Koronavírus, mint a Holokauszt-halál halála

„…a legtökéletesebb, ami nincsen kiszolgáltatva az élet véletlenjeinek. Ez a halál.” (Földényi F. László: Az eleven halál terei)

Izraelben a koronavírus első áldozata egy magyar származású holokauszt-túlélő férfi volt. Amikor olvastuk a hírt, úgy nemcsak egy információközléssel szembesülhettünk, hanem azzal is, hogy a 21. század (végérvényesen) le akarja győzni a 20. századot. Utóbbi század egyik legsúlyosabb és hosszú árnyékként vele élő antropológiai kihívása volt az élet (lehetségessége) a Holokauszt-halál után/közben. Létezni abban a zsidóság számára (is) adottá vált „szellemi létformában”, amelynek jelentése a számkivetettség (Kertész Imre).

A zsidóságról-, és a túlélőkről folytatott beszéddel (vagy éppen annak hiányával), annak a totalitarizmusokban, illetve azok bukását követő nyelvi-történészi-politikai diskurzusok eklekticizmusával találkozva általános túlélői egzisztenciális teher és gyakorlat lett az, amit Kertész Imre fogalmazott meg A kudarcban. „Személyemet tárggyá változtatta, makacs titkomat általánossággá higította, kimondhatatlan valómat jelekké párolt (…) idegen nekem, mint ahogyan elidegenítette tőlem azt a nyersanyagot is – a saját életem egy hasonlíthatatlanul fontos darabját, amelyből keletkezett.”

Amikor a jeruzsálemi Saáré Cedek kórházban négy gyerekét és tizennyolc unokáját túlélő nélkül „hagyó” férfi eltávozott, nem tudom, hogy előtte személyességét visszakapta-e (visszaszerezte-e?) már. Nem ismerjük, nem tudjuk, hogy a Holokauszt-halál után hogyan teremtette meg magát újra. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy az ő és a táborokat igen – de azok tapasztalatát néha csak kevéssé – túlélők jelenlétei a mi életünkben is a bűn, a rossz, a Gonosz antropológiájának elgondolására késztetnek bennünket. A posztholokauszt társadalmak és antropológiájuk ugyanis Auschwitz metaforájára építkeznek (ideális esetben). És ehelyütt természetesen nem csak a „soha többet” üzenetére gondolok, mert az még mindenkor indokolt pillanataiban sem tudja visszaadni azt, hogy Clara Royer Kertész-monográfiájának címében a halál kifejezés miért van többes számban. Hanem sokkal inkább az abszolút bűn elkövetésével való szembesülés fontosságára utalok.

És éppen a 20. század második felének tanúság-antopológiáját billentheti ki egy kis időre a koronavírus. Nincsen tekintettel a 20. század (potenciális) áldozatainak tudására és üzeneteire. Asszimilálja az embereket, a mindenki lehet fertőzött közösségébe tereli őket. Az, hogy a táborokat megjárt emberek halnak meg a koronavírus által megfertőzve, az azt is jelentheti, hogy a koronavírusban egyesül az emberiség, és ezzel egy vég és új kezdet pillanatában is lehetünk. Azért e feltételes mód, mert bár a digitális modernitás mindennapos fordulatai között a szerdák is egyre kevéssé hasonlítottak az előttük lévő keddekhez, de mégsem vagyok abban biztos, hogy minden tekintetben valami teljesen új kezdődik majd a felépítmények szintjén. Nyilván a gazdasági, egészségügyi válságokat követhetik majd politikai krízisek is. De, ha csak arra gondolunk, hogy 2008-at követően is minden paradigmatikus várakozás és elvárás ellenére is szépen, és nem is túlságosan csendes módon, de visszaállt a neoliberális világrend, úgy ma annak mély antropológiai beágyazottsága miatt sem vagyok biztos a koronavírus teremtette Nagy Váltásban.

Ugyanakkor igaza lehet abban Nemes Z. Máriónak, hogy „fontos történeti tapasztalat, hogy a betegségek sose voltak csak biológiai jelenségek, mert mindig megtermelték saját technokulturális kontextusukat, illetve állandóan egy kultúratermészet kontinuumon belül mozogva öltöttek alakot és formát, váltak jelentésessé.” Egyetlen ideológia sem tud olyan maradni, mint amilyen volt, „nem lehet megérteni azt, ami most történik, illetve ami történni fog, valamiféle »kollektív visszabontás«és/vagy visszatérés felől. Nincs hová visszatérni, az ismétlési vágy mutációként fog jelentkezni…”. Nemes Z. abban látja az antropológiai feszültséget, hogy a koronavírus idején „az hagyományosan inhumánusnak felfogott technológiai médiumok válnak »emberségünk« termelőivé.” Valóban, egyelőre senki nem tudja megmondani, hogy ez milyen következménnyel jár. És a dolgot bonyolítja, ha milliók fogják belakni ezt a kialakuló életmódot. A koronavírus technológiai állapota új komfortosságokat és új létezőket teremthet.

Kertész a Kaddis első lapjain írja, hogy az élet(e) „a sorozatos felismerések fényében és a lejáró idő árnyékában immár egyszer s mindenkorra a következőképpen módosult”. És hogy a koronavírus-járvány közben és után mik ezek a felismerések, és miképpen történik a változás, azt illetően jelen sorok írója tanácstalan. Azt viszont tudni vélem, hogy a holokauszt-túlélők koronavírus általi (lehetséges) megtámadása a 21. század (pusztító) erejének legplasztikusabb megnyilvánulása.

Ennek ellenére a Holokauszt (utániság) nem fosztódik meg jelentésétől vagy jelenvalóságától. De írásom kiindulópontját képező halálesetet akár tekinthetném egy új metafora születésének is. Susan Sontag saját korában az AIDS kapcsán fogalmazott úgy, hogy „az élet és a remény törékenységét” jelképezte. Magam részéről a „maradj otthon” milliárdok általi parancsolatmegtartása és a mégis terjedő járvány (halálozások) sajátos dialektikája révén ezt a megállapítást a koronavírusra is helytállónak gondolom.

A Holokauszt az abszolút bűn és halál, és erre épülő antropológia metaforája. A koronavírus természetesen ezt nem relativizálja, a fenti halálesetekkel „csak” más tudásokat tehet hozzá.

Túlélhetünk, de már más tapasztalattal is halunk meg majd egyszer.

A szerző politológus (IDEA Intézet)