“Közös utazásra kérek mindenkit”

“Tisztelt emlékezők! Szeretném megköszönni Dr. Nógrádi Gergely főkántor úrnak, aki szintén túlélő unokája, mint én, hogy tolmácsolja szavaimat. Egy szolidaritási úton veszek részt Izraelben. Közös utazásra kérek mindenkit.” Verő Tamás főrabbi beszéde a veszprémi mártír-megemlékezésen.

Pár nappal ezelőtt felszálltam a repülőre, és a Ben Gurion reptéren leszálltunk, a túszok képei fogadtak bennünket. Itt, Veszprémben szintén képek fogadnak mindenkit. Egykori zsidó iskola kapuja a város központjában, az egykori zsinagóga épülete, élete, a gettó területe a komakuti laktanya is. 26 szobás bérház, a férfiak munkaszolgálata, a környékbeli 30 község lakóinak élete. Két órát kaptak nyolc évtizede összepakolásra, mert kezdődik a bevagonírozás. Vagonok, zsúfoltság, szisztematikus, alapos munka, több mint ezer ember elindítása Veszprémből, Magyarországról a halálba. Kiabálás, szőrtelenítés, leborotválás, fertőtlenítés, szögesdróttal, amiben áram jár körbekerített területen, jobbra vagy balra szelektálással az azonnali vagy kicsit elnyújtott halálra várni, arra, hogy meztelenre vetkőztetve egy helységbe önként belépsz, ahol a zuhanyból a várt víz, vagy gáz érkezik.

Ami utána jön, arra se lehet felkészülni. Vagy krematórium, elégetés, és a megmaradt por szétszórása, vagy visszatérni arra a helyre, ahol egykor születtél, éltél, ahol a sárgacsillag, a deportálással kezdetét vette minden, és várni, hogy ki az, aki hazatér, akik túlélte a családból. Körbejárni, és nézni az arcokat, ki miképp tekint vissza májusra és júniusra, és észrevenni a kifosztott házat, lakást, és újra kezdeni mindent. Érzelmileg és anyagilag a semmiból. Ami a legnehezebb, élni azzal, amit láttál, amit megtapasztaltál.

Mi most itt élünk, és különösképpen a mártír megemlékezések során, kiemelten mi is együtt élünk mindezzel. Mindenki együtt él azzal, hogy szülőhelye, az országa elengedett, elsegített a halálba 1300 veszprémit, és 600 enyingit, siófokit és a többieket, 600 ezer magyar embert. Azt mondjuk soha többé. És ezt komolyan gondoljuk. De mégis megtörtént, hogy október 7-én csak azért, mert valaki zsidó, izraeli volt, lemészárolták, egy békekoncerten résztvevőket lelövöldözték, kibucokba, a déli ország településeibe berontottak és válogatás nélkül csecsemőket, időseket, családokat közösen legyilkoltak, megerőszakoltak, elégettek…

Nem lehet összehasonlítani azt, ami történt, de ezekben a pillanatokban egy holokausztot megélt nénivel találkozom, aki túlélte a mostani borzalmakat, és szavai üzenetként szállnak kis közösségem felé. Mindent meg lehet szokni. Nem akarom elhinni szavait, de az egy héttel ezelőtt olvasott tórai olvasmány is erről szól. Zsidó nép vonul a pusztában, és 40 évig vándorol egy olyan úton, ami sokkal rövidebb idő alatt megtehető, és a magyarázók azt mondják, hogy a visszavágyó nép tagjai Egyiptomot akarják vissza, mert bár ott rossz volt és nehéz, de az biztos volt. El kellett teljen 40 esztendő, hogy az átélt szolgaság, az átélt időszak megemésztésre kerüljön. Egyiptomból ki lehetett hozni a zsidókat, de a zsidókból ki kellett hozni Egyiptomot, és ehhez idő kellett.

Egy drága barátom kint él régóta Izraelben, és beszélgetésünk során gyermekeire terelődött a szó. Fia benne volt a túszok kiszabadításában, lánya hírvivő. Olyan katonák családjaihoz megy, ahol a rossz hírt kell közölni. Nem irigylésre méltó. Nagyon nehéz feladat. Egy dologra felkaptam a fejem, amikor azt mondta, hogy minden kopogásra összerezzen október 7-e óta, és automatikusan összerezzen ettől a hangtól, hogy mikor jönnek hozzá bejelenteni, hogy gyermeke olyan súlyosan sérült a harcokban, hogy a legrosszabb dolog következett be. Amikor ezt elmesélte, nekem azonnal az jutott eszembe, hogy ilyen rettegésről már olvastunk, hallottunk, és biztos én is szenvedő alanya vagyok, mint ahogy mártír megemlékezésünk valamennyi megjelentje. Ilyen az első és a második, sőt a harmadik generációban is a holokauszt borzalmai okozta, génekben átörökített aggódás, szorongás. Egy vasúti utazásra indulni, egy kenyér héját a zsebünkbe gyűrni, egy váratlan kopogás, mind-mind olyan érzéseket kelt bennünk, amit lehet, hogy át sem éltünk, de bennünk vannak mélyen, ott vannak akaratunk ellenére is. És az idő nem gyógyítja sebeinket, és az idő sajnos nem hozza el a változást, hogy a világban élő zsidógyűlölet, ami mindig ott van, volt és lesz, ne erősödjön újra és újra. Nekünk ezért itt a helyünk, és a feladatunk, hogy emlékezzünk, emlékeztessünk, és imádkozzunk értük, akiket megöltek 80 évvel ezelőtt.