hitelekre áhítozott. Az öncélú érdekek ezúttal erősítették egymást.

1971 januárjában a bonni Pénzügyminisztérium és a budapesti Értékforgalmi Bank 100 millió DM-ben állapította meg a 62 000 hazai túlélő összkárpótlását. A márkát 1:8-ban váltották forintra és 6 millió DM-et aranytartalékként elkülönítettek. A jogosultságokat nem a vagyonvesztés alapján határozták meg. A deportált személyeknek saját jogon 13 000, az elhunyt hozzátartozók után 6500 forint, vagy ennél is kisebb összeg járt. A postások még javában kézbesítették a jóvátételi kifizetéseket, amikor 1973 decemberében sor került a diplomáciai kapcsolatok felvételére. A két történelmi gesztus mintegy feltételezte egymást.