A magyar politika és a cionizmus

 A KÖZELMÚLTBAN Budapesten járt Stephen J. Roth, a Brit Cionis­ta Szövetség magyarországi szárma­zású elnöke, aki az MZSKE vezetői­vel beszélgetve elmondta, mit hal­lott a cionizmus megítéléséről egy szovjet diplomatától. Golicin, a lon­doni szovjet nagykövetség tanácsosa szerint „a cionizmus elítélése rasszizmus gyanánt az ideológiai hábo­rú része volt abban az időben, ami­kor mindent rossz színben tüntettek föl Izraellel kapcsolatban. Ha most elismerjük Izraelt, mely a világ minden tája felől magához vonzza a zsidókat, akikor az alapját képező ideológiai mozgalmat is el kell is­mernünk”.

Ezek a szavak tavaly november­ben hangzottak el, sajnos azonban döntő elvi változás azóta sem történt a cionizmus szovjet megítélésében, jóllehet e késlekedés oka immár nem az ideológiában keresendő, ha­nem a politikai gyakorlatban, a Kreml taktikájában.

Amikor Dan Quayle amerikai alelnök fölszólította a Szovjetuniót, csatlakozzék Amerikához egy olyan javaslat kidolgozásában, mely sem­missé nyilvánítaná a cionizmust ha­zug és szégyenletes módon a rasszizmus egyik válfajaként megbé­lyegző ENSZ-közgyűlési határozatot (1975.), Petrovszkij szovjet külügy­miniszter-helyettes azzal indokolta elzárkózását, hogy a határozat hatá­lyon kívül helyezése „a Közel-Kele­ten messze túlterjedő konfrontációt okozna és az ENSZ egészére hátrá­nyosan hatna”.

(Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy miközben a szovjet kormány a gyakorlati politikában – „Nem moralizálunk!” felkiáltással – tovább is igyekszik hasznot húzni az annak idején szovjet bábáskodással létre­jött ENSZ-határozatból, addig belső ellenzékének jobboldali része, a Pamjaty tábora régi jó fasiszta és bolsevista recept szerint a cionista összeesküvés rémmeséjét melegíti fel, és Gorbacsovot a cionisták me­rényletével ijesztgeti.)

*

MAGYARORSZÁGNAK, nem lévén világhatalom, nincsenek olyan külpo­litikai kötöttségei, mint amilyenek­re Moszkva hivatkozik. Közel-keleti ambíciói is szerényebbek. És mi­után a Szovjet nyomása a birodalom gyöngülésével, gondjainak szaporo­dásával és az egész politikai vonal átértékelésével együtt nyilvánvalóan enyhült, igen indokolt lenne, ha a magyar kormány kezdeményezőleg lépne fel az egykori keleti tömbben az 1975-ös anticionista határozat visszavonásáért. Annál is inkább, mert erre kötelezné az az erkölcsi tartozása is, mely a magyar zsidó­sággal szemben fennáll a Hatszáz­ezer elpusztítása miatt és a segítség miatt, ámít magyar cionisták nyúj­tottak 1944-ben az antifasiszta ma­gyar ellenállásnak.

De – ismétlem – hagyjuk a mo­rált, csak a gyakorlati megfontolá­sokat tekintsük. A magyar gazda­ságnak érdeke, hogy szorosabb együttműködés alakuljon ki közte és Izrael között. Nem nélkülözheti a nyugati – részben magyarországi származású – zsidó üzletemberek támogatását sem. A mindehhez szük­séges demokratikus jó hírét az or­szág azzal is öregbíthetné, hogy megtagadja a közösséget azzal a sem erkölcsösnek, sem okosnak, sem pedig hasznosnak nem nevezhető határozattal. És erre nem annyira Izraelnek, mint inkább Magyaror­szágnak van szüksége.

Az új miniszterelnöknek elkerül­hetetlen feladata lesz, hogy akár Izraelben, akár az ENSZ-ben, akár Budapesten bejelentse: Magyaror­szág visszavonta aláírását a cioniz­must elítélő ENSZ-határozat alól.

SZÓLNI KELL VÉGÜL a magyarországi cionista mozgalom újraindu­lása kapcsán belpolitikád kérdések­ről is.

A hazai zsidóság nem cionista kö­reihez intézve a szót, érdemes hang­súlyozni: a cionizmus nyílt megjele­nése egy demokráciában nem növel­heti az antiszemitizmust. Ha netalán mégis erősödnék ez a kárhozatos ér­zület, úgy nem a cionista tevékeny­séget kell visszafogni, hanem a de­mokráciát kell fejleszteni.

A magyar társadalom nem-zsidó köreihez szólva szükséges rámutat­ni: a cionizmus nem állítható párba az antiszemitizmussal. Senki sem igényelheti a cionisták visszavonu­lását és önfelszámolását az antisze­miták visszavonulása és „leszerelé­se” fejében. A cionizmus ugyanis nem valakik ellen irányul, mint az antiszemitizmus, hanem valakikért kíván hatni.

Alaptalan igény lenne az is, hogy a cionisták ne vegyenek vagy ne is vehessenek részt a magyar közélet­ben. A közéletben minden állampol­gár jogosult részt venni, bármilyen nemzetiségűnek vallja magát, ezért a magukat a zsidó nép fiainak valló cionisták sem rekeszthetők ki belő­le. Másrészt a közéletben mindenki­nek érdemes részt vennie, a köz­ügyekkel érdemes törődnie – még akikor is, ha már tudja az időpontot, amikor végleg eltávozik ebből az or­szágból. Ameddig azonban itt van, önmagának, zsidó közösségének és az őt befogadó társadalom egészé­nek tartozik azzal, hogy részt vállal az ország dolgából, gondjából.

A magyar demokrácia kibontako­zása eleven és természetes kooperá­ciót hozhat a zsidóság cionista része és a nem-zsidó társadalmi többség között. Ha pedig – amitől az ég óv­jon – társadalmi viszonyaink nem kívánatos irányban alakulnának, és mondjuk az 1919-20-ból ismert „kur­zus” rajzolódnék ki, a cionizmus fo­gódzót kínálhat a zsidóknak ahhoz, hogy ne kényszerüljenek elviselni új megaláztatásokat.

G. Gy.