Kulturálisan kódolt elfogultság

Izraelt más mértékkel mérik, mint a többi országot. A róla szóló tudósítások gyakran ősi képzeteket idéznek. A síró palesztin gyerekek és anyák láttán előtörő európai felháborodás ugyancsak archaikus mélységekből táplálkozik. Az operatőrök tudják, hogyan kell ezeket a felvételeket elkészíteni, hogy a közönségből a régi reflexeket hozza elő: a palesztinok szenvedéseit nem egyszer Jézus és az övéinek szenvedéseit idézi.

Előző cikkemben azt írtam, hogy az elmúlt 15 évben az Izraeli hadsereg s a Hamasz ismétlődő konfrontációi egy bizonyos forgatókönyv szerint zajlottak: a Hamasz támadta az izraeli civil lakosságot, s az izraeli áldozatok látványa együttérzést váltott ki a konfliktust a képernyőkön szemlélő nagyközönség soraiból. Ezzel kialakult egy egyensúlytalanság – a zsidók erkölcsi fölénybe kerültek. Ezt a két évezredes keresztény (gyökerű) kultúrán nevelkedett (és a Holokauszttól megterhelt) nyugati közfelfogás kényelmetlennek tartja és igyekszik ellensúlyozni. Ennek akkor jön el az ideje, amikor az izraeli hadsereg visszavág a Hamasznak, amely a civil lakosságot pajzsként használva ilyenkor kellő számú áldozatot tud produkálni. A nyugati közönség (és a moszlim közönség még inkább), illetve az őket kiszolgáló média azonnal ráveti fókuszát a palesztin áldozatokra, hosszan és súlyosan tárgyalja a pusztítást, a zsidó áldozatok képe kiúszik a látómezőből, s így helyrebillen az egyensúly: lám-lám, a zsidók mégiscsak nagyobb bűnösök, nekünk nem kell, hogy lelkifurdalásunk legyen miattuk.

E mostani fordulónál is ugyanez a beprogramozott forgatókönyv futott le, csak jóval nagyobb volumenben. A Hamasz halálbrigádjainak rémtettei elborzasztották a nyugati közönséget, amelyben természetesen felébredt a részvét a zsidó áldozatok iránt. (A moszlim közönség inkább csak ingerült lett a zsidó áldozatok láttán és azonnal megszületett a régi sablon szerinti válasz: a zsidók csak azt kapták vissza, amit ők csinálnak a palesztinokkal 75 éve.) Ekkor azonban beállt az egyensúlytalanság és a közönség igényeire érzékenyen figyelő mass media azonnal kutatni kezdte az egyensúlyteremtés lehetőségét. Ez a gázai kórház felrobbanásával jött el, s a közönséget az sem érdekelte, hogy bizonyíthatóan az Iszlám Dzsihád rakétája okozta a robbanást. Ettől kezdve a palesztin áldozatok nagyobb számával sikeresen tromfolni lehetett a zsidók szenvedéseit, ami a nagyközönségnek kényelmetlenül terhes látvány.

Hogy a mass média milyen erősen törekedett már a palesztin szenvedést bemutatni, azt a nagyágyúk magatartása illusztrálja: a BBC, a CNN, a New York Times és számos nagyágyú a kórház lerombolását azonnal az izraeli hadseregnek tulajdonította, minden alaposabb vizsgálat nélkül. A kétségtelen tények láttán aztán utólag kénytelen kelletlen korrigáltak, de akkor már az elvárt munkát elvégezték: a nagyközönség katartikus felháborodás közepette Izrael ellen fordult.

E forgatókönyvre mindig bizton számíthatunk: a küzdelemben a Hamasz az agresszív fél, a konfliktus első fordulójában az izraeli (zsidó) áldozatok kerülnek a közönség elé. Az izraeli visszavágás nyomán – a Hamasz és a nyugati média jól olajozott együttműködésén alapulva – a közönség elé kerülnek a számára megkönnyebbülést hozó palesztin áldozatok is. E katarzist a haladó nyugati közvélemény dühkitörésekben ragálja le, Izrael ellenes bojkottot és egyéb szimbolikus lépéseket követel és Free Palestine transzparensekkel kivonul az utcára tüntetni, esetenként rátámadva a zsidó intézményekre. Ezek a 19. századi orosz pogromok mai megfelelői. Ugyanez a szimbolikus pogrom lefut az ENSZ-fórumain is, ahol a tagországok nagytöbbsége rituálisan elítéli Izraelt.

Aggasztó, hogy ez a forgatókönyv egyre nagyobb méretekben fut végig: az áldozatok száma egyre nő, immár háború áll a küszöbön, a nemzetközi közvélemény pedig minden alkalommal egyre ingerültebb és a felheccelt hírfogyasztók százmillióiban fogalmazódik meg a kérdés: meddig kell még eltűrni, hogy ez a pármilliós Izrael veszélyeztesse a világbékét?

Hogy lehet ezt a rossz kört megakasztani? Sehogy: az iszlám(ista) tömegeket, amelyek a Hamaszt kitermelték, nem lehet átprogramozni. Az iszlámisták nem is készek semmiféle párbeszédre. Ha a Hamaszt most az izraeli hadsereg (remélhetőleg) kiiktatja, a tömegek spontán módon találnak majd maguknak egy másik iszlámista szervezetet.

A nyugati közvéleményt is igen nehéz átprogramozni – noha itt a demokratikus párbeszéd keretei adottak. Amint azonban láttuk, a zsidókkal szemben táplált ellentmondásos érzelmek itt is olyan mélyen beágyazottak, hogy azokkal szemben a racionális érvek keveset érnek. A zsidók persze (immár kétezer éve) folyamatosan próbálják elmagyarázni a maguk igazát, de ezek a fent leírt lélektani mechanizmusokkal szemben olyanok, mint vízzel locsolni a vulkánkitörést.

A BBC riportere nem azért tette felelőssé Izraelt a kórház felrobbantásáért, mert nem ellenőrizte elég alaposan az információkat – ez csak a felszín. Izrael elmarasztalására hatalmas közönségigény volt, a fent leírt történeti-pszichológiai okokból. Vagyis az elfogultság strukturálisan be van építve híradásokba.

*

Beszéljünk ezután a strukturális elfogultságoknak egy másik aspektusáról. Amint a palesztin áldozatok megjelennek a képernyőn, a közönség azonnal az izraeli felelősségre asszociál. Ellene vethetnénk, hogy a konfliktust (a gyilkolást) a Hamasz kezdte, hogy ágyútölteléknek, illetve golyófogónak használja a saját lakosságát, hogy az ellopott, ill. fegyverekre költött százmilliók, valamint az iszlámista agymosás a valódi okai a gázaiak testi-lelki nyomorúságának. Mondhatnánk, hogy a civil lakosság szenvedéséért az a felelős, aki a háborút kirobbantotta.

Vajon a mostani háborúban ki teszi felelőssé az ukránokat az orosz civil lakosság szenvedéséért? És vajon ki tehet arról, hogy egymillió gázai civil a hamarosan harci zónává váló területen lakik? A mass média a hátteret gondosan figyelmen kívül hagyja, és Izrael számlájára írja, hogy egymillió palesztint kíméletlenül elkerget az otthonából („második Nakba”). Hogy ki tette a civil lakosság otthonát háborús övezetté, arról kevesebb szó esik.

De Izraelt más mértékkel mérik. A síró palesztin gyerekek és anyák láttán előtörő európai felháborodás ugyancsak archaikus mélységekből táplálkozik. Az operatőrök tudják, hogyan kell ezeket a felvételeket elkészíteni, hogy a közönségből a régi reflexeket hozza elő: a palesztinok szenvedése Jézus szenvedéseit idézi. Pacelli bíboros (a későbbi XII. Pius pápa) 1938-ban, a Magyarországon tartott Eucharisztikus Kongresszuson egyebek közt azt mondta, hogy Jézus Krisztus megölése máig élő bűn, amiért a zsidóság szenvedéssel fizet.

A Holokauszt, majd a II. Vatikáni zsinat után a katolikus egyház megváltoztatta álláspontját. De a nyugati kultúra megtalálta a módját, hogy a zsidók ősbűnéről szól mesét polkorrekt kiadásban újratermelje.

A nagy hírgyárak sem tesznek egyebet, minthogy ezt a történetet naponta újraforgatják, valahogy úgy, ahogy a passiójátékokon is évente eljátszották a Jézust eláruló és meggyilkoló zsidók történetét. A keresztény ikonográfia legismertebb toposza, a Jézust sirató Mária alakja is felsejlik itt: a gyerekeiket sirató palesztin anyák képe erre az ősképre megy vissza.

Amikor tehát estéről estére ilyen felvételeket látunk, nem valami túlbuzgó operatőr kilengéseiről van szó, hanem stabilan rögzült kulturális mintákról.