„Kicsit kemény vagyok, de legalább őszinte”

Lazarovits Szilvia 2001. januárjától 2022. decemberéig a Nők Lapja vezető szerkesztője volt, jelenleg a Nők Lapja felelős szerkesztője. Egy hétfői lapindító értekezleten találkoztunk először személyesen. A szerkesztőség kényelmes kanapéján vackolódtam be, és ő pont velem szemben ült le.

Lopva figyeltem aznapi outfitjét, a francia nőket jutatta eszembe, ők öltöznek ilyen időtlen, laza eleganciával. Tudtam, hogy az Iparművészeti Főiskolán szerzett diplomát ruhatervező szakon, és azt is, hogy az utóbbi huszonöt évben a hazai női magazinos újságírás egyik fontos szerkesztője volt.

Egy évvel később kicsit szorongva kerestem meg, azzal a kéréssel, hogy a Szombat női lapszámába szeretnék róla írni, nem is írni, inkább beszélgetni vele nemcsak a divattervezői múltjáról, a Nők Lapjáról, és a női magazinos újságírásról, hanem a hitről, a felmenőiről, arról, hogy neki mit jelent a zsidóság. Jelent-e bármit is? Ahogy elküldtem az e-mailt, megbántam. Tolakodásnak éreztem. Végül is mi köze bárkinek is ahhoz, hogy ki miben hisz?

Amikor találkoztunk, szeptember első hetében jártunk. Nem sokkal az őszi nagyünnepek előtt. Szilvia egy vanília színű pulcsiban, mustársága fehér pöttyös rakott szoknyában, fehér sportcipőben érkezett a kávéház teraszára, ahová a találkozót megbeszéltük, és én nagyon izgultam.

Szilvia, te kemény nő vagy?

Igen, azt hiszem, mondják… Vagy inkább határozott, kitartó. Sok változást átéltem a lapnál. Ha valamit tudok, és tudom magamról, hogy meg tudom csinálni, akkor nehéz eltéríteni. De nem csak én mondom magamról, hogy jó szerkesztő vagyok.

Ez nem kérdés. És szigorú is vagy.

Megmondom a véleményemet. Nem vagyok mézesmázas, de legalább őszinte.

Lapszerkesztés vagy divattervezés?

Most, hogy visszanézek az elmúlt évtizedekre – már lapszerkesztés. Nagyon szeretem csinálni. Bármilyen furcsán hangzik, ugyanolyan kreatív munka, mint a ruhatervezés.

Rajzolsz még?

Nem. Mindig arra gondoltam, hogyha majd nyugdíjas leszek, akkor előveszem a festéket meg a rajzeszközöket. Úgyhogy már keresem is a padláson… Habár azért még mindig dolgozom a Nők Lapja különszámain.

A ruhatervezést teljesen elengedted?

Erre az utóbbi 25-30 évben nem igazán jutott idő. Legutóbb az unokahúgomnak terveztem meg a menyecskeruháját. A menyasszonyi ruháját nem tudtam megcsinálni, de a menyecskeruhát megvarrtam.

Ha már a menyasszonyi ruháknál tartunk, hadd kérdezzem meg, a tiéd milyen volt? Saját tervezés?

Hosszú, fehér madeira, rakott szoknya és egy fehér, ejtett vállú pulóver. Fehér tornacipőt akartam felvenni hozzá, a csokromat pedig fehér tulipánból képzeltem el. Az utóbbi kettő meghiúsult. A fehér tornacipőnek nem örültek a szüleim. Anyunak még a pulóver is sok volt. Apu kiutazott és egy nagyon szép, fehér szandált hozott nekem Bécsből. Fehér tulipánom sem lett, egészen prózai okból, mivel akkoriban nem lehetett kapni a virágboltokban. Vörös rózsacsokrom lett végül.

A pulóver, rakott szoknya, sportcipő kombináció most is nagyon jól áll. A Kádár-korszakban miből merítettél divatinspirációkat, akár saját öltözékeidhez, akár a terveidhez?

Az OKISZ Labor (Országos Kisipari Szövetkezetek Ruházati Laboratóriuma) Művészeti Osztályára, ahonnan a pályám indult, járt néhány külföldi divatlap. Rendszeresen jött az Elle, de nemcsak francia, hanem több olasz lap is. Egyik kedvencem az ALTA MODA nevű, vaskos olasz divatlap volt, a cím az haute couture olasz jelentése. Tele magas színvonalú, exkluzív, egyedi, nemes anyagból készült ruhák fotóival, rajzaival. Nagyon szerettem ezeket a gyönyörű divatrajzokat. Egy-két példányt még ma is őrzök belőlük, egyszerűen képtelen vagyok megválni tőlük.

Pályád elején, amikor az OKISZ Labor művészeti osztályának tervezője voltál, megadatott a lehetőség, hogy külföldre utazz egy-egy ruhakollekcióddal?

A nagyobb külföldi divatbemutatókat, utazásokat a Magyar Divatintézet kapta. A Divatintézet állami intézet volt, erős anyagi háttérrel. Mi az OKISZ Laborban a szövetkezeti műhelyeknek voltunk a tervezői. De itt is készítettünk külföldi divatbemutatókra terveket, ruhákat, többek között Kuvaitban is volt divatbemutató. Ezekre azonban inkább a vezetőség utazott a manökenekkel. A lapokban divatbemutatókról szóló tudósítások is így jelentek meg: Az OKISZ Labor divatbemutatója XY vezetésével. Az XY-ba a művészeti vezető nevét kell behelyettesíteni.

A hetvenes-nyolcvanas évek legendás manökenjeit is jól ismerted, sokukkal együtt dolgoztál.

A hazai manökenek akkor éltek igazán. Mindenkinek tudtuk a nevét, ruhapróbákról személyesen ismertük egymást. Lajkovits Ági, ő volt Freinreisz Károly első felesége, Schmidt Bea, Lantos Piroska, Winter Gabi. Gabi Amerikába ment ki, egy nagyon vallásos zsidó fiú vette feleségül. Az esküvőjére is meghívott. Sajnos nem tudtam ott lenni, pont akkor voltam nászúton.

Már az OKISZ Labor tehetséges, fiatal tervezője voltál, amikor úgy döntöttél, hogy jelentkezel az Iparművészeti Főiskolára. Miért?

Érettségi után mentem az OKISZ Laborba dolgozni. Mindig nagyon érdekelt a rajz, a tervezés, az öltözetek, a ruha. A pályámat rajzolóként kezdtem. A Dessewffy utcában volt a székház. Itt voltak a műhelyek is. Cipő és ruhaműhely. Minden öltözködéssel, divattal kapcsolatos tevékenységnek ez adott otthont. Profi szabászokkal dolgoztak, és minden félévben készült egy vastag kiadvány, tele öltözéktervekkel, amiket mi terveztünk, rajzoltunk. Ezeket az albumokat aztán kinyomtatták, és elküldték a szövetkezetekbe, ahol kiválogattak belőlük különböző modelleket.

Örömmel dolgoztam ott, jó, kreatív munka volt. Mielőtt bekerültem az Iparművészetire, már sok divatbemutatóra tervezhettem ruhákat, és ezeket egészen az megvalósulásukig végig kísértem, az anyagkiválasztástól a próbákon keresztül egészen a bemutatóig. A nézőtéren ott ültek a szüleim, a nővérem. Mindenki nagyon büszke volt rám. Az álmom mégis az Iparművészeti Főiskola volt. Annak ellenére, hogy a főnöknő egyáltalán nem örült ennek, mégis beadtam a jelentkezésemet.

Miközben hallgatlak, az apai nagypapád, Lazarovits Izsák története idéződik fel bennem, aki ragyogó rajztehetség volt. Elnyert egy amerikai képzőművészeti ösztöndíjat is, ám végül kénytelen volt Kolozsváron maradni. Címfestésből élt. A kolozsvári Malom utcai „munkás zsinagóga” egyik oszlopára tréfából felfestett egy százlejes bankjegyet, és többen utána kaptak, olyan élethűre sikeredett. A nagypapád nem bontakoztathatta ki a tehetségét, te viszont megörökölted tőle mindazt, ami a kezeiben rejlett.

Elképzelhető. Egyébként az apai nagynéném is nagyon ügyes, kreatív nő volt. Gyönyörű ruhákat varrt. Nagy álmom volt az Iparművészeti Főiskola, és sikerült valóra váltanom. Zseniális tanárom, Sajnovits Sándor óráira a mai napig hálás szívvel gondolok vissza. A világ legjobb évei voltak azok, amikor ő tanított.

Sajnovits Sándor fotóművész nevéhez kötődik többek között a legendás Fabulon kampány. Nagyon fiatalon halt meg.

Eleinte nem vettünk rajta észre semmit, csak akkor, amikor már elhatalmasodott rajta a betegség. Sokszor részt vettünk egyéb munkáiban évfolyamtársaimmal. Nem titkolta a betegségét. Rögtön megmondta nekünk, tanítványainak, hogy mi a helyzet. Rendszeresen látogattuk a kórházban is, amíg lehetett. Nem sokkal a halála előtt elmondta, megbeszélte a kollégáival, hogy bent tartanak a főiskolán tanársegédként. Aztán végül másként alakult. De ez már régen volt, talán így kellett lennie. Diploma után visszakerültem az OKISZ Laborba, ám ott annyira megváltozott a légkör, hogy felmondtam, és Bajára mentem a Finomposztó Vállalthoz tervezőnek. Aztán jött a rendszerváltás, amikor is gyakorlatilag megszűnt a hazai textilipar… A gyárak először megváltak a tervezőiktől, majd kisvártatva bezárták őket.

Ekkor módosítottál pályát, és indultál el a divatújságírás, majd a szerkesztés irányába?

Nem egészen. Egy ideig próbáltam tartani magam. A szintén divattervező barátnőmmel ruhákat varrtunk, amiket elvittünk az S Modell-be, vagy Pataki Ági butikjába eladni.

Nagyon kemény időszak volt. Nehéz volt beszerezni a jó minőségű alapanyagokat, kellékeket, cipzárt, gombokat. Hiába volt például egy jó kezdeményezése a Nemzeti Galériának és az Iparművészek Művészeti Szövetségének. A Váci utcában a Fontana nevű boltban, ami egy konfekcióüzlet volt, kialakítottak egy iparművészeti sarkot. Ott árulták az általunk tervezett, lezsűriztetett ruhákat. De csupa ráfizetés volt. Mindenki rátette a maga százalékát, így vagy olyan sokat kellett kérni egy-egy darabért, hogy így eladhatatlanná vált, vagy az alkotó járt rosszul. Mi még a régi rendszerben tanultunk, az üzlethez, a pénzhez egyáltalán nem értettünk. Ekkor kezdtem különböző lapoknak divatcikkeket írni, divatanyagokat összeállítani, rajzolni. Kitaláltam a témát, összeszedtem a ruhákat, amikről tudtam, hogy jól fognak mutatni a képeken, és amiken látszott, hogy jó anyag lesz belőlük. Megfotóztuk őket, de divatbemutatókra is rendszeresen jártunk, ott is készültek képek, ezekből szép, színes, izgalmas anyagokat készítettem. Akkor ennek még nem volt neve, ma körülbelül ezt csinálják a stylistok. Többek között dolgoztam az akkori Nők Lapjának is, ami még a Népszabadság székházban volt – még személyesen ismerhettem a nagy öregeket, Fenákel Juditot, Földes Annát –, de más divatlapokhoz is bejáratos voltam.

Sok zsidó származású újságírónőnek adott otthont a Nők Lapja. Azokban az években még politizált is a lap. Szocioriportok, irodalmi interjúk színesítették. Mit gondolsz, egy női lapba mennyire férnek bele a zsidó témák?

Én nem gondolom, hogy egy női lapba ne férne bele bármilyen téma. Az utóbbi évtizedekben is írtunk mindenről, a gettó-felszabadítás alkalmából is megjelentek cikkek, de a Zsidó fesztiválról is mindig hírt adtunk.

Annak viszont örültem, hogy az én időmben nem kellett politizálni a lapban.

Régen a Nők Lapjának könnyű dolga volt, nem voltak konkurens lapok, nem kellett félni a példányszámtól, nem volt olyan fontos a hirdetési bevétel. Mindenki megvette, nem volt drága, hatalmas példányszámban fogyott. Én is ezen nőttem fel.

Ha már a zsidó témánál tartunk, hadd kérdezzem meg, számodra mit jelent a zsidóság?

Apám nagyon sokáig egyáltalán nem beszélt a zsidóságáról. Nem tudom, hogy ezt egy másik generáció hogyan tudja felfogni. Gyerekként nem éreztem, hogy bármiféle különbséget tennének az emberek, nem éreztem azt, hogy antiszemitizmus lett volna, az iskolában sem voltak különbségek, de ez régen volt, én Ratkó gyerek voltam. Az érettségi után mentem először nyugatra, Bécsbe, apukám rokonaihoz. Akkor ott, náluk sok mindent meséltek. És később apám is szépen lassan elkezdett mesélni.

Fel tudod idézni, hogy milyen gondolatok kavarogtak benned, amikor egyre több családi történetet hallottál, és szembesültél a hozzátartozóid múltjával, fájdalmaival, mindazzal, amit hosszú évtizedeken át cipeltek magukkal?

Gyerekként nem voltak erről különösebb emlékeim. Az a korszak, amelyben én felnőttem, nem a vallásról szólt. Más vallásról sem. ’90 után meg nem éreztem úgy, hogy most nekem feltétlen másképpen kell élnem, csak azért, mert most már lehet. Az persze nem volt jó, hogy a nagymamám, a nagynéném és az unokatestvéreim olyan messze, Izraelben élnek. Hiszen korábban Kolozsváron laktak. Nagynénémék sem voltak vallásosak, de a fiuk felnőttként azt az utat választotta. Ott voltunk az esküvőjén, nagyon érdekes, hangulatos volt.

Tökéletesen megértettem, hogy apámnak idősebb korára nagyon fontos lett a zsidósága. Gyerekkorában vallásos nevelésben részesült, ebben nőtt fel, de Mauthausen után mi marad meg, mi maradhat meg a vallásból? Apu soha nem irányított, nem mondta meg nekem, hogy mit tegyek, hogyan éljek. Ő ezt nem így gondolta. Oly mértékben nem, hogy abból sem származott semmilyen konfliktus, hogy a férjem nem zsidó. Édesapámnak az számított, hogy olyan legyen, akire rábízhat engem. Volt, amikor a férjemmel együtt mi kísértük el Mauthausenbe. Nem volt jó érzés megérkezni oda. Nem rossz, hanem megrázó, pont olyan, mint amikor a Jad Vasemben jártam. Ezek rettentő, szorongással teli érzések. Egyre csak az jár a fejemben, hogy milyen jó, hogy apám túlélte, hogy a nagymamám és a nagynéném is. Talán megértesz, nem vagyok vallásos, de amikor bemegyek a zsinagógába, egy-egy koncert alkalmával, vagy csak úgy, könnybe lábad a szemem.

Amit most mondtál, az a kötődésről szól.

Nekem inkább Izraelhez van kötődésem. Amikor ’82-ben végeztem az Iparművészetin, apu megkérdezte, hogy szeretnék-e kimenni Izraelbe? Persze, hogy szerettem volna. Nagyon izgalmas volt az egész, ugyanis akkor még hivatalosan nem lehetett odautazni. Apu elvitt Bécsbe, de onnantól teljesen egyedül voltam. Emlékszem, Schwechaton szólnom kellett, hogy ne pecsételjenek be az útlevelembe, de visszafelé az osztrák vámos mégis megtette. Megpróbáltam kiradírozni, eltüntetni, hogy ne maradjon nyoma annak, hogy Izraelben jártam. Bécsből vonattal jöttem haza. Teljesen leizzadtam, amikor a magyar vámos belépett a fülkébe, elkérte az útlevelemet és körülnézett. Féltem, hogy belenéz a bőröndömbe, mert néhány emléket hoztam haza Izraelből. Többek között héber feliratú lemezeket. Az unokanővéremmel voltunk egy nagyon jó hangulatú koncerten, és a végén megvette nekem a zenészek lemezét. De nemcsak a héber feliratú lemezek voltak nálam, hanem egy zacskóban a tengerparton gyűjtött köveket is bepakoltam. Rettegtem, hogy a vámosok elkezdik kérdezgetni, milyen kövek ezek? Hol gyűjtöttem őket? Mit fogok mondani? Ausztriának nincs tengere, a vízumom pedig csak Ausztriába szólt. A vámos visszaadta az útlevelemet, nem kérdezett semmit, kiment a fülkéből. Ez volt az első utam Izraelbe. A második a nászutunk volt. Fantasztikusan jól éreztük magunkat, nagyon nagy szeretettel fogadtak minket, gyönyörű helyeken jártunk, feledhetetlen volt.

Megvannak még a kövek, amelyek miatt annyira aggódtál?

Igen, azóta is megvannak a kövek, egy szép üvegben őrzöm őket. Örök emlék, de időként kiviszek egyet-egyet az apuhoz, amikor kimegyek hozzá a temetőbe.