Ki volt az első izraeli nő a Mount Everesten?

Amikor az agyad fölmondja a szolgálatot, állat lesz belőled.

Miért vállalkozott olyan kalandra, amikor tudta, könnyen lehet, hogy nem tér vissza? Miért veszélyesebb a csúcsról lefelé vezető út? Ilyen és hasonló kérdésekre válaszolt Danielle Wolfson abban az interjúban, aminek mottója: örülök, hogy megoszthatom történetemet, mert az mindenkié.

Danielle Wolfson Ramat Ganban élő ügyvéd. Moszkvában született, és 1988-ban, tízéves korában alijázott szüleivel. 2021. május 29-én ő lett az első izraeli nő, aki följutott a Föld legmagasabb csúcsára.

Tíz éve történt, hogy baleset érte Bulgáriában; lezuhant egy síliftről. Megoperálták, a jobb lába csupa platinalemez. Orvosa nem sok reményt fűzött fölépüléséhez, ő viszont tréfásan megjegyezte, hogy még a 8849 méter magas Mount Everestre is eljut. Újra megtanult járni. Hosszú izraeli rehabilitációt követően csatlakozott egy olyan hegymászó csoporthoz, amit olyasvalaki vezetett, aki valóban megjárta a legmagasabbat. Közben a legkeményebb sportokkal ismerkedett: maraton, triatlon, Ironman.

Az egyszerű hegymászóknak fogalmuk sincs, milyen hosszú út vezet az igazi nagy teljesítményekhez. Danielle 60 expedícióban vett részt, míg eljutott a Himalájába.

A magashegységek meghódítása alpinista technikák elsajátítását igényli. Mikor és hogyan kell használni a jégcsákányt, függőleges falon mászni? Mi a teendő hóviharban, amikor az időjárási viszonyok pillanat leforgása alatt változnak? Akkor gödröt kell ásni a hóban, de arra is gondolni kell, hogy a felszín alatt több tíz méter mély szakadék rejtőzhet. Ezért is van az, hogy a csoport tagjai kötéllel biztosítják egymást. Ez különösen nehéz sport a nők számára.

Kevés a női hegymászó. Az expedíció két hónapig tart, férfiak társaságában. Danielle az antarktiszi expedíció során 60 kilós szánt húzott magával, nőnek ez roppant megterhelő. A hegymászó ruhákat férfi használatra tervezték, megfelelő cippzárakkal. Hogy dolgát végezze, a nőnek ki kell bújnia belőle. A nőiséget el kell felejteni, hiányzik az alapvető higiénia. Havat kell olvasztani, és úgy mosakodni, de könnyen megbetegedhetsz, az pedig végzetes lehet. Az Everesten 2021 májusában két hónapig nem zuhanyozott. Olyan is előfordult, hogy két hónapon át nem mosott fogat. Probléma, ha egy nőnek megjön a menstruációja; legutóbb tablettákkal védekezett. Csomagoláskor minden milligramm súly számít. Nincs arckrém, nincs fésű, toalettpapír, papírzsebkendő.

A fényképen Danielle arca duzzadt, puffadt. Oka az oxigénhiány. Kezdődő ödéma lehet, akár agyödéma, vagy tüdőödéma. A veszély halálos; ilyenkor sürgősen ’normális’ magasságra kell ereszkedni, vissza az alaptáborba, 5350 méterre. Amúgy a csúcs támadása nem közvetlenül történik, hanem többszöri fölfelé mászáson és leereszkedéseken keresztül. Ez az akklimatizáció, a magassági betegség leküzdésének célja. Az oxigén adagolása a legfontosabb, hogy a visszafelé vezető útra is maradjon elegendő. A hideg, légszomj okozta szenvedést muszáj elviselni, mert az alpinista szeme előtt csak egy dolog lebeghet: küldetése, a csúcs meghódítása.

„Éppen ez okozza a sok halálesetet. Odafönn még csak az út felénél tartasz, és a visszafelé vezető utat teljes kimerültségben kell megtenni. Csökken a figyelem, az éberség, a palackból fogytán az oxigén. Ez nem maratoni futás vagy Ironman verseny, ahol a végén ott a célszalag.

A lefelé vezető út fizikai és lelki szempontból egyaránt jóval nehezebb, mint a fölfelé mászás. A korábbi ösztönzés már nincs veled.

Az Everesten, közvetlenül a csúcs alatt sorban állnak a hegymászók. A kedvező időjárásra várva a sor föltorlódik, és ez újabb megpróbáltatást jelent. A csúcson hatan férnek el egyszerre, a többiek a keskeny ösvényen várnak, és még a lefelé haladóknak is utat kell engedni. Közben fogy az oxigén; egy palack súlya négy kiló, meg kell gondolni, mennyit viszel magaddal. Én négy órát várakoztam így. Arra gondoltam: csupa intelligens ember, mennyi pénzt öltek a vállalkozásba, éveken át készültek erre, és most a túlélésért állnak sorba, de nem kizárt, hogy a halálért. Odafönn képtelenség ésszerűen gondolkodni.

A mindennapokban jó ember vagyok, igyekszem lelkiismeretesen tenni a dolgomat, sokszor vállalok eseteket térítésmentesen, vagy végzek önkéntes munkát. De odafönn képtelenség másokra is gondolni, még ha a csoportban egymásra vagyunk is utalva. Valaki rosszul érezte magát és kérte, hogy kísérjem, de nem vállaltam.

Az expedíció idején magam sem voltam teljesen egészséges. Zavart voltam, hallucinációim voltak. Rémálmok gyötörtek, szörnyű emlékek jöttek föl; odafönn nem számít ritkaságnak az ilyen. Készítettem egy klipet a fiamnak, és kértem a vezetőt, juttassák el a telefonomat a családnak, ha valami történne velem. De magammal igyekeztem elhitetni, hogy nem adhatom föl.

Az Everest után sikerült megmászni a negyedik legmagasabb csúcsot, a Lhocét, ami technikai szempontból bonyolultabb az Everestnél. Ketten indultunk a serpával a csúcs felé, aznap mi voltunk az egyedüliek. Egyszer csak éreztem, valami baj van. Erős szél kerekedett, az oxigéntartály befagyott. Mínusz harminc fok volt és koromsötét. (A tartályok és maszkok mindmáig olyanok, amilyeneknek 50–60 éve megalkották őket: nehezek és kényelmetlenek.) A testmelegemmel olvasztottam föl. Két óra múlva ugyanaz. Megéreztem a halálfélelmet. Közben hívásokat fogadtam és küldtem. Világos volt, csak magamra számíthatok. 8000 méter fölött nincs segítség, nincs mentőalakulat; ez a ’halálzóna’.

Beszéljünk a „Szivárványvölgyről”. Azokról, akik ott maradtak megfagyva, és nem jutottak föl a csúcsra. Közel 300-an próbálták megmászni az Everestet, és mintegy százan nem tértek vissza: a holttestek egy része nem látható, mert szakadékba zuhantak vagy a hó alatt vannak. Ahogyan közelítettem a csúcs felé, 8500 méter fölött kezdtem észrevenni őket. Ötöt vagy hatot láttam, az utolsót 50 méterrel a csúcs alatt, ülő helyzetben. Nyilván elfogyott az oxigénje, leült és meghalt.

Félelmetes. A Szivárványvölgy nevét onnan kapta, hogy halottai színes alpinista ruhát viselnek, amilyet mi is. Hátizsákokkal, oxigéntartályokkal és kesztyűben. Emlékeztetőül számunkra: bármelyikünkkel megtörténhet.

Te meg átléped őket. Igen, van olyan, hogy Everest egoizmus, de közelről megélni döbbenetes… Viszonyunkat az élethez és a halálhoz, amikor a holttestet adatként kezelik: „most megyünk el a japán fiú mellett”. Igen, embertelenség is valahol.

Az agy teljesen elborul. Nincs erkölcsi érzék. A magasztos elvek és értékek elszálltak, állatok vagyunk. Csak magadra és a túlélésre gondolsz. Olyan ez, mint a valóságshow a tévében, mert két hónapra elzártak a külvilágtól. Az Everestről szól, nem az emberi barátságról. Mentálisan nehezebb, mint fizikálisan.

A Lhoce expedíció során a csoport egyik tagja meghalt. Nem sikerült akklimatizálódnia, ödémát kapott, nem tudták megmenteni. Mentünk tovább, a holttestet mások vitték el. Egy óra múltán már saját kilátásainkat latolgattuk. Semmi gyász, eszünkbe sem jutott, hogy visszaforduljunk.

Mondjam meg az igazat, hogyan lehetséges ez? Az egó tehet mindenről. Az emberek nem szívesen beszélnek erről, de én elmondhatom: nagy az egóm. Amikor rájöttem, hogy az első izraeli nő lehetek a Mount Everesten, éreztem: meg kell tennem, mindenáron. (Korábban három alpinistának sikerült Izraelből.) Oroszországból jöttem, és a szovjetek arra nevelték a gyerekeket, hogy senki sem elég jó. Senkivel és sosem voltak megelégedve. Anyám kemény asszony. Amikor hazatértem az Everestről, elismerések és meleg hangú levelek sokasága várt. Ő viszont azzal fogadott: »Most mit akarsz? Két hónapig nem dolgoztál, csak magaddal törődtél, fiadat elhanyagoltad – aki mellesleg 23 éves – hát miért is ne sikerült volna? ĺgy persze könnyű…«.

Magamnak akartam bizonyítani. Everest után nem éreztem magam sem hősnek, sem pedig bajnoknak, akkor sem, ha erről írtak. Lhoce – ami 90%-ban ugyanaz, mint az Everest – is csupán arra kellett, hogy saját magam előtt bizonyítsam: egyedül csináltam. Hogy nem csupán a jószerencse segített. Felérni a csúcsra, és visszatérni – hihetetlen kielégülést okozott, minden nehézség, minden félelmem dacára. Nagyszerű érzés elsőnek lenni valamiben – azok után, hogy mások egész életemben elégedetlenek voltak velem. Hogy valamiben én vagyok a legjobb. Nem szándékozom leértékelni a nehézségeket, vagy az árat, amit fizettem. Boldog vagyok, hogy elmondhattam történetemet, mert nem csak az enyém, hanem olyanoké is, akik nem ismernek, de támogattak és olyan szeretettel vettek körül, amelyben az életben addig soha nem részesültem.”

(Haaretz – Bassa László összefoglalója)