Kokárda és sárga csillag

Kapedli és kokárda

A Szombat körkérdése a 21. századi magyar-zsidó identitásról.

Lapunk az alábbi körkérdést intézte a szellemi és közélet néhány szereplőjéhez:

“2013-ban az EMIH egy kokárdás, kapedlis kisfiú portréjával kampányolt az 1 százalékos adófelajánlásokért, s Identitás néven, ugyancsak a kisfiú portréjával facebook oldalt hozott létre a következő jelmondattal: „Emlékezzünk azokra a zsidó hazafiakra, akik a magyar szabadságért küzdöttek”.

Értjük és tudjuk, fontos lenne pozitív viszonyt kialakítani zsidó és magyar identitásainkhoz.

Körkérdésünk arra irányul, hogy megtudjuk, Ön hogy látja: ilyen harmonikusan összefér-e ma kapedli és kokárda, két markáns jelkép a 20. század történelme után.

Mi az – ha van ilyen –, ami továbbvihető a száz évvel ezelőtti ideálból? Ön szerint mik lehetnek a 21. század magyar, illetve magyarországi zsidó identitásai?”

A beérkezett válaszok lapunk 2014. márciusi számában jelentek meg. Honlapunkon elsőként Tamás Gáspár Miklós, majd Rubin Eszter, Bodnár Dániel, Radnóti Zoltán, Fritz Zsuzsa,  Kende Péter, Fónagy János, Schweitzer Gábor, Berkovits Balázs és Karády Viktor reflexióit olvashatták. Most Gerő András  válaszát közöljük. (A szerk.)

Ha a kapedlit a nem nemzeti értelemben vett zsidóság metaforájaként, a kokárdát pedig a magyar nemzeti önazonosság szimbólumaként értelmezem, akkor a válaszom egyértelmű: igen, összeférnek. Összeférnek azért, mert Izraelen kívül nincs zsidó nemzet, következőleg a nemzeti önazonosság az Izraelen kívül élő zsidóság számára választható.

A magyar nemzettudat eredeti vonulata önmagát szekuláris-kulturális önazonosságként gondolta el – ezért nyelvújított, ezért akart nemzeti kultúrát teremteni. Politikai értelemben pedig annak idején, a reformkortól indulóan a magyar nemzetet a jogegyenlőség közösségeként – szabadságközösségként – gondolták el. Az állam oldaláról fel kívánták számolni mindazokat a jogkülönbségeket, amelyek egy rendi struktúrában – többek között – a zsidókat is sújtották. Ez olyan nemzettudat volt, amivel ostobaság lett volna nem azonosulni; ráadásul a zsidóságnak akkoriban nem volt semmilyen nemzettudata, s az adott nemzettudat nemcsak érdek, hanem érzelmi alapon is vonzó volt.

Ez a fajta nemzettudat áthatotta a XIX. századot, s a zsidóság esetében nemcsak jogegyenlőségben és vallási recepcióban öltött testet, hanem egy igen markáns asszimilációs folyamatban is. Eredményeképpen zsidók tömegei váltak nemzettudatukban magyarrá; napi nyelvhasználatukban a magyar nyelvűség egyre dominánsabb szerepet játszott; a környező társadalommal pedig egyre erőteljesebb és szerves szimbiózisba kerültek. Ám már a XIX. század második felében megjelent – nem domináns módon – az a fajta magyar nemzettudat, amelyik a nemzet definíciójához hozzátársította a zsidót, mint belső ellenségképet.

Lett olyan magyar nemzettudat, amely összefonódott az antiszemitizmussal.

Politikai leképeződését jelentette ennek a viszonylag rövid életű Antiszemita Párt, s az 1890-es évek közepén létrejött – az első világháború utáni Magyarország állami politikájának értékeit részben már megelőlegező – Katolikus Néppárt. Fontosabb azonban, hogy a magyar társadalomban meggyökeresedett az a reformkori intencióknak lényegileg ellentmondó magyar nemzettudat, amely a magyart etnikai alapon, s így kizárásos módon gondolta el.

Az antiszemitizmus mindig, minden kultúra esetében a nemzetfogalom újraértelmezését is jelenti.

Nyilvánvaló, hogy ezzel a XX. századra virulenssé váló nemzettudattal már nehéz azonosulni, noha ez a nemzettudat is használta a kokárdát, s élt olyan nemzeti tartalmakkal, amelyekkel a jogegyenlőségre súlyozó nemzeti tudatvilág is. Petőfi axiómája – miszerint „Haza csak ott van, hol jog is van” – az antiszemitizmust is magába építő nemzettudat esetében már nem volt axióma. Ennek szellemében a mondatot úgy lehetett módosítani: Hazája és joga csak annak van, aki származásában magyar.

A két háború közötti Magyarország változó, de egyre fokozódó erejű állami vezérlőelvvé tette az antiszemitizmust, s ezzel tartalmilag szembement az eredeti nemzettudattal. Míg egyfelől kárhoztatta Trianont, addig másfelől folyamatosan belső Trianonban gondolkodott, hiszen a „mi” politikai fogalmából az „ők” kategóriájába helyezte bele a faji alapon zsidónak tekintett állampolgárait.

A két háború közötti Magyarország éppen ezért nem lett polgári értelemben vett jogállam, mert folyamatában felszámolta a jogegyenlőséget, amely minden jogállam alapja. Hozzányúlt a továbbtanulás jogához, a tulajdonjoghoz, a foglalkozás választásának jogához, s még abba is beleszólt, hogy ki kivel bújhat ágyba. A folyamat végén pedig a jogfosztottakat, a nem teljes jogú magyar állampolgárokat egy másik állam rendelkezésére bocsátotta, amelyről pontosan tudta, hogy életüket is elveszi.

Ennek a magyar nemzettudatnak egyik megnyilvánulása volt, hogy a jogfosztottakat fizikailag is megjelölte. Sárga csillagot tett rájuk.

Megítélésem szerint a Szombat kérdése történetileg érvényesen inkább így szólhatna: összefér-e a sárga csillag és a kokárda; összefér-e a sárga csillag a kapedlivel? Ha így teszem fel a kérdést, akkor megint csak egyértelmű a válaszom: nem. A sárga csillaghoz vezető nemzettudat csak használta a kokárdát, de tagadta annak lényegét, amely a francia forradalom nyomán a kokárdát kialakítók tudatában a szabadságot, az egyenlőséget és a testvériséget jelentette. A sárga csillag mindennek az ellenkezőjéről szólt. S azt pedig elvileg magától értetődőnek gondolom, hogy egy bármely zsidó identitással bíró ember nem lehet partner önnön megbélyegzéséhez.

Megítélésem szerint ezek után nem kérdéses, hogy a XX. századra két – sokféle alvariációval bíró – magyar nemzettudat alakult ki. Közülük egy etnikai vagy magát etnikailag magyarnak tartó ember bármelyiket választhatja, de egy önnön zsidó származásával tisztában lévő ember számára van olyan, amit nem választhat. Feltéve, ha nem beteg, és nem érdekelt önnön stigmatizációjában, az öngyűlöletben. (Azért erre is volt és van számos példa…)

A köznapi problémát rendszerint az okozza, hogy az antiszemitizmussal töltekezett magyar nemzettudat sokszor ugyanazokkal a stíluselemekkel él, mint Petőfi, Kossuth, Deák, Eötvös – s még sorolhatnám a neveket – nemzedéke, illetve hivatkozási alapul úgymond „használja” őket. Mindazonáltal tartalmilag pontosan elkülöníthető, hogy ki milyen koncepcióban gondolja el a magyarságot, a magyar nemzetet: jogközösségben vagy vérközösségben; teljesítményben vagy hígmagyar-mélymagyar ellentétként; sorsként vagy kiválasztottságként; léthelyzetként vagy érdemként.

Az is bonyolítja a helyzetet, hogy történelmünk által kialakítottan immár több nemzettudattal kell együtt élnünk, s nem minden kijelentésünk mellé tehetünk lábjegyzetet, miszerint az egyiket nem érezzük a magunkénak, a másikat viszont igen. De ettől nem kell visszariadni, mert senki nem adott garanciát arra, hogy egy nemzet tagolt és rétegzett önképével intellektuálisan vagy éppen érzelmileg könnyű lenne azonosulni.

Ahogy ezt már többször megírtam: „a” zsidóság nem létezik, széttört. A judaizmus kohéziós ereje már régóta nem általános, s azt sem mondhatjuk, hogy minden zsidó egyben zsidó nacionalista is lenne. Nagyon sokféle identitás jött létre, s erre csak jobb híján használjuk az egyöntetűséget kifejező „zsidó” szót.

Nyelvi csapdánk azonban nem ok arra, hogy összemossuk a különféle identitásokat. Személy szerint úgy gondolom, hogy megmarad minden eddigi – sok esetben széttartó, egymásnak nem felelő – zsidó identitás, de a szabadság világa kedvez annak, hogy határozottabban megjelenjen egy zsidó integrációs identitásforma is. Ez alatt magyar vonatkozásban azt értem, hogy hangsúlyosabbá válhat: többféleképpen lehet magyarnak lenni, s azért mert valaki zsidóként magyar, joga és intellektuális kötelessége is másként értelmezni a magyar múlt meghatározott időszakait, jelenségeit, a magyar identitáskultúra meghatározott vonulatait. Ez persze konfliktusfelületet jelent az egyneműsítésre és kizárólagosságra törekvő magyar identitásformákkal.

Ha viszont ezt következetesen átgondoljuk, akkor meg kell válnunk az egységes nemzeti történelem képzetétől és interpretációjától. Ahogy hosszabb távon az antiszemitizmus is képes volt módosítani a nemzetfogalmat, úgy egy integrációs zsidó intellektuális attitűd is meg tudja ezt tenni – feltéve, ha tudják és merik vállalni.

Paradox módon ennek a zsidó integrációs alapállásnak nemcsak a szabadság kedvez, hanem az antiszemitizmussal töltekezett magyar nemzettudat pulzáló – jelenleg éppen növekvő – jelenléte is, mert önálló álláspont, önálló megközelítés kialakítására ösztönöz. Ugyanezt idézi elő az antiszemitizmus mentegetésének nem oly’ elszigetelt kísérlete is, amelyre szintén sok példát találunk. Az antiszemitizmussal töltekezett magyar nemzettudat, illetve nemzeti interpretációk számára az antiszemitizmus jelenléte a holokauszt után bevallhatatlan szégyen, bűn, ezért sokszor eltagadják, letagadják, esetleg relativizálják, s mindig találnak partnert az önfelmentéshez.

Mindig az a kérdés tehát: milyen magyar, melyik zsidó?