Magyar vészkorszak – zsidó Trianon

Trianon helye a magyar társadalmi emlékezetben

Lapunk az alábbi körkérdést intézte a szellemi és közélet néhány szereplőjéhez:

“A 20. századi magyar veszteségek napjaink közéleti vitáinak tárgyát képezik, és meghatározó szerepet játszanak az emlékezetpolitikában, az identitáspolitikai küzdelmekben.

Sokat írtunk róla mi is: a vészkorszak emlékezete nem tudatosodott kellőképpen a magyar társadalomban, nem érzékelhető a társadalmi együttérzés.

Felmerül a kérdés: vajon Trianon a megfelelő helyen van-e a magyar emlékezetben: a jobboldalon, a baloldalon és a zsidó emlékezetben?

Ha nem, miért nem? Kell-e, s ha igen, milyen irányban kellene elmozdulnia a társadalmi emlékezetnek ezen a téren? Összefügg-e, s ha igen, Ön szerint hogyan függ össze Trianon és a vészkorszak emlékezete?”

A válaszadók: Böcskei Balázs, Gerő András, Heller Ágnes, Kovács Éva, Köves Slomó, Radnóti Sándor, Somogyi Zoltán, Szerbhorváth György, Szilágyi Ákos, Szőnyi Szilárd és Wekerle Szabolcs.

Most Szőnyi Szilárd válaszát közöljük.

Magyar az, akinek fáj Trianon. Zsidó az, akinek máig sajog a vészkorszak.

Igaz magyar vagy, ha a te húsodba is hasít a vészkorszak. Igaz magyar zsidó vagy, ha a te tragédiád is Trianon.

Négy állítás – négy, ha akarom, egymást kioltó, ha akarom, egymást feltételező igazság.

Mert nincs még egy olyan ország a világon, amelyet egy békeszerződés egyszeriben megfosztott volna területének és népességének kétharmadától. De kevés másik olyan államról is tudunk, amelyből néhány hónap alatt elhurcolták és elpusztították volna polgárainak meghatározó részét, a helyi zsidóság kétharmadát. Olyan ország pedig végképp nincs még egy a földön, amelyet e kettős tragédia szűk másfél évtizeden belül sújtott volna.

Erre itt vagyunk ma, és nem „egy csomagban” gyászoljuk hontalanná tett eleink megkeserített életét, megbélyegzett honfitársaink halálát, hanem azon vitázunk, hogy kinek a fájdalma égbekiáltóbb. Sőt olykor egy pohár vízben megfojtanánk egymást, csak hogy bebizonyítsuk: a XX. század legnagyobb tragédiája nem az egyik, hanem a másik; hogy az országvesztés fájdalmának felidézése csakis idejétmúlt irredentizmusból fakadhat, illetve az emberirtás egyediségét hangoztatók nincsenek tekintettel mások fájdalmára, és különben is, elég abból, hogy jószerivel az év összes napja holokauszt-emléknap. És, fájdalom, van igazság mindkét oldalon…

A Szombat megtisztelő felkérése úgy szólt, hogy töprengjünk el azon, a vészkorszak emlékezete mellett megfelelő helyet kapott-e Trianon napjaink közfelfogásában. A felvetés jogos, ám ha XX. századi történelmünk sorsfordító, mai gondolkodásunkat is meghatározó eseményeit akarjuk számba venni, úgy vélem, kiegészítésre szorul. A két tragédia értékelése ugyanis nem volna teljes az előzmények, azaz a Károlyi-korszak és a Tanácsköztársaság megidézése nélkül. Annál is inkább, mivel utóbbi esemény mintha alulértékelt fejezete volna XX. századi történelmünknek, ezzel sajnálatos módon nagyrészt átengedve az értelmezés lehetőségét a széljobbos világmagyarázatoknak.

Ebben a lapban nyilván nagy merészség Tormay Cécile-lel példálózni, mégis ezt teszem. Nem mintha a szerző – az őszirózsás forradalomról, majd a 133 napos bolsevik diktatúráról szóló – Bujdosókönyvének jelentősebb irodalmi értéket tulajdonítanék. Pláne nem azért, mintha kéjes élvezettel olvasnám a korabeli zsidóságról írt becsmérlő szavait. Annak, hogy a politikailag korrektség doktrínája ellenében megismerésre érdemesnek tartom a kötetet, nyomós oka van. Minden szalonképtelen jelzője dacára ugyanis kevés más műből lehet ennyire megérteni nemcsak a korabeli uralkodó osztálynak, hanem a társadalom nagy részének ellenszenvét a polgári demokratikusnak nevezett, majd kommunista forradalom végrehajtóval szemben. Ezt a gyűlöletet az a bolsevik diktatúra táplálta, melynek vezetőiről a 2002-es Millenniumi Magyar Történet című kötetben Romsics Ignác történész is szükségesnek tartotta megjegyezni: „A munkásmozgalmi vezetők és baloldali intellektüelek társadalmi összetételéből adódott, hogy a zsidó származású népbiztosok és népbiztos-helyettesek aránya elérte a 60, sőt egyes elemzések szerint a 70-75%-ot.”

Ez a tény nem menti, legfeljebb magyarázza a – különösen a mai, holokauszt utáni fülünknek bántó, a későbbi zsidótörvényekben is testet öltő – antiszemita indulatot, melyet még az a körülmény sem tudott árnyalni, hogy a proletárterror kárvallottjai között zsidó nagypolgárokat is találunk. Nem csoda, ha a korabeli közvélemény a világháborús vereség után hajlamos volt azt gondolni: Trianon nem független a baloldali, „sémi fajta” uralkodásának következményeitől. Attól, hogy nagy pacifizmusában Károlyi Mihály nem sokat törődött az egykori elnyomott nemzetiségi öntudatukból államalkotó harciasságot merítő szomszédaink területszerző fenyegetésével, és Kun Béláék céljai között sem a főhelyen állt az ország integritásának megóvása. Márpedig ezekben a hónapokban alakult ki az a status quo, amely lehetővé tette, hogy Románia, Szerbia és Csehszlovákia olyan helyzetben befolyásolja a békekonferencia számukra kedvező döntését, hogy már birtokon belül került az általa követelt területeken.

Miközben ma haladó körökben lesajnálni illik minden egykori és mai „revizionista” törekvést vagy trianoni emlékműállítást, jó, ha tudjuk, hogy nemcsak a széles közvélemény, de a kor jeleseinek nagy része is „irredenta” hangulatban élte meg azokat az éveket. Elég csak József Attilának 1922-es, s az utóbbi évtizedekben elhallgatott Nem, nem, soha! című versére gondolni, ezekkel a kezdősorokkal: „Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége, / Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! / Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret! / Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!”

Ami viszont egykor reális törekvésnek tetszhetett, évtizedek múltán egyre inkább hiú ábránddá vált. Sőt ha most egyszeriben visszatérnének az egykor elcsatolt országrészek, azon kapnánk magunkat, hogy egyes térségekben a magyarság aránya az egykori töredékére csökkent, és néhai területeinkkel népes román vagy szláv kisebbség zúdulna a nyakunkba. Nem szólva arról, hogy Skócia, de még inkább Katalónia elszakadási törekvése azt példázza: egy állam azokról az országrészekről mond le a legnehezebben, amelyek fejlettebbek a többi tartománynál. Esetünkben más a helyzet: a visszacsatolással olyan területek is Magyarországhoz kerülnének, amelyek nemhogy a mi viszonyaink között, de az utódállamokban is az elmaradottabbak közé tartoznak.

Ami tehát Trianon emlékének felidézését illeti, a helyzet felemás. Egyrészt mi már nemigen tudunk mit kezdeni a franciák 1870 utáni figyelmeztetésével, miszerint „Sose beszélj róla, de mindig gondolj rá!” – mármint arra, hogy visszatérhet-e hozzájuk valaha a német császársághoz csatolt Elzász-Lotharingia. Ezzel együtt zsidó, nem zsidó barátaimat arra biztatnám, ne vitassák el senkinek a jogát arra, hogy legalább álmaiban megpróbálja újraépíteni egykorvolt Nagy-Magyarországát – ha valakik, az elbirtokolt otthonának visszaszerzéséért évezredeken át küzdő nép tagjai bizonyosan megértik e vágyat…

A kollektív emlékezésben viszont az elveszett múlt feletti terméketlen jajveszékelés helyett a jelen értékeinek tudatosítását pártolom. Ezért is örültem, amikor híre jött, hogy a kormány Trianon-múzeumot alapít, de nem a kopjafás, Árpád-sávos relikviák gyűjtőhelyeként, hanem annak bemutatására, hogy miként járult hozzá szomszédaink társadalmának, kultúrájának építéséhez a magyar kisebbség. Ez a törekvés – bár a terv egyelőre lekerült a napirendről – egybecseng a zsidóság azon képviselőinek figyelmeztetésével, akik szerint a vészkorszak felidézése mellett egyre lényegesebb lenne hovatartozásukat mint a mai magyar társadalmat is gazdagító értéket felmutatni. Hogy a holokauszt kínja egyre kevésbé személyes sorsokat gyötrő orvosolhatatlan gyász, hanem – az utóbbi évezredek üldözéseire és más történelmi megpróbáltatásokra emlékező zsidó ünnepekhez hasonlóan – építő részévé válhasson egy nép közös mitológiának.

Nem vagyok betegesen naiv: tudom, hogy Dunának, Oltnak még jó darabig nem lesz egy a hangja; nem is szólva a Jordánról. Ahogy ugyanis – értsük jól a példát – az amerikai alkoholtilalom idején mondták, a kezdeményezés sikeréhez nem csak az kellene, hogy eltávozzon az a nemzedék, amelyik még érezte nyelvén a bódító italok ízét. Hanem hogy az a generáció is a múlté legyen, amelyik még látta az apját részegnek.