Köd és csend

Írta: Beke Zsolt - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Politika, Történelem

Hosszú ideig úgy lehetett érzékelni, hogy a zsidóság és a vészkorszak témái nehezen, és kevesek számára válnak a magyar irodalomban megközelíthetővé. Az utóbbi évtizedben mintha változni látszana a helyzet. A történelmi múlt miatt továbbra is súlyos témák ezek, de mintha az írók felszabadultabban, kíváncsibban, másrészt dacosabban nyúlnának hozzájuk, és a téma bekerült az irodalmi közbeszéd fókuszába. Egyetért-e helyzetértékelésünkkel, vagy vitatja azt? Hogyan látja a jelenséget, és milyen okoknak tudható be, ha van változás? – kérdeztünk írókat, irodalmárokat, filozófusokat.

Beke Zsolt

A körkérdésünkre érkezett válaszok közül a névsorban első Beke Zsolt irodalomtörténész és -kritikus, a Dunszt.sk főszerkesztője válaszát közöljük.

Kisebbségiként már néhány éve eldöntöttem, hogy nem foglalkozom többé munkaszerűen a kisebbség problémáival. Azóta szinte csak azzal foglalkozom… Arra gondolok, hogy ez egyszerűen ilyen, nem enged. Szlovákiai magyarként, magyarországi szlovákként, koszovói szerbként, szerbiai bosnyákként, bármilyen kurdként stb. És persze a legrégebb óta fennálló hierarchikus viszony részeseként bárhol élő zsidóként.

Innen nézve teljesen érthető a Szombat szándéka, hogy megtudjon valamit arról, hogyan látják a zsidóságot a nem zsidók. S ezzel a mondattal belefutottunk az általánosításnak azon csapdáiba, melyeket a szűk húsz évvel ezelőtti körkérdéskor megfelelően kitárgyaltak a hozzászólók (ság/ség, identitás meghatározásának joga stb.). A szerkesztőség új kérdésfeltevése kerüli ezeket a csapdákat, és talán tényleg érdekesebb napjainkban más megközelítést választani.

Annál is inkább, mert komoly kihívás egy több ezer éves, és hatalmas irodalommal rendelkező történetet akár a legkisebb részletében is megragadni. Nem tud leválni az egészről. Ahogy viszonyulni hozzá is elég bonyolult, ha megpróbáljuk végiggondolni a felmerülő kérdéseket, és nemcsak az identitás, a másság vagy épp a felelősség kérdéseit. Nem is vállalkozhatom többre, csak néhány széljegyzetre ehhez a történethez.

S ezek a széljegyzetek érintik az én közegem is, merítenek a szlovákiai mindennapokból. Talán közép-európaibbá teszik a megközelítésem, hiszen a kisebb-nagyobb különbségek ellenére eléggé látványos a közös leitmotívum az egyes országokban zajló történetekben.

*

A barikádok tele vannak toroczkailászlókkal, mariánkotlebákkal.

A barikádokat azonban csak részben építik ők. Övék a nyílt jelszavak, de ismert, már Hitler népszerűsége is sokat köszönhetett az autópálya-építésnek a harmincas évek első felében, és építkezések manapság is zajlanak. Ráadásul a jól fizető pozícióban tartó glass floor a családi/rokoni kapcsolatok és a lojalitás alapján kerül a lábak alá ma is.

De még ez is mindig túl egyértelmű.

*

Szlovákia már a kilencvenes években, megalakulása után túlélt egy autoritatív rendszert. Mečiar nemzetárulózós retorikája után viszont kitisztult a közbeszéd, az érvelés és a racionális, kritikus gondolkodás kerekedett felül, a Szombat közel két évtizede feltett körkérdésének idején is. Átmenetileg. Aztán lassanként megjelentek, és egyre inkább erőre kaptak az áltudományos, az érzelmekre ható „elméletek”, pár szavas „okfejtések”. Nem utolsósorban a nálunk a szociáldemokrácia felől érkező populizmus hatására, Robert Ficónak köszönhetően. És később persze a gazdasági világválság és a digitális háború beindulása után megerősödtek a szélsőségesek is.

De nem a szélsőségesekről beszélünk. Hanem arról, hogy ha a közbeszéd megcsúszik, közelebb kerül az irracionalitás ködéhez, az már olyan alap, amin virágozhat a gyűlölet. Az egyes társadalmi csoportok ellen, legyenek azok a szegények, az etnikai, a vallási, de akár a szexualitásuk alapján elkülönülő csoportok, vagy épp a menekültek. Utóbbiak ellen is megnőtt a gyűlölet, egy olyan országban, amelyben még a legnagyobb menekülthullámok ideje alatt is alig lehetett találkozni migránssal. Magyarországról ugyan elsietnek a menekültek, de nem igazán északra. (Külön csavar a történetben, hogy a kisebbségekkel teli déli járások – önmegsemmisítő üzemmódba kapcsolva – élen járnak ebben, valószínűsíthető: nem kis mértékben a magyarországi retorika hatására. Elfeledkeznek arról az emberek, hogy ezeknek az indulatoknak a szekunder célpontjai a más közösségek lesznek.)

És valóban megcsúszott a közbeszéd. A Mečiar leváltásában is szerepet vállaló Ján Čarnogurský egykori szlovák kormányfő újabban például azt a reményét fejezte ki, mely szerint Szlovákia közeledésének Putyin Oroszországához nem mások a letéteményesei, mint az erdőkben háborúsdit játszó „Szlovák Honvédek,” vagy a szélsőséges Marian Kotleba. De említhetjük a Kuciak-gyilkosság után sarokba szorult kormányfő, Robert Fico sororozását. Stb. És innen lefelé is bármit, a pro life-os propaganda durván egyszerűsítő és érzelmekre ható beszédmódjától a mindent rezgő kőzetekkel gyógyító sarlatánokig. A fancy köztársasági elnök megválasztása, és a Kuciak-gyilkosság után a korrupt kormányfő, belügyminiszter és rendőrfőnök elzavarása ellenére létezik ez a másik arc is.

Az áttételesen túl tehát a témánkat érintő konkrét kapcsolódások is felsejlenek. Fico sorosozása mellett egy józanésszel nézve megmosolygtató, ám ennek ellenére híveket szerző propagandaanyagot is idecitálhatunk. Ez a kör e-mailekkel és más webkettes eszközökkel terjedő iromány arról szeretné meggyőzni az embereket, hogy Jézus szláv volt, hogy a szlávok a legősibb nemzet a Földön, hogy a zsidók ezt eltitkolják, aminek érdekében a Bibliát is meghamisították, Jozef Tisót, a csatlós fasiszta Szlovákia köztársasági elnökét azért ölték meg, mert minderre felhívta a figyelmet, Putyin a szlávság és a kereszténység (ld. ság/ség) megújítója, és hogy a Vatikánt, de tulajdonképpen mindent a zsidók irányítanak – Moszkva kivételével. Persze, ez is csak franchise… S mindehhez a Google Adsense biztosítja az anyagi támogatást.

Banális történet, mondhatnánk Arendttel, ennek ellenére talán nem tévedés azt mondani, hogy a legutóbbi körkérdés óta ez a legnagyobb változás. A kritikus gondolkodás háttérbe szorulása, az érzelmek kihasználása, a köd. Ami alkalomadtán bármire használható.

*

Az évek során volt ennek a viszonynak, ennek az egymásba fonódásnak, ennek az alakulásnak egy pozitív oldala is. Két releváns könyvet emelek ki (szerzőik identitását szándékosan nem vizsgálom, egyet az időszak elejéről, egyet a végéről), egy-egy kommentárral.

Németh Gábor 2004-es könyve, a Zsidó vagy? akkor jelent meg, mikor Szlovákiában, mondhatni, még mindig inkább áldásos állapotok uralkodtak a közbeszédben, Magyarországon már kevésbé. A könyvhétre a kiadó egy plakáttal is megtolta a könyvet. A Vörösmarty téren, a standnál egy ember bocskaiban, karddal, gúnyos mosollyal fényképezkedett le a plakát mellett, félreérthetetlen választ adva a címben megfogalmazott kérdésre. Ez volt az első olyan könyvhét, ha minden igaz, mikor kurucul kinéző szabadcsapatokba lehetett random módon botlani Budapest utcáin. Nem tudom, végül elolvasta-e ez az ember a könyvet, ha valamilyen véletlen folytán mégis, kíváncsi lennék, mit gondol arról a fényképről.

Zoltán Gábor Orgia című könyve 2016-ban jelent meg magyarul, szlovákul most ősszel a pozsonyi Bibliotéka könyvvásárra, melynek „díszvendége” Magyarország volt (az idézőjel oka, hogy itt nincs ilyen státusz, ennek ellenére a magyar irodalom volt a rendezvény központjában). A pozsonyi Sme napilapnak azt nyilatkozta a szerző, hogy szerinte nem létezik magyar társadalom. Ha a társadalmat úgy fogjuk fel, hogy „az emberek együttműködnek, együtt léteznek, akkor nem létezik. Hiányoznak a közös értékek és célok.” Az előretörő szélsőséges mozgalmakra, gondolatokra utalva később arról beszélt, hogy „a kötetre olyan választ, amilyenre az ember mélyen belül vár, ha ilyen könyvet ír, még nem kaptam. Nem kaptam megerősítést, hogy van remény.” (Mindkét magyar nyelvű kötet a pozsonyi alapítású Kalligram kiadónál jelent meg, Németh Gábor könyvének szlovák fordítását 2006-ban szintén ez a kiadó gondozta, Zoltán Gábor könyvét szlovákul a Kalligram szlovák jogutódja, az Absynt adta ki.)

*

Zárásként egy személyes történet. Szülővárosomat, Dunaszerdahelyt a második világháborút megelőzően Kis Palesztinának nevezték. A lakosság több mint fele zsidó volt, mintegy 2500-3000 fő, a környék kulturális központjaként működött. A holokausztot nem sokan élték túl. A háború után 250-300 zsidó lakos maradt. 

Nem messze laktunk a zsidótemetőtől. Két méter magas, sárga fal vette körül. A kapu mindig zárva. Nagy kihívás egy gyereknek. Még nem voltam kilencéves, mikor két barátommal elhatároztuk, hogy bemászunk. Máig nem tudom, hogyan sikerült, de mindhárman megmásztuk a magas falat. Belül csend és az ismeretlen. Félelmetesebb nem is lehetett volna.

támogatás
Pop up banner

Címkék:2020-02, Írói körkérdés

[popup][/popup]