Kíméletes könyörtelenséggel

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberi, januári, februári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

Amikor öt évvel ezelőtt kisebbik fiamnak a Sámuel nevet választottuk, nem tudtam, hogy a felmenőim között már volt egy Sámuel. Weisz „Samu” bácsiról csak egy fénykép maradt ránk, meg egy részleteiben soha ki nem fejtett, és talán fel sem fejthető történet otthonukból elűzött örmény zsidókról, kivándorlásról, magyarosított vezetéknevekről. Ez most nem coming-out akar lenni. Nekem nincs, és nem is lehet zsidó identitásom.

A zsidó – nem zsidó együttélésről sem tudok személyes történeteket elmondani. Mint mindenkinek, nekem is vannak zsidó és nem zsidó barátaim. Számomra ez a természetes. Ha valakit kedvelek, azt nem azért teszem, mert zsidó/nem zsidó, mint ahogy az ellenszenvem sem függ össze a másik identitásaival.

Ugorjunk vissza az időben. 1994-ben, Kaposváron az egykori Vörös Csillagról Szivárványra átnevezett moziban láttam a Schindler listáját. Lehet vitatkozni a Spielberg-filmről, ma már én sem gondolom, hogy makulátlan remekmű lenne, de akkor nagyon megrázott. Nem csak a film képsorai maradtak meg bennem, hanem egy előttem néhány sorral ülő, halkan zokogó nő emléke is. Lassan huszonöt éve, de a Schindler listájáról nekem még mindig ez az ismeretlen alak jut eszembe a fekete-fehér nézőtéren. Talán ez furcsa, de megpróbálok teljesen őszinte lenni: azt hiszem, irigyeltem azokat a könnyeket. Gyerekfejjel annyit fogtam fel, hogy a vásznon ábrázolt borzalom megtörtént valahol valakivel, de nem igazán tudtam mit kezdeni vele, és sehogy sem tudtam összekapcsolni a látottakat az előttem ülő hölgy megrendítő szomorúságával. Persze én is szomorú voltam, de nem tudtam eldönteni, hogy eléggé szomorú vagyok-e, és ettől rosszul éreztem magam. Igazából a zokogó néző látványa jobban megviselt, és legalább annyi kérdést vetett fel, mint maga a film. Így találkoztam ezzel a történelmi traumával, de mégsem lett hozzáférhető számomra. Jó pár évnek kellett eltelnie, hogy megértsem, mi zajlott le a mozi teremben.

Mert nem csak a családunk története van tele zavarba ejtő vakfoltokkal, szándékos elhallgatásokkal és véletlen felejtésekkel, hanem a szülővárosomé. Kaposvár nekem az a hely marad, ahol tizennyolc éves koromig éltem, anélkül, hogy bármit tudtam volna annak gettóba kényszerített, üldözött és meggyilkolt zsidó lakosairól. Olvastam a Holokausztról, tanultunk róla történelemórán, olvastuk Semprunt és Merle-t, de arról soha egyetlen szót sem hallottam, hogy mi történt a kaposvári zsidósággal. Sőt, hogy egyáltalán létezett kaposvári zsidóság. A Holokauszt valami távoli borzalom volt, egy sötét és iszonyatos fejezet a történelemkönyvekben.

Hogy a kaposvári zsidóság tragédiájáról nem tudtam semmit, szégyen. De talán nem csak az én személyes szégyenem, hanem a város, az ország, az oktatás és a politika szégyene is. Bár mindez a digitális korszak és az internet előtti időkben történt, de a tény attól még tény marad: hosszú éveken át koptattam az egykori gettó járdáit, anélkül, hogy sejtettem volna, hol járok, hogy mi történt ezekben az utcákban, házakban a második világháborúban. Zsidókat kényszerítettek rá, hogy elhagyják az otthonaikat, elkobozták a vagyonukat, és haláltáborokba deportálták őket, ahonnan csak nagyon kevesen tértek vissza. Ezeket a tényeket gyakorlatilag bármelyik magyar nagyvárossal kapcsolatban el lehet mondani, csak az valahogy fel sem merült, hogy ez velünk, itt ugyanúgy megtörtént. Végül véletlenül tudtam meg, hogy pontosan mi történt Kaposváron a zsidósággal.

A huszadik század senkivel sem bánt kesztyűs kézzel, a traumák, ha akarjuk, ha nem, közösek, vagy legalábbis közösnek kellene lenniük, éppen ezért együtt kellene megpróbálni feldolgoznunk őket. A század, a történelem, amit persze az emberek írnak, senkit sem kímélt, de pont ezért lenne jó, ha őszinték, de megértőek tudnánk lenni egymáshoz, vallástól és világnézettől függetlenül. Kíméletesen könyörtelennek kell lennünk elsősorban magunkkal, amikor szembenézünk a múltunkkal, a közössel, mert ezzel a múlttal nem lehet fájdalommentesen szembenézni. És bízni benne, hogy nem válunk sóbálvánnyá. De amíg nem férünk hozzá a múltunkhoz, nem értjük meg azt, addig a jelenünk sem lehet teljesen a miénk. A közös múltat ki lehet sajátítani, pontosabban, múltakat lehet kreálni a közös múlt helyén, alternatív tényeken alapuló múltakat. Ahhoz, hogy ez ne így legyen, kíméletes könyörtelenséggel kell egymás felé fordulnunk, megengedve, hogy mindenki megélje és feldolgozza a saját traumáit, hogy jóvátegye tévedéseit, orvosolja tudatlanságát, következetesen és határozottan elutasítva a gyűlölet- és a kirekesztés minden megnyilvánulását. A cinkos hallgatást is.

Nem az a kérdés, hogy létezik-e ma antiszemitizmus. Az a kérdés, mit teszünk ellene. Akkor kell a legkíméletlenebbül fellépni, amikor sűrűsödik a sötétség, ez a felülről ránk ereszkedő – vagy tudatosan ránk eresztett –, és lassan minden beborító, mindent átitató sötétség. Mert az megeszi a lelkünket. Mindenkiét. A gyűlölködőét is, csak ő nem tud róla.

A szerző író