Kinek állítanék szobrot?

Szobrot hatalmasságoknak emelnek, isteneknek, helytartóinak, uralkodóknak, hadvezéreknek, és a tudomány vagy művészet óriásainak. 

Emlékművet az ártatlanul megölteknek, vagy járványban elhunytaknak szoktunk emelni, hogy megkérdezzük Istent: miképp engedhette megtörténni mindezt?

Ha engem kérdeznek: szobrot én nem annak emelnék, aki helyeselte és előkészítette magyar állampolgárok százezreinek kitaszítását a nemzetből, aki helyeselte elszállításukat, megölésüket. Nem annak, aki másfélszázezer embert dobott oda a Donkanyarban, és további százezreket vetett az országon kívül és belül a halálnak. Szobrot nem annak állítanék, aki nemzettársai egy részét megalázta, vágóhídra vitette és közben arra kényszerítette, hogy a halál torkában, magából kifordulva egy jobb vagonhelyért, falat ételért, korty vízért, vagy a végső korty lélegzetért emberformájából kivetkőzve dulakodjon sorstársaival – a társadalom más részét pedig azzal a lehetőséggel alacsonyította le, hogy falkában szedje-tépje-rabolja ki az elhurcoltak lakását és vagyontárgyait –, vagyis a nemzet erre alkalmas alanyait acsarkodó végrehajtóvá, elkövetővé és haszonélvezővé tette. Nemzetellenes a gyilkosság, az arra való uszítás és nemzetellenes a szadizmus, a gyávaság vagy kapzsi gonoszság előhívása az emberből. Nem emelnék szobrot annak, aki minden emberi és isteni törvényt megszegve – megengedhetőnek tartotta más országok megtámadását, emberek megölését.

Aki ezt helyeselné, olyan isten nincs.

Szobrot az áldozatoknak, az embermentőknek, a gonosznak ellenszegülő civileknek és katonatiszteknek,
papoknak és kisembereknek, a halálmegvető ellenállóknak emelnék.

Szobrot Pilinszky Jánosnak emelnék. Aki újra és újra megnevezte a teremtés és az emberi létezés botrányát: a háborút, a fogságot, az emberirtást. Pilinszky mély katolikus hite a lelkiismeret örökmécsese. Hol áll, létezik-e egyáltalán, bárhol, bármilyen közterületen szobra Pilinszky Jánosnak?

Mert fogadásukra már készen,
akár egy megnyíló karám,
kapuit vadul széttaszítva
sarkig kitárult a halál.
(Harbach, 1944)

– mondja ez a vers-emlékmű.

És azt is, hogy

lemosdanak a mészároslegények,
de ami történt, valahogy mégse tud végetérni. (Passió).

Szobrot az ellenszegülőnek – a szívós következetességnek, emberségnek és nagy művészetnek emelnék. Olyan költőnek, mint amilyen Áprily Lajos volt. 1943-ban azért kellett nyugdíjaztatnia magát, mert a Baár-Madas Gimnázium igazgatójaként nem volt hajlandó végrehajtani a zsidótörvények rendelkezéseit.

Finom és nagyszerű, szomorú költő volt Áprily, a zenei forma nagymestere. Aki később sem kapott ugyan Kossuth-díjat. Arra a kor nem érdemesítette őt, ő pedig nem tülekedett. Ellenkezőleg: 1949-ben betiltották, mi több, bezúzták a könyveit.

Az igazság? Bitang szó, párt-cseléd.
Ma hallgatás a hű s nemes beszéd.
– írta 1950-ben Silet Musa című versében.

Szobrot én Mihail Gorbacsovnak emelnék. Gondoljuk csak meg: mikor mondott le önszántából egy nagyhatalom a csatlósairól?

1848-ban az orosz cár 200.000 katonát küldött a szabadságharc ellen. A két világháború közt és az ötvenes években Sztálin és hóhérai a Szovjetunióban és a megszállt országokban milliókat öltek meg, küldtek lágerekbe az osztályharc hevében, ideológiai, taktikai, világnézeti ürügyekre hivatkozva. Vagy minden indoklás nélkül. A spanyol polgárháborúban saját elvtársaikat nyírták ki.

1956-ban a szovjet állami-és pártvezetőség gondolkodás nélkül leverte a magyar szabadságharcot.

Csapatai 1968-ban bevonultak Csehszlovákiába. Nem kímélték a golyót, ha Kelet-Európát meg kellett tanítani, hol lakik az úristen.

1989-ben Mihail Gorbacsov volt az első és az egyetlen az orosz impérium mindenkori vezetői közül, aki egyetlen puskalövés nélkül adta vissza a kelet-európai államok szabadságát. Igen, szabadok lettünk, efelől nincs kétségem. A hosszas tárgyalások feltételeit azután a Nyugat nem egészen tartotta be. Lassan Oroszország is fölmondja a megállapodást.

Azt nem tudom, szabadok vagyunk-e még.

De nem muszáj újabb és újabb szobrokat emelni. A meglévők mellett járunk el minden áldott nap. Gondolkozzunk el, mit tanácsolt Eötvös, milyen évtizedeket eredményezett kultúránkban Deák Ferenc politikai tevékenysége, mit írtak vagy alkottak legnagyobbjaink. Gróf Széchenyi Istvánnak mintegy 16 egészalakos szobra áll országszerte. A legnagyobb magyarnak nevezzük –, de gondolunk-e rá, miért az? Nem csak a Lánchíd memento, vagy az Akadémia
épülete emlékmű. Hanem mindaz, ami a Hitelben, a Világban, a Stádiumban áll; mindaz, amit Naplójában és leveleiben írt, amit életével és halálával üzen. Amit az utóbbi évtized politikai fejleményei inkább megcsúfolni látszanak.

„Ó dicső hazafiság, te az egek legnemesb magzatja, ki a halhatatlanok sorába emeled az agyag fiait, mennyi rút, mennyi aljas búvik tisztes palástod alá, s hány ocsmány szégyenfi, mert ajkán nemzeti szó peng emeled az agyag, ékeskedik címeddel!”

„(…) tán nincs ország a földön, hol annyira öszsze volna zavarva a hazafiságnak magasztos eszméje a hazai nyelvvel”. mihez képest nemegy gyalázattal megrakott, erkölcsi fekélytűl émelygésig rossz szagú vérrokonunk tartatik mentségre s kiméletre méltónak, (és szoborra… – B. Zs. megjegyzése) sőt, nemritkán még a legjobb hazafiság hitelében is áll, s pedig egyedül, mert magyarul jól pereg nyelve, nagy szónok s ügyesen tudja viselni a magyar szerepét; (…) A magyar szó még nem magyar érzés, az ember, mert magyar, még nem erényes ember, és a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi.” (A Magyar Akadémia körül)

„Csudálatos, mennyi értelmetlenséget beszélnek és ismételgetnek egész nemzedékeken keresztül, különösen politikai kérdésekrűl, oly országokban, hol az emberek lassanként egészen elszoktak a gondolkodástól, s hol a szabad eszmecserék hiánya folytán a gondolkodási készség eltompulván, a tévedéseket nem rektifikálták.” (Egy pillantás…) Írja. Üzeni. Emlékeztet minket.

Hadd helyezzek még egy virágot szobraim lábához, Mark Twain mondatát: „Könnyebb az embereket elbutítani, mint elhitetni velük, hogy butítják őket”.

(Budapest, 2015)