„Lakner Artúr, mielőtt a vagonba tuszkolták, a sínek mellett még gyerekelőadást szervezett”

Beszélgetés dr. Harsányi Lászlóval

Mit jelent az, hogy Harsányi László társadalomkutató, és mit, hogy kultúrtörténész?

Ezek a sajtó illetve jómagam által kitalált fogalmak. Végzettségem szerint nem történész, hanem közgazdász vagyok. Nem lett volna szerencsés, hogy egy többé-kevésbé zárt szakmai közöség öndefinícióját használom. Az 1990-es években zajlott kutatói életszakaszomhoz is ez illett legjobban. Ezt mindkettőre értem.

Közgazdász, szakközgazdász és doktor vagy. Miből doktoráltál? A KSH-ban, első hosszú munkahelyeden mivel foglalkoztál?

1972-ben szereztem a diplomámat, aztán évekkel később másoddiplomaként statisztikus szakközgazdászi képesítést nyertem és az ekkor megírt diplomamunkámat adtam be doktori értekezésként. A címe későbbi életpályám felől nézve kicsit furcsa: A béreket alakító tényezők regressziós elemzése. A KSH-ban öt év munkaügyi statisztika művelése után hét évig vezettem a népgazdasági-mérleg osztályt, tehát ma is tudom olvasni a számokat és tudom, hogy mit jelentenek.

A Nonprofit Társadalomkutató Egyesület elnöke vagy. Mivel foglalkozik ez az egyesület?

Ez már történelem. A kutatócsoportot 1990-ben hoztuk létre Kuti Évával, a magyar civil mozgalmak – az időben nonprofit szektornak hívott – leghíresebb kutatójával és Marschall Miklós akkori budapesti alpolgármesterrel. A kutatás a nonprofit szervezetek összehasonlításával, természetével, működésével, lehetőségeivel foglalkozott. Ezt a szektort az egymás követő kormányok lényegében megölték. Az Egyesület később kiterjesztve működését felvette a „társadalomkutató” nevet. Segített például a későbbi OMIKE kutatásokat is finanszírozni. Az Egyesület ma már nem létezik.

Népjóléti államtitkár is voltál. Mikor, mennyi ideig és ez alatt mit sikerült hozzátenni a nép jólétéhez?

1994-95-ben, tehát a Horn-kormány kezdetén voltam közigazgatási államtitkár a Népjóléti Minisztériumban. A nép jólétéért semmit nem tudtunk csinálni, mert ez volt a Bokros-csomag, az egyik nagy gazdasági válság ideje. A miniszter lemondott és érkezett pártberkekből egy új ember. Neki hamar „elfogyott a bizalma bennem”, persze az enyém akkoriban meg sem született iránta. Így távozni kényszerültem. Ma egyébként nincs ilyen minisztérium. Igaz az akkori területéhez tartozó egészségügyi és szociális tárca sincs. 

A Szonda Ipsos igazgatójaként a társadalomtudományi kutatások szervezését és irányítását végezted. Felsorolnál néhány kutatást?

A legnagyobb, általam vezetett projekt a „Szívbarát program” volt, amelyet két millió dollárral támogatott a Világbank. A szívbarát táplálkozás marketingjével, az így meghatározható termékek népszerűsítésével foglalkozott. A táplálkozás egészségügy népszerűsítése révén a szív és érrendszeri megbetegedések megelőzését szolgáltuk. Ezen kívül fogyasztóvédelmi, egészségügyi, kulturális, a nonprofit szektort érintő vizsgálatokat vittem, tehát azon kutatásokat, melyek nem a politikai véleménykutatáshoz és nem a piackutatáshoz tartoztak.

Fontosabb eredményeid a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) elnökeként?

Már az MDF kormány idején is közöm volt a Kulturális Alaphoz, bizonyos értelemben annak létrehozásában is részt vettem. Aztán 1996-ben meghívtak az ú.n. Főbizottságba. Ennek egészen a Fidesz ’98-as választási győzelméig tagja voltam. Ekkor államosították a Nemzeti Kulturális Alapot, Alapprogram lett a neve és betagolták az akkori „kulturális” minisztérium alá. Akkor én lemondtam és velem együtt a bizottság több, mint a fele így tett. Aztán a kormányváltás után, 2002-ben kineveztek az Alap elnökévé. Az eredményeim? Azt is mondhatnám, hogy nekem semmilyen közvetlen eredményem nem volt. Ugyanis a Kulturális Alap – bármilyen hihetetlen – egy demokratikusan működő intézmény volt, ahol a döntéseket a kuratóriumok tagjai önállóan hozták. Nagyon ritkán avatkoztam bele a döntésekbe. Természetesen az NKA stratégiát a (fő)bizottság és benne én határoztam meg, némi miniszteri felügyelettel. Egyébként én voltam a leghosszabb ideig elnök, 2002-től 2010-ig. Azért néhány eredményünket megemlítem. Két nagy múzeumi sorozatunk volt, az egyik a Reneszánsz Év, a másik a reformációval kapcsolatos év volt. A „Nagy Könyv” program volt talán az egyik legjelentősebb projektünk. 1400 könyvtár, 500 könyvesbolt és 1300 iskola vett részt a versenyben különféle programokkal, és közel hatszázezer szavazó majdnem két és fél millió szavazata hozta meg a végeredményt. De nagyobb programok voltak még a Holokauszt 2004-es évfordulójának megemlékezései, a Bartók-év, a nagy kulturális fesztiválok felkarolása, stb.

Miért mondtál le több magas beosztásodról?

Én csak a Kulturális Alapnál mondtam le 2010-ben a tisztségemről, amikor az új Fidesz kormány zárolta a már meghirdetett programjainkra megígért pénzt. A többi munkahelyemen viszont előfordult, hogy felmondtak nekem, vagy egyszerűen átmentem egyik munkahelyről egy másikra.

Hogyan élted meg a kirúgásaidat?

Rosszul. Különösen a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontból való eltávolításomat. Nyertes pályázattal kerültem az igazgatói székbe 2009-ben. Jött a kormányváltás és 2011-ben az újjászervezett alapítvány – nem minden politikai nyomás nélkül – felbontotta a szerződésemet. Egyébként tudtam, hogy így lesz. A Fidesz akkori személyzetise – a nevét megemlíteni sem érdemes – ellátogatott az Emlékközpontba, majd megjelentetett egy cikket, hogy nem ért egyet a kiállításunk bevezető képsorával és azt el kell távolítani. A történész szakma és jómagam tiltakoztunk, hogy egy politikus amatőr belenyúljon egy kiállítás anyagába. (Maradt is minden ugyanúgy.) Aztán az új kuratórium az első ülésének első napirendi pontja az én leváltásom volt. Indoklás nélkül és azonnali hatállyal.

A Holokauszt Emlékközpont vezetésed alatt rendezett egy évfordulós kiállítást a numerus clausus évfordulójára. „Számokba zárt sorsok” volt a címe. Beszélnél erről?

Igazgatóságom ideje alatt két nagy sorozat rendeztettem. A „Számokba zárt sorsok” kiállításról meg jelent egy könyvecske is a Páva könyvek sorozat nyitásaként, melyet aztán egy év múlva követett az „Árpádsáv tegnap és ma” kiállítás és kötet. Utóbbi az új szélsőjobboldal agresszív megjelenésére adott válasz volt. A másik sorozatunk, „Késői hazatérés” néven alapvetően képzőművészeti kiállításokból, illetve hangversenyekből állt. Olyan zsidó művészek műveit mutattuk be, akiket elüldöztek, akik áldozattá váltak.  Első darabja 2010-ben a Franciaországba került zsidó képzőművészek kiállítása volt. A második, 2011-ben „Éhe a szépnek” címmel nyílott meg, és a nagyváradi képzőművészek munkáit mutattuk be. Voltak még kisebb kamara kiállítások, pl. zsidó művészekről készült plakettek, vagy Gatto Nero híres karikaturista kiállítása. Sok hangversenyt is rendeztünk a zsinagógai térben. A sorozatokat időnként megtámogatták konferenciák, pódiumbeszélgetések, irodalmi rendezvények is.

Magadat nemzsidó zsidónak, vagy kultúrzsidónak minősíted. Feltetted a kérdést, hogy a MAZSIHISZ akarja-e, szeretné-e integrálni valahogy ezt a nem kisszámú csoportot, és hogy mit jelenthet mindez?

Nem az én kitalációm a fogalom, Isaac Deutscher, lengyel származású brit politológus, publicista használta talán először.(Én György Pétertől vettem át.) Én azt az ellentmondást próbáltam feloldani, hogy mindig vállaltam a zsidóságomat, miközben nem vagyok vallásos. A vallási előírásokat magaménak nem tekintem, azokat, ha részben ismerem is, de nem eszerint élek. A zsidó kultúrát, az azzal való foglalkozást, lehetőség szerint az ismeretét – a magyar kultúrával együtt is – vállalom, ezért az én zsidóságom erősen kulturális indíttatású. De több is van e mögött, gondolkodásbéli, értelmi, érzelmi örökség.

De hát  mégiscsak megkaptad „A magyar zsidókért” kitüntetést. 

A „zsidó karrierem” a holokauszt 2004-es évfordulóján kezdődött. Akkor még épült a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont. Az évfordulóra készen kellett lennie az építésnek, új kiállítást kellett szervezni Auschwitzban és így tovább. Én akkor a Kulturális Alap elnöke voltam, de Hiller István felkérésére miniszteri meghatalmazottként felügyeltem az évforduló összes rendezvényét. A központ megnyílt, lezajlott egy egész napos emlékezés-sorozat. Majd később részt vettem az állandó kiállításról döntő közbeszerzési eljárásban. Még később az Emlékközpont igazgatója voltam két évig. Ez idő alatt a látogatók száma ötven százalékkal nőtt.  A kitüntetést sokkal később kaptam az OMIKÉ-ről szóló könyvemért. Akkor fejeztem be az OMIKE zsidó művészeit bemutató, hetenként megjelenő kis internetes sorozatom századik darabját.

A Holokauszt Emlékközpont volt igazgatójaként kérdezlek egy nyilatkozatodról: „ A következő generációk identitás meghatározásához más utat kell keresni, mint a Holokauszthoz tapadást.” Kifejtenéd?

Magyarul borzasztóan hangzik a mondat, de biztos így mondtam. Nekem két gyerekem és két unokám van. A fiam, a lányom a holokauszttal kapcsolatban sok mindent tudnak, az unokáim még nagyon fiatalok ehhez. De nem a Holokauszt határozza meg az ő zsidó öntudatukat, gondolkodásukat. El kell mondani továbbra is, hogy mi történt a szörnyű időkben, de talán nem ez fogja megerősíteni zsidó identitásukat. Szívesebben mondom el nekik – ami az OMIKE példája is -, hogy a rendkívüli üldöztetés közben a zsidóság mire volt képes. A fiatalok a történeti példákban alapvetően sikereket keresnek. Nem a halált, az üldöztetés példáit keresik, hanem azt, hogy hogyan, milyen módon lehetett ez ellen fellépni.  Minden tiszteletemmel és szeretettemmel őrzőm a Holokausztban üldözöttek és meggyilkoltak – közöttük a saját családtagjaim – emlékét. Azonban meggyőződésem, hogy nem a Holokauszt fogja az új zsidó korosztályok számára önmaguk vállalását meghatározni.

Idézlek:” Boldogságos állapot, sem beosztottja, sem főnöke nem vagyok senkinek”.  Értem, de ebből hogyan lehet megélni?

Nyugdíjasként kísérletet teszek erre. De a két gyermekemre is bármikor támaszkodhatom. Kutatóként nincs az eredményeimből jövedelmem, eltekintve a könyvem eladásából évente befolyó két-három ezer forinttól. Évi egyszeri szűkös ebéd ára.

Mikor és milyen ötlet alapján kezdted el kutatni az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) történetét? Mennyi idő alatt írtad meg összefoglaló grandiózus könyvedet, melynek címe: a „Fényből a sötétbe”? 

Előttem már foglalkoztak a témával, igaz, töredékesen. Legjelentősebb Horák Magda kötete: „Ősi hittel, becsülettel a hazáért”, amely az OMIKÉ-ről szóló korabeli újságpublikációk gyűjteménye volt. A Páva utcában még igazgató voltam, amikor Vízi Éva levéltáros  kolléganő adta a kezembe ezt a könyvet és javasolta, hogy kezdjünk el a témával hivatalosan foglalkozni. Aztán, hogy mindkettőnket eltávolították, vittük magunkkal az ötletet és attól kezdve jó ideig együtt dolgoztunk rajta. Az első idő az adatgyűjtéssel telt, aztán elkezdtem írogatni. A publikációk nyomán kezdtem el gondolkodni azon, hogy mindezeket valahogy össze kellene rakni egy kötetben. Közben írtam egy hosszú tanulmányt Braham professzornak a zsidótörvények után létrehozott művészeti kamaráról. Írtam továbbá egy nagyobb tanulmányt a XIX. századi zsidó egyesületekről és végül összeállt a „Fényből a sötétbe” kötet alapanyaga, amit talán nem is egészen egy év alatt megírtam. 2019-ben jelent meg.

Akkor beszéljünk az OMIKE Művészakciójáról.

A Művészakció 1939-től 1944. március 19-ig létezett. A zsidótörvények a zsidó művészeket kiszorították a színpadokról, pódiumokról. A művészek a Pesti Izraelita Hitközségnél (PIH) kilobbizták, hogy legyen lehetőségük valahol fellépni. A PIH odaadta a kezdeményezésnek a Wesselényi utcai Goldmark-termet és a Hollán Ernő utcai hangversenytermet. A belügyminiszteri engedélyt a működtetésre az OMIKE kapta, azt a hitközség, vallási szervezetként nem nyerhette el.

A közgazdász statisztikust kérdezem a Művészakció fő adatairól.

953 előadáson (színházi, zenei, tánc, artista) összesen 536 előadó lépett fel. A becsült nézőszám 1939. november 11 és 1944. március 18 között 300 ezer fő.  A színházi, zenei és tánc előadások mellett hat képzőművészeti kiállítást rendeztek ezen idő alatt. Csodálatos szellemi teljesítményt hoztak létre a legszörnyűbb elnyomás  kezdeti évei alatt, amikor a zsidóságot szinte az élet minden területéről igyekeztek fokozatosan és szisztematikusan kiszorítani.

A Művészakció fellépőinek élettörténetei csak részben olvashatóak a mazsihisz.hu oldalon. Hol találhatnak erről többet az érdeklődők?

Az omike.hu oldalon, az általam szerkesztett az OMIKE története rovatban.

A Művészakció szereplői közül hányan váltak a holokauszt áldozatává?

A Holokauszt ismertté vált áldozatainak száma a művészek, szervezők, egyéb közreműködők között 138 fő volt. Ennél valószínűleg több áldozat volt, de sok szereplő adatait nem lehet fellelni.

Érdekes módon – a színészekkel és a zenészekkel ellentétben – a zsidó képzőművészeket a zsidótörvények 1944-ig nem parancsolták ki a kiállítótermekből. Mi lehetett ennek az oka?

A zsidótörvények előkészítésekor talán Imrédy írta egy feljegyzésben, hogy a képzőművészet egy egyéni, nem intézményfüggő tevékenység, a törvények pedig intézményeket kívántak szabályozni. A színházakban például ne lehessen öt százaléknál több zsidó és ne lehessen zsidó igazgató, rendező. A kiállítótermeket nem szabályozták, azok nem érdekelték őket.

Beszéljünk a Művészakció néhány különleges alakjáról.

Gonda László táncost a magyar Fred Astaire-nek tartották.

Lakner bácsi filmes volt a két világháború között, aztán csinált egy gyermekszínházat, amely ’39-ig működött, amikor leparancsolták a színről. Folytatta a Művészakcióban, fellépett a zsidó gyerekekkel gyerek és felnőtt előadásokban, és filmeket is készített. Olyan gyerekkel foglalkozott, mint Ruttkai Éva, Zsolnai Hédi, Lakatos Gabriella, Galambos Erzsi, Harkányi Endre. Lakner Artúr mielőtt az Auschwitzba induló vagonba betuszkolták volna, a sínek mellett még gyerekelőadást szervezett a szorongó gyerekeknek.

Rév Lívia (Rauchwerger Lili) zongoraművész Weiner Leó tanítványa volt, Bartók, Kodály és Dohnányi jelenlétében diplomázott.1940 és 1944 között vett részt a Művészakció estjein,1942-ben külön hangversenye volt Ernster Dezsővel, az ugyancsak világhírű operaénekessel. A háború utolsó hónapjait egy Wallenberg-féle svéd Schutzpass birtokában élte át. 1946-ban Párizsba utazott egy zenei versenyre, és letelepedett a francia fővárosban. Csakhamar elindult a világkarrierje. Rév Lívia 2018-ban, 101 éves korában hunyt el, Párizsban.

Ernster Dezső  világhírű basszus operaénekes a Művészakcióban, a Goldmark-terem kicsiny színpadán hatalmas szerepekben lépett fel. A Nabuccóban, a Rigolettóban, a Denevérben, a Szöktetés a szerájban, a Fidelioban, az Aidában. 1940 és 1943 között minden évben külön hangversenyen is fellépett itt, amelyeket részben maga rendezett. 1944-ben Bergen-Belsenbe, majd Svájcba került a Kasztner-vonat utasaként. Egy év múlva megkapta a beutazási engedélyt az Egyesület Államokba. Próbaéneklésre kérték fel a Metropolitanban. Páratlan sikertörténet veszi ezzel kezdetét: tizenhét év alatt csaknem 180 előadáson lépett fel.

Említhetem a képzőművész Ámos Imrét, aki a II. világháború alatt megrázó látomásokban számolt be tragikus munkaszolgálatos, háborús élményeiről (Sötét idők sorozat; Menekülő, Háború stb.) 1940-től 1944-ig. Képei ez idő alatt ott voltak az OMIKE Művészakció mind a hat képzőművészeti kiállításán. Az ohrdrufi koncentrációs táborban halt meg, 1944 telén.

Végül sajátos pályaként megemlítem Boros Ida bárénekest, aki operával is próbálkozott. Túlélte a vészkorszakot, és 1956. október 23-án délután ő énekelte fel a Magyar Rádió stúdiójában a „Honvágy” című dalt. Ez a felvétel többé nem volt hallgatható a Rádió műsoraiban, mert az énekesnő ’56 novemberében,- a férjével együtt -villámgyorsan elhagyta az országot. A Rádió pedig Hollós Ilonával azonnal újra felénekeltette a dalt.

„Be van fejezve a nagy mű, igen.” Mi történt ezután?

Megjelent a könyv, egy darabig álltam a saját magamnak összeácsolt pódiumon és boldogságot éreztem. Egy idő után viszont azt gondoltam, hogy most már csinálni is kellene valami mást. A könyvet ugyan megírtam, de a legfontosabb szereplőiről, a művészekről nagyon keveset árultam el. Valamit tudni kellene az ő életükről is. Ezután ez volt az életem. Minden héten leadtam a mazsihisz.hu oldalra egy anyagot egy-egy művészről. 150 héten, három éven át, és már el is érkeztünk 2022-be. Azóta elkészítettem az új, 22 részes sorozatomat a menedékekről, aztán majd meglátom, hogy mi következik.

2022 őszén Fischer Iván karmester, zeneigazgató újra indította az OMIKÉ-t. Nem látom a nevedet sem az alapítók, sem az elnökség, de még a pártoló tagok között sem. Van ennek valami különleges oka?

Nem tudom, de nem hiszem. Készült egy dokumentumfilm a könyvem alapján az OMIKE Művészakcióról. Mivel az ott fellépő művészek közül már senki nem élt, kitaláltam, hogy néhány művész leszármazottal csináljunk interjúkat. Fischer Iván elsőként vállalta, hogy beszél kamera előtt az édesapjáról, Fischer Sándor karmesterről, aki az OMIKE művészakció zenei előadásainak egyik szereplője volt. Úgy gondolom Iván innentől kezdve tekintette a magáénak is az OMIKE ügyét, aminek nagyon örülök. Helyszínként pedig a gyönyörűen felújított Rumbach zsinagógára gondolt.

Ézsaiás próféta mondatát idézted: „Örök nevet adok nékik, a mely soha el nem vész.” Folytatod a munkát és őrződ a magyar-zsidó neológ kultúra hordozóinak neveit? 

Igen. A Művészakció szereplőinek egy jelentős részéről szinte semmit nem tudunk ma még. Nem tudjuk mikor születtek, meddig éltek, csak a neveik ismertek. Voltak persze közöttük egy szerepre szerződött „civilek”, és voltak amatőr kiállítók Eddig az 536 fellépő, kiállító művészből 170-180-ról írtam és ha lesz erőm, még szeretnék megírni annyit, amennyit csak lehetséges. Ameddig bírom, folytatom.

Befejezésül álljon itt, ahogyan az OMIKE és a Művészakció tanulságát összefoglaltad egy helyütt: „Ösztönözze arra a ma emberét is, hogy nagyon rossz körülmények között, elnyomott helyzetben is a saját közösségek megszervezésének van lehetősége és reménye.”