A kuvaiti sokk

IGAZÁN nem panaszkodhatunk, hogy nincs részünk groteszk hely­zetekben. Nem először történik és gyaníthatólag nem is utoljára ki­fogyhatatlanul találékony évszáza­dunkban, hogy véres kezű zsarno­kok és mindenre elszánt területrab­lók packáznak az elképedt világgal, s nagy múltú demokráciákban a diplomáciai művészetükre, meg emelkedett elviségű politikai filozó­fiájukra rátarti államférfiak gyermekes örömmel tapsikolnak, ha a rablott zsákmányon kidudorodó has­sal kérődző ragadozó kegyeskedik odanyilatkozni, hogy nos, jól van, uraim, most egyelőre nem vérengzek, újabb áldozat után nem vetem magam.

De hogy ne talányokban beszél­jek, könnyen kitalálható, hogy arról az undorító színjátékról van szó, amely Öböl menti háború címszó alatt tartja izgalomban a világot és arról a visszataszító világszédelgő­ről, akit Szaddám Huszein néven többet emlegetnek a tömegkommu­nikátorok, mint bárki mást Az új­ságolvasó ember meg csak kapkod­ja a fejét, amikor egyfelől azt hall­ja, hogy a Szaddám Huszein vezet­te iraki szoldateszka először lero­hant egy békés szomszéd arab or­szágot, aztán összerabolt minden hozzáférhető értéket, utána a Kuvaitban rekedt külföldi állampolgá­rokat túszként fogva tartja és zsa­rolni próbálja velük a nyugati ha­talmakat, másfelől kénytelen végig­nézni, hogy a gátlástalan hódító a fel­szabadító és szabadságharcos fennkölt pózában tetszeleg, harmadjára pedig, hogy ismétlődni látszik a történelem. Nem tudom, sírni kell vagy nevetni, hogy mennyire feledékenyek lettek a demokráciák és – az ismert színmű címét, a Játszd újra, Sam-et parafrazeálva – mintegy újrajátsszák, amit a meg­békítés jegyében egyszer megkísé­reltek Hitlerrel, aztán évtizedeken keresztül folytattak Sztálinnal, a vö­rös diktátorral. Mert a vita most is arról folyik, hogy lehet-e egyezked­ni az iraki ámokfutóval, s ha netán kegyesen hajlandó, akkor szabad-e.

A témában szerepet kapnak a fi­nom részletek, felfestődnek a világ­sajtó híradásaiban, de még inkább a hírmagyarázatokban halovány ár­nyalatok, holott, ha valahol és vala­mikor, akkor itt és most csak a fe­kete-fehér kérdésfeltevésnek és vá­lasznak volna helye. Vagyis hogy amit Szaddám Huszein tesz, arra nincs mentség, sem bocsánat, s Kuvait lerohanásával csak a koronát tette rá a folytatólagosan elkövetett bűncselekmény-sorozatára.

Pontosan ez az, amit mindenütt a közvélemény elé kellene tárni és ép­pen ez az, amivel kapcsolatban Ma­gyarországon túlteng valaminő ál­szemérmesség. Újdondászaink rend­szerint felhördülnek, ha azt vágják a fejükhöz, hogy a rendszer meg­változott, a rendszer sajtója már kevésbé és a sajtó rendszere pedig jószerivel alig. Abban persze az igazságnál több a személyes indulat és politikai sandaság, amit per Ked­ves Csaba megszólítással Fekete Gyula válaszolt Könczölnek a Ma­gyar Hírlapban. De ami a tömegtá­jékoztatás egészére aligha áll, az sajnos igaznak látszik a világnak egy jól körülhatárolt térségével kapcsolatban. S mivel a földkerek­ség egyik legveszedelmesebb vál­ságövezetéről van szó, mert a Kö­zel-Kelet ilyen, a róla szóló mani­puláló tájékoztatást nem helyénva­ló könnyed hányavetiséggel kezelni. Mert bár valóban nem azon múlik a térség sorsa, hogy mit írnak a la­pok – az olaj árát nem ők hatá­rozzák meg, mint ahogy az sem tő­lük függ, hogy a diplomáciáé lesz-e a döntő szó vagy a fegyvereké, ám mégis számít, hogyan ítélik meg a tömegkommunikátorok, ami történik és azt, aki a szálakat mozgatja. Az ugyan tagadhatatlan, hogy Irak ha­tárain kívül is lehetnek rajongói Szaddám Huszeinnek, nemcsak az általa vezényelt – és rettegésben tartott – országban, de ettől még nem kellene, hogy legyenek titkos vagy nyílt csodálói Magyarországon is, s ezt a csodálatot közvetítse, mondjuk a Magyarország, a Magyar Hírlap vagy a Magyar Nemzet.

Amott az egyik Közel-Kelet-szakértő az iraki vezérről készült nyár eleji portrévázlatában csillogó színekkel ecsetelte, miért indokolt, hogy az arab világ megbecsült hő­sének tekintik. A Magyar Hírlap augusztus utolsó napjaiban nemcsak kiáltó címben, de egy teljes cikken keresztül azt próbálta elhitetni ol­vasóival, hogy a „szent ügy harco­sának” semmi köze az egykori szo­bafestőhöz, akiből a 20. század első felének abszolút szörnyetege lett, s hogy Szaddám Huszein nem ugyan­ez a 20. század második felében. A Magyar Nemzet cikkírója pedig szeptember első hétfőjén már nem elégedett meg azzal, hogy sajnáltassa szegény ártatlan palesztinokat, akiket csupán hazaszeretetük és szabadságvágyuk miatt állig fel­fegyverzett kíméletlen izraeli martalócok mészárolnak. Nem, most már azt is el akarja hitetni, hogy az iraki „honfoglalás” lelkesítő pél­dája nyomán a szolid intifádát olyan harcmodor váltja majd föl, amely szolid nem lesz, ámde jogo­sult annál inkább. Nem hiszem, hogy belemagyaráznék a cikkbe, amikor üzenetét ebben összegezem: örülj, emberiség, de ne annak, hogy az intifádának vége, hanem mert az állítólagos „palesztin mérséklet” átadja helyét az erőszaknak, amely minden lesz, csak mérsékelt nem.

Különös fintora a magyarországi sajtószabadságnak, hogy szabadsá­gában állónak érzi nem észrevenni azt, amiről pedig szinte minden vi­láglap beszámolt. Jóval az Anschlussra vonatkozó legfőbb hadúri parancs kiadása előtt (a történelmi párhuzamot és a kifejezést a Time augusztus 13-i számában lehetett olvasni) grafológus kezébe került egy kéziratos szöveg. Az írásszak­értő megállapította, hogy aki írta, közveszélyes megalomániában szen­ved, fékezhetetlenül agresszív sze­mélyiség, súlyos pszichopata. Mon­dani sem kell, hogy a kézírást az iraki elnök vetette papírra. Így az­után nem meglepő, hogy amerikai hetilapok vagy akár a higgadtságá­ról híres londoni The Economist egybehangzóan hasonlítják őt Hit­lerhez és használják a mai Irak jel­lemzésére a náci önkény párhuza­mát.

Az egybevetés sok oknál fogva helyénvaló. Például azért is, mert bár a Közel-Kelet arab államai között nincs egyetlen demokrácia sem, de a mai Irak zsarnokságában fe­lülmúlja valamennyit. Egyfelől egy elképesztő nagyságú hadigépezetet épített ki és ezzel párhuzamosan gigantomániás létesítményeket hozott létre a legklasszikusabb hitleri-sztálini minták alapján, másfelől mukkanni nem hagyják az embere­ket, s aki csak megcsóválja a fejét a Szaddám Huszeint tömjénező „sze­mélyi kultusz” és az istenítését cél­zó arcpirító történelemhamisítás lát­tán, az leszámolhat az élettel.

A nagy világlapokból mindez megtudható, a mi magyarországi „világszínvonalú” lapjainkból már jóval kevésbé. S az ember fia hi­tetlenkedve hallgatja a tévé Nap­zárta című műsorát, s nem tudja, hogy a vitavezető a szemforgatóbb, avagy a kerekasztalt körülülő egye­temi tanárok meg címzetes egyetemi tanárok közönye a nagyobb a mai véres valóság iránt. Mert hall­hattunk e csevely során történelmi eszmefuttatásokat, iszlamológiai fej­tegetéseket, emlegettek koráni szúrákat meg más efféle tudós dolgo­kat. Csak éppen azt felejtették el megmondani, hogy Szaddám Huszein miféle szerzet, az általa – egyebek között szovjet és más ke­let-európai rezsimek asszisztenciá­jával – létrehozott rendszer milyen és amit csinált, arról józan és tisz­tességes ember hogyan vélekedik.

Amikor a külországok magatartá­sát teszi mérlegre az ember, latol­gathat gazdasági, diplomáciai szempontokat. De a 24 karátos kérdés, hogy lehet-e politikát csinálni telje­sen elvtelenül, szabad-e szögre akasztani a morális imperatívuszt. Ha valami változott az utóbbi évek­ben a világpolitikában, akkor pon­tosan az, hogy az emberjogi érték­normák felértékelődtek. Ebben a te­kintetben a Közel-Kelet nem büsz­kélkedhet túl jó hírnévvel, s alkal­masint Irak bizonyítványa egyike a legrosszabbaknak. Az Amnesty In­ternational jelentéseiben előkelő helyen szerepelnek a k a bűnök, amelyeket az iraki hatóságok kö­vetnek el rendszeresen saját polgá­raik ellen. Joggal jegyzi meg a Time, hogy Szaddám Huszein ha­talmát nem személyes népszerűsége tartja fenn, hanem kormányzó párt­jának besúgóhálózata és a véres, kíméletlen hatósági erőszak. No meg a hazugság mákonyos főzete, ami­vel a hiszékeny és tudatlan töme­get fanatizálják. Az még semmi, hogy az Irán ellen viselt esztelen háborút, amelyben vegyi fegyvert sem átallottak bevetni, dicsőre fes­tették, az abban elszenvedett kato­nai kudarcot meg nagyszerű siker­nek. Az igazi teljesítmény az, hogy egy pöffeteg és gátlástalan kény­urat népe megváltójaként ünnepel­nek és ünnepeltetnek, egy nyilván­való agressziót felszabadításnak ha­zudnak.

Évtizedeken át mocskos gyilkossá­gokat fedezett a magyarországi po­litikusgarnitúra, szenvtelenül gyil­koló terroristákat pénzelt és bújta­tott. Ennek a rendszernek talán vé­ge. De annak a gyakorlatnak még mindig nem, hogy amikor a sze­münkbe hazudnak, akkor holmi diplomáciai jólneveltség okán nem írják le, hogy ebből aztán nem ké­rünk. Irak budapesti nagykövetének augusztus végi sajtóértekezlete kap­csán a tudósítók tekintélyes hánya­da elégtelenre vizsgázott. A diplo­mata vérforraló történelemhamisítá­sait rezzenetlenül hallgatták végig és adták tovább, tisztelet a kevésszámú kivételnek. Még csak annyit sem fűztek hozzá, hogy ejnye, ej­nye, amikor Irak nyílt agresszióját a német újraegyesítéshez hasonlí­totta, s megtetézte azzal a magya­rokhoz intézett biztatással, hogy ugyanolyan jogszerű lenne Erdély visszatérítése Magyarországhoz, mint Kuvaité Irakhoz.

Szép, hogy a külvilág átlát a szitán, hogy légmentesen záródó embargót szerveznek a nagyhatalmak. Reményt keltő, hogy az arab világ­ban, az egyedüli fenegyerek Líbiát leszámítva, nyíltan védelmébe venni Irakot senki sem meri, még a nem éppen finnyás PFSZ sem igazán. De az igazi nagy kérdés valóban az, amit a londoni The Economist tesz föl, hogy mi következik Szaddám Huszein után. Egy érdekes összefüg­gést villant föl. Irakban a zsarnokság a Baath-pártot használja fel politikai eszköz gyanánt, tagjait be­súgókként. Ez a párt amellett, hogy holmi zavaros „szocialista” ideoló­giai kotyvalékot tálal föl, az egységes arab haza gondolatát terjeszti ott is, ahol kormányoz, ott is, ahol csak készül a hatalomra. A másik jellegzetessége már kevésbé a teó­ria, inkább a lélektan útvesztőjébe vezet. Tábort azzal toboroz, és híveket azzal szerez, hogy hirdeti Izrael gyűlöletét.

Tekinthető akár módszertani rés létkérdésnek, bár korántsem minden jelentőség nélkül való, hogy gazdasági karanténnal, pénzügyi megtorlásokkal, kiéheztetéssel többre lehet-e kényszeríteni a „birodalomalapítót”, netán puccsal eltávolítható a hatalomból, merénylettel eltehető láb alól, esetleg katonákkal mérhető rá csapás, hogy jó időre elvegyék a kedvét a pánarabizmus héroszaként grasszálástól. Ám a kérdések kérdése, állapítja meg he­lyesen a londoni lap, hogy megérti-e mindenki, akinek meg kell: nem elég útját állni a zsarnoknak, hanem a zsarnokságot kell megszüntetni és az ámokfutás lehetősé­gét kizárni. Idézve az Economistot a baathista rendszernek kellene vé­get vetni egyszer és mindenkor. Ami legalábbis két dolgot jelent. Először, a pániszlám látomást elhessenteni az arabság közeléből. Másodszor, meggyőzni minél több arab országot annak az elgondolásnak az esztelenségéről, hogy letörölni akarják a föld színéről és a térség politikai térképéről Izrael államát. A kuvaiti sokk talán kijózanító hatással lesz mindenkire, akin sajnos csak az efféle hideg zuhany segít, legyen politikus vagy tollforgató, teljesen egyre megy.

 1990