„…Legszemélyesebb meggyőződésünk szerint”

Kapedli és kokárda

A Szombat körkérdése a 21. századi magyar-zsidó identitásról.

Lapunk az alábbi körkérdést intézte a szellemi és közélet néhány szereplőjéhez:

“2013-ban az EMIH egy kokárdás, kapedlis kisfiú portréjával kampányolt az 1 százalékos adófelajánlásokért, s Identitás néven, ugyancsak a kisfiú portréjával facebook oldalt hozott létre a következő jelmondattal: „Emlékezzünk azokra a zsidó hazafiakra, akik a magyar szabadságért küzdöttek”.

Értjük és tudjuk, fontos lenne pozitív viszonyt kialakítani zsidó és magyar identitásainkhoz.

Körkérdésünk arra irányul, hogy megtudjuk, Ön hogy látja: ilyen harmonikusan összefér-e ma kapedli és kokárda, két markáns jelkép a 20. század történelme után.

Mi az – ha van ilyen –, ami továbbvihető a száz évvel ezelőtti ideálból? Ön szerint mik lehetnek a 21. század magyar, illetve magyarországi zsidó identitásai?”

A beérkezett válaszok lapunk 2014. márciusi számában jelentek meg. Honlapunkon elsőként Tamás Gáspár Miklós, majd Rubin Eszter, Bodnár Dániel, Radnóti Zoltán és Fritz Zsuzsa reflexióit olvashatták. Most Kende Péter válaszát közöljük. (A szerk.)

Nekem már a (kollektív) „identitás” fogalma is gyanús, pláne, ha azt egy olyan szervezkedés próbálja magához ragadni, mint az „Egyesült Magyarországi Izraelita Hitközség”. De mivel a körkérdés dicséretes szűkítéssel „zsidó és magyar identitásainkról”, illetve ezeknek lehetséges összeegyeztetéséről beszél, kísérletet teszek egy lehetséges, legalább is számomra elfogadható válasz elemeinek megfogalmazására, a priori persze semmilyen garanciát nem ígérve arra, hogy ez a kísérlet egy „pozitív viszonyra” fog kifutni…

A kollektív identitás fogalmával az a bajom, hogy minden egyes individuumnak identitása a szó szoros értelmében csak egy van, kollektív hovatartozása viszont több is, identifikálódási lehetősége pedig úgyszólván végtelen. (Utóbbira a legszemléletesebb példákat a serdülőkor alatti gyerekek szolgáltatják.) A „kollektív identitás” keresői, illetve politikai hirdetői ezt a három dolgot rendszeresen összemossák, holott már a fogalmi szétválasztás is sok csalódástól kímélné meg őket. Ha persze valaki eleve csalni akar, akkor minden optikai vagy más csalódás jól szolgál neki.

Mármost a tárgyra térve, ami nem is annyira „a kapedli és a kokárda összeférhetősége” a kérdés, mint inkább a körkérdésnek az a kissé kacifántosan megfogalmazott zárómondata, hogy mik is lehetnének „a 21. század magyar, illetve magyarországi zsidó identitásai?”. Amiből azt olvasom ki, hogy először „magyar zsidó”-t akartatok írni, aztán óvatosságból e kifejezést a ”magyarországi zsidóra helyesbítettétek, (amit megértek). Azt gondolom, hogy egy mai „magyarországi zsidónak” (értve ezen azt a magyar anyanyelvű és kultúrájú, itt élő, zsidó vagy nem zsidó vallású, netalán abszolúte vallástalan egyént, aki tudja, hogy őt itteni környezetében zsidóként tartják számon) egész egyszerűen saját ízlése, tudása és legszemélyesebb meggyőződése szerint „kell” kialakítania azt a magatartásmódot, amellyel közelebbi környezetéhez viszonyul, avagy esetenként tőle távolabb eső és általa kevésbé ismert világokba belép. (A „kell” szót azért tettem idézőjelbe, mert az itt nem kötelezettséget jelent, hanem valamiféle objektív és megkerülhetetlen adottságot.)

Szándékosan helyettesíttettem az „identitást” magatartásmóddal. Szerintem ugyanis az identitás egy olyan belső képlet (még a kép is megfelelő szó volna), amely a maga teljességében csak a szóban forgó egyed számára létezik. Szemben a viselkedéssel, amelynek révén ez az egyed kifejezésre juttatja „identitásait”, netalán képzelt identifikációit, s ez által a külvilág számára is láthatóvá és megítélhetővé válik. Valaha, nem is olyan nagyon régen, viselkedéseinknek elég szigorúan meghatározott szabályai voltak, s ennyiben csoportidentitás-képző hatásokkal is jártak. Egy idő óta azonban a nyugati világban elindult és onnan továbbterjedő individualizáció olyan méreteket öltött, hogy a viselkedésnek mára már szinte nincsenek is kollektív szabályai: ki-ki személyes választása szerint mutatkozik így vagy úgy a maga szűkebb vagy tágabb világában, s lehet ennél fogva nem egészen az, amit előélete vagy papírjai sugalmaznak, sem az, amit környezete róla tudni vél. Ez természetesen az itteni zsidó lét lefolyására is kihatással van, aminek következtében annak a valaminek a taxatív felsorolása, amit körkérdésetek „magyarországi zsidó identitásoknak” nevez, szerintem reménytelen vállalkozás.

Körkérdésetekben a hangsúly persze a magyarsághoz és a zsidósághoz való egyidejű tartozás lehetőségén van, avagy (metaforikusabban fogalmazva) „a kapedli és a kokárda összeegyeztethetőségén”. Ha szabad ezt a kérdést valamicskét átszövegezni, akkor – az én olvasatomban – ez arról szól, hogy lehet-e egy mai magyarországi jó vagy rossz zsidónak némi reménye arra, hogy (kapedlivel vagy a nélkül) megfeleljen a magyarsághoz való tartozás éppen uralkodó elvárásainak? Még egyszerűbben fogalmazva: számíthat-e arra, hogy vallásával vagy vallástalanságával együtt és zsidóként érzékelt megnyilatkozásaitól függetlenül elfogadják őt „közülünk való jó magyarnak”? Nyilvánvaló, hogy a válasz ezekre a kérdésekre nem az illető zsidóságától, hanem környezete milyenségétől függ. Európaias, liberális vagy baloldali környezetben nagy valószínűséggel igen, szűklátókörűen „nemzeties”, politikailag jobboldali vagy nagyon primitíven tájékozott („mucsai”) környezetben pedig többnyire nem.

Még valamit szeretnék ehhez hozzátenni olyan sok-sok évtizedes tapasztalatból, ami bizonyára nemcsak a sajátom. A két fentebb citált megítélésmód („jó magyar”, illetve „közénk való”) nagyon különböző természetű. Míg a „jó magyar” mércéje szabadon csűrhető és csavarható, a „közénk való” nemcsak politikai nézőpontoktól függ, hanem objektív alapokon is áll. Amíg az utóbbiakat nem túlságosan befolyásolják az előbbiek, a tisztességesen tevékenykedő, saját pénzéből élő, törvénytisztelő és civilizált magatartású embert normális honfitársai, színétől és szagától függetlenül hajlamosak lesznek  „közéjük valónak” tekinteni. Ezért emeltem ki az előző bekezdésben a zsidókat körülvevő környezet minőségét, tudván, hogy ez itt és most megint nagyon erősen politikai körülmények folyománya is.

Ezzel együtt a 21. század második (és életem kilencedik) évtizedében bízom a magyarországi társadalom növekvő európaiságában. Amit egyébként, szándéktalanul is, újból és újból próbára teszek, mert személy szerint én se jó magyar, se jó zsidó nem tudok lenni (de nem is akarok).

A szerző politológus (Párizs-Budapest).