“Ha hegedűvirtuóz volnál, megtenné a Kacew név is”

Részlet Romain Gary A virradat ígérete című önéletrajzi regényéből

– Írtál ma már?

Már több mint egy éve „írtam”. Jó néhány iskolásfüzetet megtöltöttem a költeményeimmel. Önáltatásból nyomtatott betűkkel átmásoltam őket, hogy úgy nézzenek ki, mint egy rendes verseskötet.

– Írtam. Belekezdtem egy nagy filozófiai költeménybe a reinkarnációról és a lélekvándorlásról.

Helyeslően bólintott.

–És az iskolában? Mi volt?

–Egyest kaptam matekból.

Anyám gondolkozott egy sort.

– Nem értenek meg téged – mondta.

Én is úgy gondoltam. A reáltudományos tárgyak oktatói olyan makacsul osztogattak nekem az egyeseket, hogy azt nem magyarázhatta más, csak a sötét tudatlanság.

– Megbánják – mondta anyám. – Fognak ők még csodálkozni. Egyszer majd aranybetűkkel lesz bevésve a neved az iskola falaiba. Holnap bemegyek, es megmondom nekik, hogy…

Megborzongtam.

– Mama! Megtiltom, hogy bemenj. Nevetségessé akarsz tenni már megint?

– Felolvasom nekik a legutóbbi verseidet. Színésznő voltam, nagy színésznő, tudok verset szavalni. Te leszel az új D’ Annunzio! Az új Victor Hugo! Nobel-díjat fogsz kapni.

– Anya! Megtiltom, hogy bemenj az iskolába, és beszélj velük.

Rám se hederített.

[…]

Anyámnak gond felhőzte el a homlokát.

– Muszáj tálalnunk egy álnevet – mondta határozottan. – Egy nagy francia írónak nem lehet orosz neve. Ha hegedűvirtuóz volnál, semmi gond, de a francia irodalom óriásával más a helyzet, annak nem lehet…

Szerénységem, „a francia irodalom óriása” ebben tökéletesen egyetértett. Immáron fél esztendeje mindennap órákon át „próbáltam fel” a különféle álneveket. Kalligrafikus írással, piros tintával külön füzetben vezettem őket. Aznap reggel az „Hubert de la Vallée”-nál tartottam, de csak fél óra hosszat, mert elcsábított a régebbi korba visszarévedő „Romain de Ronceveau”. A valódi utónevemmel tulajdonképpen meg voltam elégedve, csak az volt a baj, hogy ott volt már Romain Rolland is, márpedig senkivel sem akartam osztozni a dicsőségen. Kemény dió! Az a gond az írói álnévvel, hogy nincs, amelyik egészen ki tudna fejezni, amit érez az ember. Majdnem el is jutottam a felismerésig, hogy irodalmi kifejezési formának nem elég a pszeudonima, könyveket is írni kell hozzá.

– Ha hegedűvirtuóz volnál, megtenné a Kacew név – sóhajtott anyám.

Nagy csalódás volt számára, hogy nem lettem virtuóz hegedűművész,és furdalt is a lélek emiatt. Anyám nem tudta felfogni, hogy lehet ekkora félreértés köztünk és a végzet közt. Én voltam minden reménysége, és bízott benne, hogy találunk valami csodálatos rövid utat, amely elvezet bennünket, mind a kettőnket, „a dicsőséghez és a közimádathoz” (anyám sosem habozott kimondani akármi közhelyet, nem mintha ne lett volna kellőképp gazdag a szókincse, hanem mert behódolt kora konvencióinak, értékeinek, etalonjainak; a kifejezésmódban a nyelvi erőnél is meghatározóbb a fennálló társadalmi rendet elfogadó konformizmus belső szükséglete); kezdetben azt remélte, hogy csodagyerek leszek, a két ifjú géniusz, Jascha Heifetz és Yehudi Menuhin keveréke. Egykor arról álmodozott, hogy nagy művésznő lesz; aztán, hétéves sem voltam, vásárolt egy használt hegedűt Wilnóban („átmenetileg időztünk” a kelet-lengyelországi városban), és ünnepélyesen elkísért egy fekete ruhás, hosszú hajú, megfáradt férfi úhoz, akit, tiszteletteljesen lehalkítva a hangját, maestrónak szólított. A második alkalomtól már, bátor nagyfiú, egyedül jártam, hetente kétszer, ibolyaszín bársonybélésű, okkersárga tokban vittem a hegedűt. A maestróról csak annyi emléket őrzök, hogy mélységesen megdöbbent, valahányszor kezembe vettem a vonót, és ma is hallom, ahogy befogva a fülét keservesen jajong: „Áj, áj, áj!” Azt hiszem, olyan ember volt, aki végtelenül szenved, amiért nincs harmónia emez árnyékvilágban, és abban a három hétben, amelyben a tanítványa  voltam, nagyban hozzájárultam az egyetemes diszharmóniához. A hatodik órán kiragadta kezemből a vonót, azt mondta, hogy majd beszél az anyámmal, és elküldött. Sose tudtam meg, mit mondott, de annyi bizonyos, hogy anyám napokig sóhajtozott és szemrehányóan nézett rám, néha pedig, szánalomra ragadtatva, magához ölelt.

Szertefoszlott egy nagy álom.