Körmönfont és sunyi antiszemitizmus

Írta: Berkovits György - Rovat: Politika, Történelem

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberijanuárifebruári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

Ez alkalommal a nemrég elhunyt író, szociográfus, Berkovits György hozzászólását közöljük.

Berkovits György (Fotó: Stekovics Gáspár)

Egy olyan országban, ahol az antiszemitizmus igen erős hagyomány, és minden felmérés azt bizonyítja, hogy a lakosság többsége zsidóellenes érzelmű ma is, az együttélés igen kényes. Tulajdonképpen nincs is szó együttélésről. Maga az együttélés szó is különös jelentéssel bír, azzal, hogy két különböző népcsoport megpróbál egymás mellett létezni. Két különböző népcsoport? De hát a magyar zsidóság többsége úgy tudja, hogy asszimilált, tehát magyar. A magyarok egy meghatározó része viszont nem fogadja el ezt az asszimilációt.

Hogyan éljenek együtt a zsidók a nem-zsidókkal, csaknem fél millió magyar zsidó kiirtása után, amely ugyan a nácik lelkén szárad, de hatékony magyar közreműködéssel történt? Hogyan éljenek együtt, amikor a magyarok mindmáig nem ismerték el bűnrészességüket? Azt nem lehet elfelejteni, hogy milyen érzéketlenül, sőt ujjongva nézték nem-zsidó ismerőseink és persze ismeretlenek, ahogyan megfosztottak bennünket emberi mivoltunktól. És rögtön beültek a tulajdonunkba, és alig várták, hogy kirabolhassanak bennünket.

Ne felejtsük el azt sem, hogy Európában az első, huszadik századi zsidóellenes törvény éppen Magyarországon született, és még követte három. Méltán esett és esik a nagyobb hangsúly ugyan a nácik haláltáboraira, ám ezt felhasználva, többen mentegetik a zsidógyűlölő Horthy rezsimet. Sosem értettem, hogy miért nincs összekapcsolva a haláltáborokkal, vagy miért oly lanyhán és kevéssé a magyar kormányzat három zsidótörvénye és a gettók felállítása. Úgy van beállítva, hogy a magyar zsidóellenes intézkedések nem is voltak olyan borzalmasak. Ezen a felfogáson, mindig megdöbbenek. Holott a zsidótörvények és a gettóba zárás mintegy előkészítették a kiirtásunkat.

Nem felejti el a családom, nem is felejtheti, hogy amikor megúsztuk a haláltábort meg a munkaszolgálatot, és visszatértünk, no persze nem mindegyikünk, akkor hallhattuk, hogy többen jöttünk vissza, mint ahányan elmentünk. A magyar lakosság túlnyomó többsége azt szerette volna, ha senki sem jön vissza, hanem minden zsidót kiirtanak.

Bizonyos szervezetek és egyének Magyarországon azt szeretnék, ha a zsidók ugyan ki volnának irtva, viszont ezt ne kelljen elismerni.

De azon is nehéz túljutni, hogy a Rákosi rendszert zsidó rendszernek tartja szinte minden egyes magyar nem-zsidó. Holott Rákosi, zsidó származása ellenére, mélységesen és undorítóan antiszemita volt.

A Kádár-korszakban meg nem lehetett zsidónak lenni, csak az engedhette meg magának, aki már inaktív korba lépett, vagy érezte, hogy hamarosan meghal. És csak az eltemetésekor derült ki sok mindenkiről, hogy zsidó, mikor zsidó temetőbe kerültek. A nem megnyilvánítható identitásunk ferde utakra terelte a nem-zsidó és zsidó viszonyt.

Megállapíthatjuk, hogy az asszimiláció nem sikerült. Holott a leginkább asszimiláció pártinak Európában a magyar zsidóság számított. Hogy miért? Az rejtély előttem. Mert minden az itteni asszimiláció ellen szólt. Ahogy ezt egy esszémben már megírtam, egyetértek Hannah Arendttel, aki szerint asszimiláns zsidónak lenni bűvészmutatvány, az ilyen embernek mintegy ketté kell szakadnia. A külvilágban, az otthonán, a családján kívül csak egy ember a sok közül, aki ugyanolyan, mint a többi, nem-zsidó, holott éppen a külvilágban különböztetik meg mássága miatt. A belvilágában, az otthonában, a családjában zsidó marad, kénytelen erre, hiszen érzülete, lelke zsidó, az intimszférájában annak kell lennie, holott önmagát nem tartja zsidónak. Hol így, hol úgy. Így aztán a bűnbakképzés legkiválóbb alanya.

Ezekben a hetekben, napokban a legnagyobb bűnbak egy zsidó lett a magyar uralkodó politikában, mindenki tudja, ki az. Soros György. Ilyen körmönfont antiszemita kampány régen volt az országban. Az uralkodó párt és vezére pontosan felmérte, hogy választási győzelméhez az antiszemitizmus felkorbácsolása vezet. Szomorú és felháborító.

Hogyan élhetnek a zsidók egy ilyen közegben? Az antiszemiták nem fogadnak be társaságukba, családjukba zsidót. A mi családunk zsidó közegben forog, illetve úgymond, speciális magyar kifejezéssel, zsidóbérenc közegben. Az együttélés ilyen formában nem is együttélés. Az antiszemita magyar utálja, ha egy zsidót nem tud megkülönböztetni egy nem-zsidótól. Sokkal jobban szereti, ha rá tud mutatni ortodox pajeszos zsidóra, vagy kapedlisre, mert az nem olyan, mint ő. Egy zsidó nem lehet olyan, mint egy nem-zsidó. A zsidó más.

Bevallom, tudatlan vagyok, tulajdonképpen nem tudom, mi az a zsidó másság itt és most Magyarhonban, ha már nem etnikai, nem (szub)kulturális, nem nyelvi, nem nemzeti-nemzetiségi, nem életmód- és gondolkodásbeli. És nem igazán vallási, mert kevés a zsidó vallásnak elkötelezett zsidó. Töprengek hosszan, mit soroljak föl még nemként. Azt tudom, együtt létezik a másság és a nem-másság, amely hiába nem, a gyakorlatban mégiscsak igen. Hogy van ez akkor? Ezt kéne megmagyaráznom és megértenem. Ha csak magamat vizsgálom, nem találok etnikai, kulturális és vallási értelemben bennem lévő zsidót, de eredetszerű, érzületi, metaforikus és aurát árasztó zsidót, és olyat, akit bármikor kiküszöbölhetnek, igen.

Méltatlankodik, elborzad a zsidóktól ódzkodó nem-zsidó, hivatkozik a lélekre, és nyomban éppen az érzületre, amely bizony szerinte a legjobban és a leginkább különbözik. Aki azonban az érzületeken túllépni akar, és szeretne megismerni és tájékozódni, mint Bibó, az azt mondja, hogy zsidók és nem zsidók torzképet őriznek egymásról, mert érintkezésük „dehumanizált… úgy vannak társadalmilag egymás mellé szervezve… hamis feltételek között… hogy egymásról rosszat tapasztalnak”. Szerintem nem lehet kiküszöbölni, hogy egymásról rosszat tapasztaljanak, mert nem ez a fő probléma, hanem a zsidógyűlölet, amely bele van kódolva az országba. Akkor is rosszat tapasztalnának a keresztény magyarok a zsidókról, ha nem tapasztalnának egyáltalán rosszat.

A zsidót bűnösnek tartják, mert magát kiválasztott népnek határozza meg, amely az Istennel kötött szövetséget, egyedüliként a népek között. „Negatív princípium”, Horkheimer és Adorno kifejezésével, „ellenfaj” képviselője. Az ilyet ki kell irtani, és kiirtásuk mindig kezdhető elölről, akkor is, ha már egyetlenegy sem lesz a földön, majd kineveznek.

Én ma már disszimiláns vagyok. Disszimilációm akkor kezdődött, amikor írói pályámat a szociográfia műfajával kezdve, érzékeltem, hogy sok író és szociográfus, a többség, ferdén néz rám, és utál. Ráébredtem, hogy mivel a szociográfiát tipikusan magyar műfajnak gondolják, sőt a népi írók műfajának, akik többnyire szélsőjobboldaliak vagy szélsőbaloldaliak voltak, vagy azokból a hagyományokból táplálkoztak, imigyen antiszemiták, kinéznek maguk közül. Hiába szólt a könyvem kisemmizett magyar munkásokról, és léptem fel érdekükben, egy zsidónak ehhez semmi köze.

Ha sikerült volna az asszimilációm, akkor én már nem volnék én. Megmaradt az identitásom, így aztán kiderülhet rólam bármi, felléptethetnek kollektív zsidóként, miközben megfoszthatnak egyéni tulajdonságaimtól, és felruházhatnak bizonyos sémaszerű zsidó ismérvekkel.

Na és az integráció? Elképzelni sem tudják ebben az országban, ha például jómagam, megtartva zsidó identitásomat, lehetnék magyar is.

2.

A probléma szerintem nem a zsidókérdés, hanem, Sartre nyomán is, az antiszemita-kérdés.

Büntetni kéne az antiszemita megnyilvánulásokat, például a gyűlöletbeszédet; fellépni bizonyos orgánumok aljas uszítása ellen; olyan légkört teremteni, amelyben ne legyen megengedhető a közbeszéd egyre terjedő, alvilági rasszizmusa; és ha alpári atrocitás ér egy zsidót, azért mert zsidó, akkor a bűnüldöző szerveknek fel kéne lépni; és abbahagyni a fajvédő rendszerek, mint a Horthyrendszer, és fajvédő személyek dicsőítését meg szoborba öntését.

De hát ebben a változásban hinni nem lehet. A mai Magyarországon önkényuralom dívik, és ez az egyik melegágya a másság üldözésének, így a zsidógyűlöletnek is.

(Bonyolítja a helyzetet, hogy most már van egy olyan zsidó egyház is, amely nincs is a magyar zsidó hagyományban, de amely díjazza a magyar kormány sunyi antiszemitizmusát).

támogatás

Címkék:Huszadik Század, Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017