Láger sztornó – ponyvaregény

– Mehr Licht – közli a barátságos lengyel teremőr, és felkapcsolja a 60W-os égőket a gázkamrában.

Ez a történelem vége, innen nincs tovább. Olyan húszan tolongunk a bejáratnál, várjuk, hogy az őr elhúzza az egyik vicces kedvű amerikai turista által otthagyott Crime scene – do not cross feliratú sárga elkerítőszalagot és elvigye középről a hideg fémvázát, benne a valamire nyilván emlékeztetni akaró, hervadó piros rózsával. Elől állok, de hamar elér hozzám is a hátulról jövő nyomás, igyekszem ellenállni, legalább itt. Aztán mehetünk be.

– Csak ön után – engedem magam elé az előző nap megismert keletnémet nőt, nézzétek csak meg nyugodtan, mit csináltatok. A nő negyvenes, szép szemű, borsózöld H&M kabátban, és ahogy belépünk, kissé kétkedve méregeti a málló sárgásbarna falakat, a fejében nyilván végigfuttatja, reális lehet-e a dermesztő angolságú idegenvezető lánytól imént hallott 1,1 millió áldozat. A többség persze nem itt, a Stammlager I-es gázkamrájában végezte, hanem a szomszédban, Birkenauban, de a keletnémet nő azért számolgat itt is, amit tud, testek per köbméter, majd kicsit megtapogatja a falakat.

– Ez csak rekonstrukció – mosolyog a Meister Proper pólós osztrák férfi, a nője pedig, fülében kis fehér fülhallgatóval, lojálisan bólogat, valószínűleg az ilyen bólogatásokon múlik a kapcsolata Meister Properrel. Halkan ki is szüremlik, mit hallgat, a „Gib Gas, ich will Spass” című régi slágert. A férfi, aki az előbb, a bejáratnál nem kevés aggodalommal beszélt az ilyen méretű népirtást megkövetelő céltudatosság kihalásáról modern korunkban, szakszerű építészmérnöki tekintettel méri fel a háború után részben valóban rekonstruált gázkamra, a későbbi SS óvóhely falait, bejelenti, hogy a zuhanyzó és a kamra között régen kis válaszfal volt, ezt olvasta legalábbis a Sternben.

Amikor a nője kikapcsolja az iPodot, magyarázni kezdi neki, hogy ide egyszerre, csúcsidőben 700-an fértek be, nézd, a Zyklon B-t ezeken a tetőbe vájt lyukakon keresztül, fentről dobták be, miközben kint felbőgették a teherautók motorjait, az ily módon történő elhalálozás időtartama olyan 15-20 perc lehetett. Idegesít minden pontatlanság, úgyhogy muszáj korrigálnom.

A negyedóra az már a maximum volt, fordulok felé. Tényleg, honnan tudja? A legilletékesebbtől, Rudolf Höss-től, válaszolom. Maga beszélt a volt lágerparancsnokkal? – kérdi irigykedve. Nem, őt felakasztották, de vallomásának néhány részét kívülről tudom: “A klimatikus viszonyoktól függően háromtól tizenöt percig tartott, amíg ez a gáz megölte az embereket a halálkamrában. Tudtuk, hogy mikor haltak meg az emberek, mert elhalt a kiáltozásuk.” Az osztrák kicsit mereng, majd újra a nőjéhez szól: mindenesetre a holttesteket itt, a szomszéd teremben látható, D-57253 típusú ikerkemencékbe pakolták. Ő készült.

A gázkamrában egyszerre érzem magam otthon és idegenül. Otthon, mert íme, itt van végre ez az áttétes emlék, mások áttétes emléke, amit mindig magamban hordtam, és idegenül, mert zavar a beáramló tömeg, pedig tudtam, hogy ez lesz. Sose bírtam a tömeget, és ehhez az érzéshez próbáltam mindig világnézetet találni. A tömegnél már csak a túl nagy zaj és a túl szűk helyiség rosszabb, ki kellett volna hagynom a turistacsoportot, de egyénileg meg nem lehet bejönni, nagy a túljelentkezés, ezt mindenki látni akarja, pláne, amióta pár éve a lengyelek befejezték a holokausztot, éspedig itt, a Stammlagerben, akkor épült a kistábort körülölelő hatalmas fal is. Mindegy, már csak egy nap, túl leszünk rajta, és enyém a tábor.

Buna, az angolul tragikusan beszélő idegenvezető lány beszól, hogy ideje továbbmenni, de én csak állok. A sárgásbarna falak mintha kissé összementek volna, amióta bejöttünk, a fejemben mindenesetre fent kizöldülnek, lent kifehércsempésednek, és gyerekkorom kórházi műtőjébe röpítenek, ahová egy elgennyesedett seb miatt visz be apa, hetvennel tép a rakparton a Wartburggal a traumatológiára. A kétütemű, rettenetes füstöt produkáló kocsiból kikászálódva zöld fal, fehér csempék, az orvos rámrakja az altatógáz maszkját, könyörögöm, hogy ne tegye, sírva kiabálok, mindent megtennék, hogy levegyék rólam a félelmetes maszkot, hiába, a nővérrel lefognak, leszíjaznak, számolnom kell egytől felfelé, én kelletlen belélegzem, ami a maszkból ömlik; máig a számban érzem azt az édeskés ízt, akkor rögzül nagyon határozottan, hogy velem bármikor bármi megtörténhet, és nincs, aki segítsen.

*

– Kimegyünk a vagonhoz? – kérdezte a keletnémet nő, akinek az anyját nem vitték el ilyenben. Némán sétáltunk ki a kapun, át a rámpán, a sínek mentén, a gyomrom még instabil volt, éreztem, hogy a nő kérdezne, de nem tud mit. A mementónak szánt, pár éve felújított, a kistábor színét öltő vörösbarna marhavagon előtt ismét rágyújtott; más esetben valószínűleg ilyenkor kell elkérnem a telefonszámát, ez most érdeklődés hiányában elmaradt. Passzivitásomat érzékelve a Wehrmachtról és a férfiszerep erodálódásáról kezdett el beszélni, a férfi klasszikus feladata ugye idegen föld- és testrészek leigázása, a behatolás és az okkupálás, országoknál csakúgy, mint nőknél, na ez hová tűnt vajon.

A kistáborba visszatérve, valahol a Camp for Kids gyerekmegőrző tájékán szem elől tévesztettem őt, de figyelmemet amúgy is elvonta az időközben beérkező Élet Menete, valamint a hozzá csapódó, hangoskodó izraeli diákcsoportok. A tömeg az Appellplatzon gyűlt, ezúttal önként rendeződött ötös sorokba. Arcukon azzal a bizonyos kényszeredett optimizmussal, azt kívánván jelezni, hogy ami történt, megtörtént, de azért a túlélés, sőt, maga az Élet és a Jövő győzött a gyűlölet és a halál felett. Lám itt vannak az új generációk, maga a Fiatalság, sőt, a bizonyos származásúaknak még külön országuk is lett, tette hozzá a szónok, érzékeltetve kultúrkörünk nagyvonalúságát. Az élet él és élni akar, hangsúlyozta; az a tény, hogy akik itt állnak, mind élnek, szinte felül is írja azt, hogy hatmillióan viszont odavesztek. Mindig az a lényeg, ami ma van.

*

Nem meghalni jöttem Auschwitzba, azon már rég túl vagyok. De akkor mégis mi a halált keresek itt, teljesen egyedül a Stammlager 10-es épületének emeletén, ölemben a laptopommal? Saját magamat, vágom rá túl gyorsan a túl nyilvánvalót, csak hogy ne kelljen most mélyebbre ásni, és már látom is magam valami akciós önismereti lágertúra résztvevőjeként: ha ez nem all inclusive, akkor semmi. De most komolyan, éppen itt fogom megfejteni azt, amire egy életen át nem jöttem rá? És ha van olyan, hogy a tettes visszatér a tett helyszínére, akkor van olyan is, hogy az áldozat, illetve közvetlen leszármazottja visszatér oda? És ha igen, miért, mégis mit akarna ott?

A többséghez hasonlóan én is Krakkóban vagonírozom be magam. A pályaudvar tágas, ez jó, de modernizált, sivár belsejében zavaró az akusztika, a nem túl nagy tömeg zaját is felerősíti és visszhangozza. Mindig gondom volt a nagy zajjal, mert kontrollálhatatlan és nyomasztó, ahol nagy a zaj, ott bármi megtörténhet. Illetve nem árt a hangerő, de csak ha magam döntök a zenéről és annak hangszintjéről, üteméről. Jó negyven éve barátom az indusztriális zene és az EBM, többnyire 120 és 140 közti BPM strukturálja a hétköznapjaimat, jöhet rá szinte bármilyen dal, ez a tempó dübörög bennem akkor is, ha nem hallom; amúgy a lét köztes állapotaiban Chopin szól, minden másra ott a gótikus metál.

A Glówny pályaudvaron szemüveges szőke lány a pénztáros, kis kitűzőjén a keresztneve: Terezín. Lengyelül kérdez valamit, gondolom, hogy hová lesz a jegy, úgyhogy közelebb hajolok hozzá: Oswiecim. Kelet-Európában mindig minden állami ablakhoz kicsit le kell ereszkedni, és közel kell hajolni egy ablaküvegbe fúrt lyukhoz, különben esély sincs ügyünk továbbvitelére. A lány figyelmesen rám néz: retour? Hát, minden más esetben szívesen élnék a visszajutás lehetőségével, de pont most ugye be akarom magam záratni. One way ticket, idézem neki az ismert számot. Okay, but camp is closing. Geschlossen. In two days, láger sztornó! – figyelmeztet keveréknyelven. Tudom, köszi.

Kifizetem a jegyet, a peronon rutinosan leküzdök egy feltüremkedő pánikrohamot, semmi gond, gyűrd le, most nem szakadsz el senkitől, mondom magamnak. Túl leszel rajta. Úgy fél óra múlva már ülök is az Auschwitzba tartó vonaton.

Koreai kisfiú ül mellettem, és amikor nem bámul ki kifejezéstelen arccal az ablakon, a videojátékán ugyanolyan kifejezéstelen arccal a Földet elfoglalni akaró idegeneket lődöz – nagyjából ez lehet a láger lényege, nem az, amit a teljes Élet Menete együttvéve gondol.

*

Lesétálok a brit csoporthoz, ez jó, tolmácskészülék se kell, velük ballagok át a láger túloldalára, ahol a máig velünk élő szörnyűségekről beszélnek, a közös ezekben a szörnyűségekben pedig az, hogy mindegyik Amerikához kötődik: Guantanamo, Abu Ghraib, a McDonalds, a migránstáborok a mexikói határnál. Ami pedig nem amerikai, az izraeli botrány: a cionisták ugye szabályos népirtást folytatnak, pusmogják, nézzétek csak meg a palesztin táborokat, ez ugyanaz, amit velük csináltak, és ugye megfigyeltétek, ezek mindig visszavágnak, amikor rakétákkal lődözik őket, bosszúállók, ez ilyen ószövetségi dolog. Elképzelem, hogy reagálnának, ha valakik az ő nagyszobájukba lődöznének rakétákat pár hetente, de elhatározom, hogy nem folyok bele ebbe, fókuszálnom kell, körülnézni, mégis hol leszek főként a következő napokban, hetekben.

Átvágunk az egymás után sorjázó téglaházakon, bármelyik pillanatban felbukkanhat egy magyar nyelvű “II-es Belgyógyászat” feliratú tábla, majd amikor odaérünk a 10-es ház és 11-es “halálblokk” közti kivégzőfalhoz, úgy látom, igen, ez a két opcióm van, dönteni a wifi minősége fog.

A kínzókamrákkal és egyszemélyes cellákkal teli 11-esben kezdek, itt nincs térerő, a kis zárkáknak már a látványától is fulladozom, ez az egyik legmélyebb félelmem, úgyhogy irány a szemközti épület, a volt “Krankenbau”, ahol elsötétített földszinti ablakok mögött Carl Clauberg náci orvos sterilizációs kísérletsorozatot hajtott végre a bizonyos származású nőkön. Ízléses a belső kiállítás, tisztaság van, a net működik, aludni mondjuk nem tudom, hol fogok, de akkor itt maradok.

*

Hideg szél fúj megint, hangosan meglobogtatja a néhol hiányzó ablakokra erősített fóliákat, kényszeresen ránézek a krematórium melletti félelmetes toronyra, sötétebbre vált a kék ég, pár esőcsepp is hullik. Sokan felveszik a dzsekijeiket, mérlegelik a gyors távozást, elégedetlenek a kínálattal. Auschwitz nem elég kellemes ilyen időben.

Elég rossz emberismerő vagyok, de a depresszióst száz méterről felismerem, sőt külön az egyes altípusokra lebontva is: a kiszámítható, megbízható unipolárist, az időnként meglepő dolgokat produkáló mániás-bipolárist, a szezonálisat, a rejtőzködőt, a másodgenerációst és a progresszív világmegváltót, aki azért depressziós, mert aznap sem sikerült visszafognia az ipari társadalmak termelését és fogyasztását. Látom a mozgásukon, beszédmódjukon, hol tartanak éppen, és bár mindegyiküket üdvözlöm a klubban, mindig imádkozom, hogy én ne így végezzem.

A depresszióm még jóval a rendszerváltás előtt kezdődött, de nem mertem elmenni a pártállam pszichiátriájára, féltem, hogy egyszerűen rám csukják az intézmény ajtaját. Aztán meg lassan előlopakodott az a furcsa sejtés, hogy amit én egyszerűen csak a depimnek hívok, annak valami teljesen más, múltba nyúló dimenziója is lehet. Húsz évvel később Ági ragaszkodik hozzá, hogy ha már terápiára valamiért nem megyek, “legalább irass fel valamit, nekem is jót tennél vele.” Ez volt a legjobb ötlete valaha. A jól beállított antidepresszáns szinten tart, feloldja a hideg motiválatlanságot, újra enged megszólalni, bársonyos pufferzónát épít a lelkem köré, s bár semmilyen érzelmi kilengést nem hagy jóvá – de azt nem is igénylem -, nyugodttá és munkaképessé tesz. A rámpán ez a nyugodt és munkaképes tekintet mentette volna meg az életemet.

Belső nyugalmamhoz még valami hozzájárul néhány éve: egy kék ciánkapszula, amit mindig magamnál tartok, a farmerem kis, rejtett zsebében. Ez lelkem fontos tartópillére, amióta egyszer belém hasított, hogy nemcsak az életem felett rendelkeztem mindig is igen korlátozottan, de nagy valószínűséggel a saját halálom időpontjáról is mások döntenek majd, valami kórház vagy otthon alkalmazottai, akik akkor sem segíthetnek át a túlvilágra, ha látják, hogy zöldségként vegetálok még évekig, bele a nagy sötét demenciába. Nem volt könnyű beszerezni, de akadt ismerős orvos, aki végül bevállalta. Én aztán nem fogok másoktól függeni.

A kis kék kapszula színültig tele van a fehér porral; ha Himmlernek segített, akkor velem sem teheti meg, hogy cserben hagy.

Az auschwitzi tábor felújítási munkák miatt két hónapra bezárja kapuit a turisták előtt – a regény főhőse azonban a falakon belül szeretné eltölteni ezt az időt. Az elmúlt években társadalompolitikai kutatóként amúgy is sokat foglalkozott a holokauszttal, és most a saját bőrén akarja megtapasztalni, milyen a gázkamrában állni. A bizarr vakációtól reméli, hogy végre maga mögött hagyhatja személyes és transzgenerációs traumáit…