Közös élmény, közös gyász

Írta: Jeszenszky Géza - Rovat: Belpolitika, Politika, Történelem

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberijanuárifebruári és megjelenés előtt álló, márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

 

– Ön hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

Magyarország modern kori történelme egyrészt a magyar-zsidó együttélés és együttműködés legszebb példáit mutatja föl, sajnos azonban az 1930-as évektől az antiszemitizmus mind sötétebb, visszataszítóbb, végül tragédiába torkoló, népirtáshoz vezető jelensége a külföld és az utókor szemében „a magyar nevet bemocskolta a világ szemében”, állapította meg a valóságnak megfelelően Bethlen István korábbi miniszterelnök 1944-ben írt emlékiratában. Azt lehetett hinni, hogy a vészkorszak véget vet a magyarság és a hozzá csatlakozott zsidóság frigyének, az asszimilációnak, de, noha ez érthető lenne, mégis ez – személyes örömömre – csoportosan, a maradék zsidó származású közösségre jellemzően – nem következett be. Pontosabban csak egyes személyek váltak ki tudatilag, esetleg fizikailag is kivándorolva, a magyarságból. De érdekes módon még a kivándoroltak is nemcsak megőrzik és használják a magyar nyelvet, de gyakran foglalkozásuk, munkájuk is magyarországi hátterükre épül. Személyes ismeretségi és baráti körömben sok ilyen személy volt és van.

Hogy az 1944. évi magyar Holokauszt borzalmát a nem zsidó tanúk mennyire fogták föl, arra vonatkozóan helytállónak tűnik Gyurgyák Jánosnak „A zsidókérdés Magyarországon” c. alapvető munkájában tett megállapítása, hogy a társadalom „mindenféle szembenézés és katarzis élmény nélkül” lépett túl rajta. (582.l.) Az 1945 és 1948 közötti sajtó- és könyvtermés is ezt támasztja alá. A kiépülő kommunista diktatúra viszont az indokolt számonkérést összekapcsolta a politikai ellenfelek és a demokrácia fölszámolásával, így „a magyar társadalom egyre kevésbé tudta megkülönböztetni a háborús bűnösöket a kommunista önkény áldozataitól” – hogy ismét Gyurgyákot idézzem (583.l.). Valóban máig tartó kettősség alakult ki, az egyik oldal tagadja, vagy legalábbis kisebbíti a felelősséget félmillió magyar-zsidó honfitárs kiszolgáltatásáért, míg a másik oldal bűnös nemzetnek, utolsó csatlósnak kiáltja ki a magyarságot, mintha nem lettek volna szép számmal zsidómentők és antinácik. 1945 és 1956 között a zsidó származású, de zsidóságukat megtagadó kommunista vezetők azután az egész vészkorszakot száműzték a közbeszédből, így konzerválták az előítéleteket. Az 1956-os forradalmat jellemző tisztaság, idealizmus nem tűrte az antiszemitizmus bármilyen megnyilvánulását, a bizonyára még jelentékeny számú antiszemita nem mert hangot adni előítéleteinek. A Kádár-korszakban pedig, majdnem egészen a rendszerváltozásig, csak kódolt formában, a „népi-urbánus vita” keretében volt napirenden a magyarországi zsidók múltja és jelene. 1989-ben a nem-zsidó értelmiség nagy többsége megütközéssel fogadta „a zsidókérdés” puszta megjelenését a nyilvánosság fórumain, még inkább azt a vádat, hogy a Magyar Demokrata Fórum egy nacionalista és antiszemita irányzat. A politikai indíttatású publicisztikai vita, az MDF és az SZDSZ szembenállása azután mintegy föltámasztotta az antiszemitizmus Frankenstein-szörnyét. Előbb Csurka István és hívei, majd a Jobbik megjelenése az itthoninál is erősebb elítélő visszhangot váltott ki, elsősorban külföldön. Ezt itthon sokan indokolatlannak és alaptalannak tartották, ami viszont erősítette a zsidó hátterűek rossz érzéseit.

Alapvetőnek tartom, hogy a hazai zsidóság – képviselői, vezetői révén, de minden jel szerint a közösség egyetértésével – az 1990-es évek elején úgy foglalt állást, hogy nem tekinti magát nemzeti kisebbségnek. Mint vallásfelekezet és kulturális csoport, integráns része a magyar társadalomnak. Ezzel nincs ellentétben, ha a zsidó származásúak szimpátiát, sőt közösséget éreznek a világ zsidóságával, ezen belül Izrael állammal. Minden érthető és indokolatlan félelem és feszültség ellenére benyomásom szerint ma Magyarországon a zsidók és nem zsidók együttélése egészében véve harmonikus, jóval jobb, mint volt 1920 és 1944 között. Talán még a dualista korszakbeli állapotnál is jobb abban a tekintetben, hogy akkor friss, noha természetesen nagyon pozitív élmény volt az emancipáció törvénybe iktatása, később pedig az egyházpolitikai törvények, de a mindennapi életben sok szó esett a zsidóságról, mint önálló, quasi etnikai csoportról. Ma a sajnálatos antiszemita kiszólások és megnyilvánulások – szerencsére – jobbára verbálisak, nem fajulnak tettlegességre, ellentétben a több nyugat-európai országban történtekkel. Mindenképpen örvendetes a zsidó származás és hagyományok nyílt vállalása, a Hanuka megünneplése, a zsidó zenei fesztivál, a zsinagógák ás zsidó temetők óvása, a sok vegyes párkapcsolat. A rendszerváltozás óta Izrael állammal nemcsak jók a politikai kapcsolatok, élénk a kereskedelem, gyakoriak a kölcsönös látogatások, de a magyar közvélemény az arab-izraeli konfliktusban is kiegyensúlyozott, sőt talán inkább az izraeli magatartást megértő álláspontot foglal el, ellentétben számos nyugat-európai országgal és kormánnyal. A szenvedély kezd kikopni a magyar-zsidó viszony, a kérdéskör kezeléséből, és ehhez a magyar történetírás is hozzájárult.

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

1990 óta valamennyi magyar kormány elítéli az antiszemitizmust, sajnálatosnak tartom, hogy ennek őszinteségét egyesek kétségbe vonják. Ugyanakkor a kormányok egyes lépései, még inkább a kommunikáció, tápot adtak az ilyen kételyeknek. Horthy Miklós hamvainak hazahozatala és újratemetése véleményem szerint nem indokolta a szinte világméretű visszhangot, ugyanakkor sokan tartottuk fölöslegesnek az 1944. évi német megszállás emlékművét. A hazai zsidóság sorsát nem szabad semmiféle politikai célra használni, annak alárendelni. A Holokauszt Emlékközpont, vagy az inkább vitákat gerjesztő, semmint a megnyugvást szolgáló „Sorsok Háza” terv ügyében legyen az elsődleges az érintettek, a zsidó közösség véleménye. A magyar történelem egyes eseményei, jelesen az 1920. évi un. numerus clausus törvény, még inkább Horthy Miklós kormányzó személyének és az egész korszaknak a megítélése olyan vitákat vált ki, amelyek nem segítik elő a régi sebek gyógyulását. Ami elősegítené, az a zsidóknak a magyar történelemben betöltött pozitív szerepének a hangsúlyosabb bemutatása az iskolai tananyagban és a médiában. Hasznosak az olyan filmek, mint a Weiss Manfréd-család történetét bemutató, de jobban kellene tudatosítani a magyar zsidók maradandó hozzájárulását a gazdaságon túl az irodalomhoz, a képzőművészethez (a filmet is beleértve), a tudományhoz, sőt helytállásukat az 1848-49. évi szabadságharcban és két világháborúban. (Igen, még a méltánytalan és számos szadista viselkedésre alkalmat nyújtó munkaszolgálat során is.) A nyilvánosság fórumain, a médiában, rádió és televízió műsorokban kellene „kibeszélni” a témát, hogy a görcsök és az előítéletek a tények és az érvek hatására oldódjanak, illetve csökkenjenek.

A jövő döntően a nem-zsidó hátterű magyarokon, a kormányokon, a politikai pártokon, a médián múlik. A zsidó származás emlegetése, a „zsidózás” szűnjék meg, illetve legfeljebb olyan formában és olyan céllal hangozzék el, mint a „sváb” vagy szláv származás. A zsidó származásúak viszont ne keressenek ott is antiszemitizmust, ahol nincs. Szólaljanak meg olyan nemzeti ügyekben, mint a határon túli magyarok helyzete. Érdekükben emeljenek szót külföldön is.

A számos népelemből álló, történelme során spontán módon besenyőket, kunokat, németeket és szlávokat befogadó és magába olvasztó magyarok igen sokat nyertek a bevándorló és önként, lelkesen asszimilálódó zsidókkal, akik viszont a pogromoktól menekülve hazát találtak a Kárpát-medencében. Ennek kölcsönös tudatosításával tudjuk nem elfeledni, de közös élménnyé – és közös gyásszá tenni – az együttélés évszázadait.

A szerző történész, politikus, diplomata

támogatás

Címkék:Huszadik Század, Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017