Kovács András: Búcsú Erős Ferenctől

Meghalt Erős Feri. Ma úgy tetszik, száz éve volt, hogy barátok lettünk és töltöttünk együtt sok jó időt egyetemi folyosókon, presszókban, házibulikon Pamacsnál, a leningrádi és moszkvai egyetemi kollégiumban, osztozva a szűkös szobán, előadóként a Repülő Egyetemen, társként nagy projektekben, Párizsban meg Izraelben konferencián, de leginkább kávéházban és a tengerparton, és még sokfelé, egy végtelennek tűnő, most hirtelen véget ért beszélgetés közepette.

Feri a nyolcvanas évek közepe felé elhatározta, hogy mélyére ás egy generációs traumának, amit Gergely Ágnes szavaival írt le: „Ha az ember olyan zsidó, aki már zsidóul érezni és gondolkodni nem tud, s amellett megmaradt benne a zsidó problémaérzékenység, akkor igazán tragikus a helyzete.”

Akadémiai nyelven is sokszor elmondta, mibe vágott bele Stark Andrással együtt: „a holokauszt traumájának hosszú távú hatását vizsgáltuk a második generáció identitásának alakulása szempontjából”. Azonban már az első néhány családtörténeti interjú után kiderült, hogy a sokasodó kérdések kivezetnek az eredetileg eltervezett pszichoanalitikus keretből. Ez azonban Ferit nemhogy elbizonytalanította volna, hanem épp ellenkezőleg, arra késztette, hogy kinyissa a kutatást a szociológia és a szociálpszichológia előtt – és így előttem is, aki pedig abban az időben tilalmi listán lévén, ilyesfajta munkáknak a közelébe sem kerülhettem.

„Szerencsés találkozás volt ez – írta erről később Feri – a legjobb időben, hiszen a téma »a levegőben volt«: a holokauszt-trauma, annak elbeszélhetősége  és az identitás kérdése nemzetközileg és egyre inkább Magyarországon is az érdeklődés homlokterébe került, a pszichoanalízisben éppúgy, mint a szociológiában, a szociálpszichológiában és a történettudományban”.

Feri valahol azt írta magáról, hogy rejtőzködő típus. Én sosem láttam rejtőzködni akkor, amikor nyilvánosan vagy baráti körben arról beszélt, amit ebben a 117 zsidó család történetét összegyűjtő kutatásban találtunk. Olyan volt, mintha magáról beszélne, amikor arra kereste a választ, hogy mi okozza „egy egész nemzedék tanácstalanságát, szorongását, rossz közérzetét azzal kapcsolatban, hogy mi is az ő helye, identitása egy olyan társadalomban, amely az ő elődjeit származásuk miatt zárta ki, alázta meg és pusztította el, függetlenül attól, hogy azok személyes identitásukban minek, kinek vallották magukat, zsidónak, magyarnak, mindkettőnek vagy egyiknek sem”.

Ez a személyes hang ragadta meg talán leginkább azokat, akik ezt a kissé görnyedt, cigarettájába kapaszkodó, halk szavú embert a maga csendes okosságával nemcsak tisztelték, hanem szívükbe fogadták, és emlékét biztosan sokáig őrizni fogják.