Komoly Ottó, a magyarországi cionista mozgalom egyedülálló személyisége*

Komoly Ottó, a mártírhalált halt cionista vezető már életében legenda lett, de halála után – legalábbis a második világháború utáni rövid, reménykeltő, ám ugyanakkor korántsem problémátlan pár évben – igazi mitikus személlyé változott.

Bár a cionista ellenállás teremtette hősiességi kánonban szereplő vezéregyéniségek, így Kasztner Rezső és Krausz Miklós (Mose) mellett nem ő volt az, aki a leginkább a saját személyiségét helyezte előtérbe, személyiségének vonásai mégis kiemelték őt a többi közül. A háború után igazi mártírként ünnepelt és Tildy Zoltánnal is baráti kapcsolatokat ápoló (és tőle később poszthumusz Szabadság Emlékérmet „kapó”) Komoly integratív személyisége új életre kelt halála után. Nem csak könyvtárat neveztek el róla, amúgy egy neki szentelt gyászünnep keretében, ahol Herskovits Fábián, a Dohány utcai zsinagóga főrabbija tartott emlékező beszédet  (1946.március 4-én Arany János utca 29.), hanem az egyik legnagyobb nyugat-európai magyar cionista csoport, az olaszországi Irgun Komoly Ottó is az ő nevét vette fel. A csoport neve és tevékenysége tükrözte Komoly politikai akaratát: erejét mutatja az, hogy – a korabeli cionista sajtó szerint – 1946-ban a Komoly Ottó Szervezet 200 tagja állt készen az alijára.

Később a kommunista hatalomátvétel után Komoly Ottó szellemi és politikai hagyatékára Magyarországon a teljes feledés várt, a magyarországi cionista mozgalommal együtt osztozott ebben a sorsban. Tudatos elfelejtés és feledtetés következett. Ahogyan a cionista mozgalmat először fizikailag semmisítették meg, aztán pedig a szellemiségét is üldözték, a második világháború alatti cionista embermentés hősei, így Komoly is lekerült Magyarország napirendjéről. Ugyanakkor a zsidó állam nem feledte hősét: 1951-ben erdőt neveztek el róla a jeruzsálemi Herzl-hegyen és a Jád Nátán mosáv  – Komoly ugyanis Natan Zeev néven született Budapesten – is viseli a nevét az országban 1953 óta. Utcát neveztek el róla Haifán és Netanján is. Ám Magyarországon Komoly Ottó szellemi és politikai hagyatéka revitalizációjára, új életre ébredésére a rendszerváltásig kellett várni. Budapest is csak 1989 után fogadta vissza falai közé a nyilasok által meggyilkolt cionista vezetőt. A visszafogadás hasonló rítus keretében történt mint az eltaszítás: a korábbi kommunista antifasiszta narratíva gyengülésével, majd margóra kerülésével. Komoly személyes és politikai emléke és hagyatéka a cionizmussal és a cionista embermentéssel együtt rehabilitálódott. Mégsem érezzük azt, hogy ez az életmű a helyén lenne.

Előadásomban (bár inkább megemlékezésnek nevezném ezt) nem elsősorban az embermentő Komolyra emlékeznék – megteszik ezt majd mások –, hanem arra a kiemelkedő magyar cionista és zsidó vezetőre, aki eredeti tanult szakmája, a mérnöki hivatása alapján egyfajta jól működő szerkezetben, konstrukcióban gondolkodóként próbálta meg szervezni maga körül az életet. Harmóniára való törekvésnek is lehetne nevezni ezt, ha nem éppen a Vészkorszak határozná meg a mondandónk horizontját, ahol nagyon nehéz bármiféle harmóniáról beszélni. Komoly egész tevékenységére ugyanis mégis csak jellemző volt – bármilyen eredményeket is ért el – hogy versenyt futott a Halál és a Pusztulás erőivel. Ám mégis azt érzékelhetjük, hogy megpróbált összhangot találni az összhangtalanságban, a káoszban és emberséget az embertelenségben. Élete felidézésével és szervezeti vezetőre való emlékezésével szeretnék én is letenni egy követ a sírjára. Előadásom nem az idő linearitását követi majd, vagy legalább is nem csak azt, hanem az életművet egységes egészként kezelve néhány számomra fontosnak tartott mozzanatra világítanék rá.

Komoly Ottó személyisége a családi gyökereiből vagy mai divatos szóval szocializációjából is fakadt, hiszen az 1892-ben Kohn Ottóként (és mint tudjuk Herzl tiszteletére Zév Náthánként) született Komoly apja, Kohn Dávid Herzl Tivadar egyik első követője volt Magyarországon. Kohn Dávid több cionista kongresszuson, valamint a Vívó- és Atlétikai Club (közkedvelt nevén: VAC) megalapításában is részt vett. Egy nagyon meghatározó cionista vezető, Dömény Lajos mellett tevékenykedett a magyarországi Keren Kajemet Lejiszrael (Zsidó Nemzeti Alap)-irodán, 1911-ben szervezetét is képviselte a 10. cionista kongresszuson, Bázelben. Ezen kívül – szintén 1911-ben a Magyarországi Cionista Szervezet egyik igazgatója lett, ez egyben Komoly Ottó későbbi pozícióját némileg megelőlegezte. Mint látjuk, létezett egyfajta cionista családi szocializáció is, a cionista intézményrendszer tudásának, a zsidósággal, mint modern etnikai-vallási csoporttal való foglalkozás know-how-ját, a szervezeti kapcsolatokat családokon belül is átadhatták egymásnak a generációk. Komoly Ottó korai cionista érdeklődését mutatja az, hogy 16 éves korában lefordította Herzl Altneuland című regényét magyar nyelvre, melyet mindenki Ősujországként fordít le. A magyarországi zsidóság asszimilációs útja azért rá is hatással volt, hiszen – Komoly Judit (akinek nagybátyja volt hősünk) szerint – éppen Ottó javaslatára váltak a Kohnok Komolyakká 1931-ben, elkerülni akarván a névre irányuló antiszemita támadásokat. Mindenesetre A bolthéjrendszerű tetőszerkezetek című műve 1931-ben még Kohn Ottó névvel jelent meg, a következő 1933-ban már Komoly név alatt.

Komoly az első világháborút követően a Budapesti Műszaki Egyetemen statikus mérnök diplomát szerzett és megnősült. Egy budapesti tervezőirodánál helyezkedett el, statikusként részt vett Kozma Lajossal és Enyedi Bélával a Margit körúti, Bauhaus stílusú Átrium bérház tervezési munkáiban.

Az első világháború alatt főhadnagyként szerelt le (kitüntetésekkel), majd 1935-ben századosi rangot kapott, melynek következtében később nem vitték el munkaszolgálatra és a sárga csillagot sem kellett viselnie. Ennek nagy szerepe lett a későbbiekben, embermentési munkáját könnyebben végezte. Ebben nem volt egyedül, hiszen például Domonkos Miksa, a későbbi Zsidó Tanács tagja, aki szintén többszörösen kitüntetett tartalékos százados volt, szintén mentességet élvezett és katonai rendfokozatát is megtarthatta. Nem lehet eléggé hangsúlyozni azt, hogy Komoly Ottó cionista vezető többszörösen kitüntetett magyar katona volt: 3.osztályú katonai érdemkereszt, ezüst és bronz Signum Laudis, Károly csapatkereszt, sebesülési érem 2 sebesülés után és világháborús emlékérem – más ennek a kitüntetési halmaznak a felével is elégedett lett volna.

Azt is fontos látnunk, hogy a tartalékos századosként előlépő Komoly a Horthy-korszak utólagos kitüntetést helyettesítő megoldását példázza. Ugyanis a trianoni békeszerződés következtében a tisztképzés és a honvédség létszáma előtt komoly akadályok képződtek, a békeszerződés lekorlátozta a hadsereg (benne a tisztikar) létszámát is. A tartalékos tisztikart (melyet nem volt szabad felállítani) oldotta meg úgy a rendszer, hogy létrehozta az “emléklappal ellátott” tisztek kategóriájáét, mely tulajdonképpen tartalékos tisztikar volt háború esetére.

Komoly írói, publikációs tevékenysége végig kísérte életét. 1919-ben „A Zsidó nép jövője” címmel már nyíltan is deklarálta cionista nézeteit, mely szerint a zsidó nép létezésének folyamatossága szorosan kötődik az Izrael Földjén (Erec Jiszrael) épülő nemzeti otthonhoz. Az építészként is dolgozó Komolynak 1933-ban építészeti könyve is jelent meg ebben a tárgyban „Hogyan készül az én házam” címmel.

Az idő előrehaladtával mozgalmi tevékenysége kezdett kiteljesedni: 1937.január 31-én többedmagával az MCSz Intéző Bizottság tagjává választották.

1939 nyara után, a Genfben tartott XXI. cionista kongresszus (mely a háború alatti egyetlen volt, a következőt 1946-ban tartották) következtében a Palesztina Hivatal vezetőségében változás következett be. A Hivatal vezetőségében, a mizrachista Salamon Mihály és a sómér Szilágyi Ernő (Cvi), valamint a klálcionista Komoly Ottó vettek részt. A cionista szövetséget súlyosan érintette az elnök, Dr. Miklós Gyula 1940. január 19-i váratlan halála. Átmeneti időre Bisselisches Mózest választották elnöknek, majd pár hónapra rá Komoly Ottó következett, aki (bár maga is klálcionista volt) 1941-től, kompromisszumkész személyiségével egyensúlyban próbálta tartani a cionista pártok széthúzó erőit, és jó kormányzati kapcsolatokkal is rendelkezett. Az új elnök személyét még a baloldaliak is nagy örömmel fogadták.

Komoly életét tragikusan koronázta meg a Budapesti Mentőbizottságban való vezető szerepe (elnöke 1943-tól), Nemzetközi Vöröskereszt A osztályának vezetése (1944-től), valamint a Kasztner-tárgyalásokban, illetve a nyilas uralom után a Központi Zsidó Tanácsban való részvétele. A cionista vezető közben folyamatosan írt naplót – már az első világháború alatt is, aztán 1934 és 1944 között folyamatosan. Nagyon érdekesen és hatásosan épült ki Komoly kapcsolatrendszere, melyet leginkább a „magyar vonalként” lehetne leírni és amelynek ápolása a feladata is volt: Magyar Front, Jó Pásztor mozgalom. Mester Miklóssal (1944-áprilistától vallás-és közoktatásügyi államtitkár), Beretzky Albert református püspökkel és másokkal jó kapcsolatot ápolt. Komoly többször is elhagyhatta volna Magyarországot, 1939-ben certifikát, azaz palesztinai bevándorló okmány bírtokában volt és nem ment. A neve rajta volt a Kasztner-vonat utaslistáján, de – ezt Naplójából tudjuk – morális okokból mégis maradt, a mentést választotta.

          Komoly Ottó a legzavarosabb, legtragikusabb és legváltozékonyabb időkben vezette szervezetét, a Cionista Szövetséget. 1940-től társelnökként, aztán 1941-től elnökként. Itt egy kicsit el kell szakadnunk a családi kontextustól és nagyobb összefüggésekbe kell helyeznünk a cionista vezető tevékenységét. A cionista mozgalom szerkezete Magyarországon ebben az időben megváltozott. Egyrészt a területi visszacsatolások nyomán megváltozott a belső összetétele. Ugyanis ezek után a baloldali,-és jobboldali cionisták csoportjait (Hasomér Hacair, Betár stb.) immár nem lehetett távoltartani a cionista szövetség munkájától, hiszen a visszacsatolt területeken e szervezetek igen aktívan képviseltették magukat. A Felvidéken és a Kárpátalján igen erős volt a komoly konkurenciát jelentő jobboldali revizionista-cionista Betar, Erdélyben pedig a nem-marxista cionista baloldal rendelkezett komoly hagyományokkal. Komolynak az ebből fakadó belső feszültségeket is kezelnie kellett, kompromisszumkészsége, harmóniára való törekvése komoly ebben az időben mutatkozott meg igazán.

De milyen vezető volt Komoly? Az izraeli Maszua intézet gondozásában olvasható (egy anno Fürst-Komoly Lea birtokába került) levél, melyet Roth Siegfried intézett Komoly Ottóhoz – 1943. december 17-ről. Roth a magyarországi klálcionista vagy általános (polgári középutas) cionista mozgalom egyik vezetője volt, energikus és több országon át vándorló, az embermentésben fontos szerepet betöltő tehetséges vezető, aki a háború után Angliában telepedett le és számos nemzetközi zsidó szervezet elnöke és vezetőségi tagja lett. 1943-as levelében tehát az akkor klálcionista Roth emlékezik arra, ahogyan Komoly – először a klal alef frakcióba kapcsolódott be – majd Bisselisches Mózes félreállítása után (Roth „általunk való megbuktatásról” beszélt) elvállalta a Cionista Szövetség vezetését. A levél érzékelteti azt, hogy Komoly, aki a „béke keresését” és a „pártatlanságot” választotta, komoly kritikákat váltott ki a saját pártjában, ahol a békekeresésében „feltétel nélküli kapitulációt” láttak. Roth – és ezt meg is fogalmazta – a legutóbbi vezetőségi ülésen mellőzöttséget tapasztalt, azt, hogy őt ki akarják hagyni a munkából. Róth szerint egység csak kétféleképpen teremthető: lebeszélni a pártokat a saját, centrifugális „irányú szempontjaikról” (ezt kísérelte meg a Klal, 1934-ig, Róth szerint sikertelenül) vagy pedig teremteni kell egy „erős közepet”, mely az „egység garanciája” lehet. Mindenesetre a levél – amelyben Roth belülről és személyesen adresszálva kritizálja Komolyt – bizonyítja azt, hogy a cionista vezető nem a pártja kihelyezett embereként, egyfajta elfogult katonájaként vezette a Cionista Szövetséget, egyensúlyra törekvő természete a saját mozgalmi társaitól való függetlenségre vezette.

Komolyt egyensúlyra való törekvése olykor a határozottabb lépésektől sem riasztotta vissza. A Cionista Világszervezetből kizárt és saját szervezetet (Új Cionista Szervezet) megalapító jobboldali cionista (vagy revizionista) mozgalom magyarországi tagszervezete közeledni akart a mainstream cionizmushoz. A magyar jobboldali cionisták vezetője, Dr. Gottesmann Lajos (erről egy a Cionista Archívumban található, Komolynak Chaim Barlashoz, a Jewish Agency isztambuli kirendeltség-vezetőjéhez írt levele árulkodik) 1944 február elején hozzá, mint a Magyar Cionista Szövetség elnökéhez fordult azzal a kéréssel, hogy csatlakozni kívánnak a Szövetséghez. A kapcsolatok az 1930-as évek közepén romlottak meg, ekkor a magyar szövetség – nemzetközi mintákat követve – megszakította. a kapcsolatait a jobboldali cionistákkal. A revizionisták igényt tartottak arra, hogy a szövetségen belül Betar, illetve Cohar csoportokat létesíthessenek. A szövetség újjászervezett Exekutivája (végrehajtó bizottság) végül úgy döntött, hogy addig nem legalizálják őket a szövetség keretein belül, amíg a cionista világszervezet végrehajtó bizottsága ezt kifejezetten nem kéri. A rideg elutasítás mögött – mely összhangban állt az akkori cionista mozgalom politikájával – az rejlett, hogy a szövetség vezetői (beleértve Komolyt) féltek attól, hogy az erős szlovákiai revizionista csoportok többségükkel vagy radikalizmusukkal tönkretehetik a cionista szövetséget, annak egységét.

Visszatérve korábbi időkre, a szövetséget érintő „nagy országos történetre”, mellyel Komoly Ottó személyében is összefonódott: a Magyar Cionista Szövetség helyi szervezeteit a belügyminiszter 1940. július 11-én feloszlatta. A feloszlatás csak a szövetség budapesti központját kímélte meg és hivatalos indoka az volt, hogy a MCSz keretén belül működő csoportok és intézmények „oly tevékenységet fejtenek ki, amely államrendészeti és több esetben erkölcsi szempontból is sulyos kifogás alá esik”. A szövetség – a belügyminiszter álláspontja szerint – képtelen volt rendet tartani a különféle szakosztályok és csoportok között s „azok meg nem engedhető üzelmek és tevékenységek fészkei lettek”. Itt elsősorban nem is az újonnan csatlakozott cionista csoportokra gondolt a miniszter, hanem az 1930-as évek második felében kicsúcsosodott un hachsara-botrányokra, ahol a baloldali mozgalmak telepein fiatal fiúk és lányok laktak együtt, illetve egyeseknek személyes kapcsolataik voltak az illegális kommunista párttal. Bár az ügyet a Cionista Szövetség rendezte, ám a minden baloldali csoportban bolsevik felforgatást látó magyar hatóságokat folyamatosan irritálták a mozgalmi életforma jellegzetességei.

1943. július 2-án Komoly Ottó a miniszterelnökhöz és a belügyminiszterhez irt beadványában kérte a Szövetség működése újból való engedélyezését. A beadvány – Komoly stílusában – egyfajta történelmi áttekintést adott a zsidótörvényekig vezető útról. A szövegből az a mély meggyőződés tükröződött, hogy az antiszemitizmus a magyar társadalom konstans elemévé vált, bár – és itt nem vonatkoztathatunk el Komoly intenciójától, tehát hogy valamit el akart érni – azt is hangsúlyozta, hogy a magyar „társadalmi élet számos pontja teljesen érintetlen maradt a zsidóellenes propaganda hatásától, ami a magyar nép józan életfelfogásának és bölcs fegyelmezettségének kétségtelen bizonyítéka”. Ez a felfogása A magyar zsidóság új útja című, 1938-ban megjelent kis könyvében is tetten érhető, amely tulajdonképpen az első komoly cionista válasz volt a zsidótörvényre. Komoly munkáját idézve: „Ez a társadalom mindig meg fogja érteni azt, hogy nemes népi tradicióinkat ápolni, zsidó kultúránkat szolgálni és fejleszteni, elesettjeink számára kenyeret és új szabad hazát teremteni, ennek érdekében a fiatalságunkat saját megszervezendő intézményeink utján mezőgazdasági és ipari munkára ránevelni, boldogulásuk céljából őket a hatóság intenciói szerint szervezetten kivándoroltatni kivánjuk, meg fogja érteni ez a társadalom mindazt, amit további cikkeinkben, mint konkrét szervezési feladatokat tüzünk magunk elé saját belső erőinkre és az ismert hatalmas külországi zsidó intézmények biztos támogatására támaszkodva, ám soha ez a keresztény nemzeti társadalom nem fogja megérteni, hogy a legfélreérthetetlenebb kirekesztés ellenére mi praelekciókat tartunk nekik az alkotmányjogról, kitanitjuk arról, hogy mi a hazafiság és semmi áron nem akarjuk észrevétetni, hogy mi tudjuk, hogy ők miként vélekednek a mi közjogi helyzetünkről.”

Visszatérve a beadványra: Komoly szerint az első világháború után nem tért vissza a békebeli állapot és erre a zsidó hagyomány szellemében elsősorban a cionisták reagáltak. Komoly megidézte azokat a hitközségi vezetőket, akik szerint nincs zsidókérdés s azt csak az antiszemiták és a cionisták „rángatták elő a történelem idejétmúlt fogalmi lomtárából”. A zsidótörvények a cionistákat igazolták és a magyar zsidóság körében kikeresztelkedési láz tört ki. De a múlton alapuló és az önfeladást elutasító jövőbeli utat a cionisták képviselik – állítja Komoly. Azonkívül a zsidótörvények tönkretettek egy csomó kis zsidó egzisztenciát, 1941 nyarán mintegy húszezer zsidót utasítottak ki az országból és a zsidó munkaszolgálatosokkal is rosszul bántak feletteseik. A beadvány szerzője azonban hangsúlyozta a magyar hatóságok pozitív szerepét, hiszen a deportációt (úgymond) leállították és az egyes külföldön rekedt magyar állampolgárok hazahozatalában segítettek, hiszen a magyar nagykövetségek nem tettek különbséget zsidó és nem-zsidó állampolgárok között.

A környező országok zsidóságának helyzetével összehasonlítva a magyaré jobb – állítja Komoly – de sokan nem igy gondolkodnak. Ezek az emberek (mármint a zsidótörvények által érintettek) „…minden talajt elvesztettek a lábuk alól és csak egyéni sérelmeiket látva könnyen zsákmányaivá lehetnek a legszélsőségesebb eszmeáramlatoknak”. Szerinte, ami történt, az történelmi szükségszerűség, hiszen a zsidóság etnikailag különbözik a magyarságtól.

Utalt arra is, hogy az 1940-es feloszlató rendelet következtében „…egyes vidéki hatóságok, illetve közegek kedvezőtlen elbírálásban részesítik azokat, akikről köztudomású, hogy cionisták”. Komoly végül kérte, hogy vidéki helyi szervezeteiket hadd alakítsák meg újra és hogy ismét hadd lehessen sajtójuk.

Nem tudható az, hogy a másik cionista beadvány (melyet a Külügyminisztériumhoz terjesztettek be ugyanabban a hónapban), az első beadvány változata-e, vagy nem. Ez az esemény nem választható el attól a ténytől, hogy Szegedy-Maszák Mihály lett a Külügyminisztérium politikai államtitkára. A petíciót Komoly Ottón kívül Szilágyi Ernő, Kasztner Rezső és Danzig Hillél, ismert cionista vezetők írták alá. Szilágyi Ernő (aki memoárt írt a Kasztner-féle tárgyalásokról) a Hasomer Hacair egyik vezetője volt, és aktívan részt vett a Vaada, a Mentőbizottság munkájában. A beadvány öt kérdéssel foglalkozott: az első a munkaszolgálatosok állapotát ecsetelte, illetve sorsuk jobbra fordítását kérte. A második szerint a zsidó menekültek helyzetén javítani kell. A harmadik a zsidók háború utáni kárpótlásával foglalkozott, míg a negyedik új és reálisabb politikát igényelt a zsidókkal szemben. Az ötödik kérés a Magyar Cionista Szövetség legalizációját kérte.

Ha közelebbről szemügyre vesszük az itt tárgyalt témákat, megfigyelhetjük, hogy a magyar zsidók, és a cionisták problémái mennyire összekapcsolódtak és hogy a cionisták a magyar zsidóság általános érdekeinek képviseletére is vállalkoztak, mely nem függetleníthető Komoly intencióitól. Az a régi nézet, mely szerint a magyar zsidóság ugyanolyan része a magyarságnak, mint mondjuk a katolikusok, és a protestánsok, az események tükrében már nem volt tovább fenntartható. A magyar zsidóság önértelmezése és a bekövetkezett események közötti intellektuális és politikai hiátust kezdte betölteni a cionista ideológia, mely jól strukturált magyarázattal rendelkezett a történtek értelmezésére.

Ami még fontos, az az, hogy a kérések listáját a cionisták – a magyar Külügyminisztérium kérésére – az isztanbuli Palesztina Hivatalon keresztül eljuttatták a Szövetségesekhez. A külügyi vezetés azt kérte, hogy tekintettel arra, hogy a magyar kormány törekszik a zsidó kérdés korrekt kezelésére és „külön helyen” történő tárgyalásokra, Budapestet kíméljék meg a bombázásoktól.

Közben az európai helyzet tovább romlott, mivel a varsói gettót a nácik lerombolták. A gettófelkelésben is részt vett lengyel-zsidó menekültek első hulláma júniusban Magyarországra érkezett. Ez az esemény ismét mozgásba lendítette a magyar cionista vezérkart, Komoly „magyar hálózata” egyre inkább fontosabb szerephez jutott. Közben pedig arra is volt ideje, hogy Cionista életszemlélet. Kísérlet a pozitív zsidó hivatástudat természetrajzához; címmel a Magyar Cionista Szövetség kiadásában Kolozsvárott, 1942-ben könyvet jelentessen meg.

A Magyar Cionista Szövetség 1943 őszén (harmadszor? – ezt nem tudjuk pontosan) újra hivatalos kérelmet adott be, hogy vidéki szervezeteit hadd alakíthassa meg újra és hachsaráit is újra szerette volna indítani. Indoklásul – az egyik aláíró itt is Komoly Ottó elnök volt – arra hivatkozott, hogy a cionizmus nélkül a zsidótörvények miatt munkanélkülivé vált zsidó tömegek, főleg a zsidó ifjúság a „szélsőséges eszmeáramlatok áldozatává” fognak válni. A beadvány szerint a háború után ezeket a kérdéseket (kivándorlás, letelepítés), – melyek a magyarságot is érdekli –”…természetszerűleg a magyar hatóságokkal való teljes egyetértésben és a haza érdekeinek szem előtt tartása mellett” a Magyar Cionista Szövetség fogja megoldani. Még hetilap újraindítását is kérvényezték.

A belügyminiszter (dr. Keresztes-Fischer Ferenc) szeptember 23-án kelt, a miniszterelnökhöz írott levelében véleményt kért. „Van szerencsém közölni Nagyméltóságoddal, hogy a mai általános politikai viszonyokra és egyéb szempontokra való tekintettel a Cionista Szövetség beadványában felsorolt kérések teljesítését nem tartom időszerünek” – írta válaszában az egyik államtitkár.

Még ezelőtt a válasz előtti napon (október 14.) a belügyminiszter – a kérelem másolatát mellékelve – ismét a miniszterelnök véleményét kérte, a további részek tekintetében (ipari és mezőgazdasági átképző telepek engedélyezése) pedig a földművelésügyi és az iparügyi miniszterhez fordult. Ezeket a kéréseit október 23-án megismételte.

Az iparügyi miniszter az átiratra adott november 12-i válaszában kifejtette, hogy „…a szóbanforgó átképző telepek létesítése ellen az esetben nem tennék észrevételt, ha a telepeken átképzett egyének kivándorlása tényleg bíztosíttatnék. Ellenkező esetben ugyanis az itt átképzésben részesült egyének a munkapiacon nem kívánatos szaporulatot illetve versenyt idéznének elő”.

Még októberben Komoly Ottó a belügyminiszterhez írott levelében kérvényezte, hogy legalább a WIZO (a szövetség női szakosztálya és helyi csoportjai) működését engedélyezzék. Kérését azzal indokolta, hogy „…fenti szakosztály müködése mindig politikamentes volt, a szociális munka és jótékonyság szolgálatában állott. Kettős feladatot teljesített, egyrészt a Palesztinába induló kivándorló csoportokkal kapcsolatos karitatív és adminisztrációs munkát végezte, másrészt a Palesztinába készülő asszonyok foglalkozásbeli és lelki előkészítését látta el”.

A sok kérvény (benne Komoly Ottó határozott érvelése) és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter némileg engedékenyebb hozzáállása következtében 1943. december 14-én ismét engedélyezték azt, hogy a cionista szövetség szakosztályai megkezdhessék működésüket, illetve a feloszlatott helyi csoportok helyett az ország egész területén újakat alakíthassanak. Az engedélyezés természetesen nem volt független a magyar kormány akkori, a háborúból kiutat kereső magatartásától, hiszen a magyar kormány küldöttei 1943 szeptemberében, Isztambulban felvették a britekkel a kapcsolatot, illetve átvették előzetes feltételeiket.

Aztán 1944. március 19-e után a helyzet rosszabbodott. Április 6.-án Baky László államtitkár – a belügyminiszter nevében – valamennyi törvényhatóság első tisztviselőjéhez és a kárpátaljai közigazgatási kirendeltség vezetőjéhez írott rendeletében feloszlatta a cionista szövetséget, a kötelékeibe tartozó összes fiókegyesületet „valamint bármély néven müködő” cionista szervezetet.

Komoly Ottó tragikus végkorszaka ezzel megkezdődött, ezután már nem csak a cionista mozgalom hatósági engedélyeztetésével vagy a zsidók határon való átszöktetésével foglalkozott, mint a Mentőbizottságban, hanem szó szerint életeket mentett. A harmonikus konstrukciókban, ember és ember összhangjában gondolkodó vezető legnagyobb erőfeszítéseit tette meg azért, hogy a magyar zsidóság teljesen megzavart életébe valami kis reménysugarat „csempésszen”. Komoly életét adta azért, hogy ez az arányos konstrukció, ha nem is megmaradhasson, hiszen akkor már sérült és töredezett volt, de minél jobb állapotban várja jövendő sorsát, mely meggyőződése szerint maga a zsidó állam. Paradox, ámde egyben érthető módon mégis: ez a fajta cionizmus, Komoly Ottó zsidó nacionalizmusa akkor és ott nagyon is magyar volt, bár a magyar politikától, a magyar uralkodó rétegek grandeur-jétől, az abba vetett reményektől kénytelen volt eloldania magát.

* Elhangzott 2023.szeptember 12-én, a Holokauszt Emlékközpont Komoly Ottó-emlékkonferenciáján: https://hdke.hu/event/magyar-makkabeusok-uj-harcmezokon-komoly-otto-es-a-cionista-ellenallas-oroksege-cimu-konferencia/