Ki hitte volna? – Zsidó reneszánsz Oroszországban

 

A Szovjetunió felbomlását, majd a zűrzavaros peresztrojkát követően, soha nem látott mértékben éledt fel Oroszországban a zsidó önérzet. Talán nincs a világnak még egy olyan városa, amelynek zsidó közössége dinamikusabban feljődne, mint Moszkváé.

Nagy a jövés-menés a moszkvai Marijna Roscsa zsidó közösségi ház körül. Barátok, ismerősök, idegenek jókedvűen üdvözlik egymást: „Sabbat salom!” hangzik mindenhonnan. Péntek este van, gyülekeznek a Szombat fogadására. Senkit sem zavar a hatemeletes modern épület előtt álló kalasnyikovos őr, természetesnek tartják a repülőtérire emlékeztető szigorú biztonsági ellenőrzést is. „Szükség van erre” magyarázza Mendel, huszas éveiben járó fiatalember. „Tavaly történt itt egy kisebb bombamerénylet, amiben hála Istennek senki sem sérült meg. Szerencsére ritkák az ilyen atrocitások.”

Antiszemitizmus Oroszországban mindig is létezett, és aligha fog eltűnni. Nyílt zsidóellenességről mégsem lehet beszélni.  A jelek szerint szerint haloványabb a legtöbb európai országhoz képest. Az elmúlt két évben mindössze egy bűncselekményt követtek el, öt inzultus ért zsidó embert, és 38 esetben tapasztaltak antiszemita vandalizmust, ami az Oroszországi Zsidó Szervezetek Szövetsége (FEOR) állítása szerint alacsonyabb, mint Nyugat-Európában. Szerintük a lakosok kevesebb mint 8 százaléka táplál egyértelműen ellenséges érzelmeket izraelita polgártársaival szemben. Az askenázi közösség főrabbija, Adolf Sájevics úgy gondolja, ez az arány talán még ennél is alacsonyabb. „A peresztrojka óta mindegyik államfőnk korrekt módon viselkedett illetve viselkedik a zsidó közösséggel szemben” – fejtette ki nézetét a Szombatnak a budapesti Rabbiképzőben végzett, magyarul jól beszélő főrabbi. „Állami szinten nincs antiszemitizmus, ami fokozatosan hatott a mindennapokra”. Hasonlóan vélekedik a magát országos főrabbinak tekintő chabadista Berl Lazar: „Ez nagyrészt a kormánynak köszönhető, amely évekkel ezelőtt helyes lépéseket tett bizonyos incidenseket követően” – jelentette ki múlt év végi nyilatkozatában. A kevésbé optimisták nem feltétlenül osztják ezeket a véleményeket. Az antiszemita megnyilvánulások csökkenésének okát inkább abban látják, hogy az orosz rasszisták célpontja újabban nem a zsidóság, hanem a kirgiz, türkmén és más közép-ázsiai bevándorlók. Lazar nyilatkozatát a Kreml iránti gesztusnak tekintik.

 

Zsidó reneszánsz

Akárhogyan is: a zsidó élet az utóbbi időszakban kétségtelenül felvirágzott, átszőve az egész várost. Az elhanyagolt zsinagógákat gyönyörűen felújították, a négy nagy mellett 13 kisebb is működik. Könyvtárak létesültek, élénk sajtó alakult ki. Boltok, remek kóser éttermek várják városszerte a vásárlókat, vendégeket. A Lomonoszov Moszkvai Állami Egyetemen Zsidó Tanulmányok tanszéke működik, emellett legalább négy zsidó iskola is van, tele lelkes és öntudatos diákokkal. Az állami iskolákban a tanrend része a holokauszt. A Hanukkát a Kremlben is megünneplik. Tavaly novemberben közösen adta át Vlagyimir Putyin orosz, és Simon Peresz izraeli államfő a hipermodern, interaktív Zsidó Múzeum és Toleranciaközpontot, a világ legnagyobb ilyen jellegű intézményét. Kialakításához Putyin egyhavi fizetésével járult hozzá. Hihetelen változás egy olyan országban, ahol közel hetvenöt éves állami ateizmus alatt könyörtelenül elnyomták az összes vallást, az antiszemitizmus pedig már a cárok idején is hivatalos politika volt.

A zsidó kultúra itteni reneszánsza javarészt azon keveseknek köszönhető, akik soha sem adták fel öntudatukat. Hozzájárult ehhez Izrael állam, a Joint, a Chabad-mozgalom, valamint az Izraelből és Amerikából visszatértek egyre nagyobb száma is. Ők hozták vissza a régen elfeledett zsidó öntudatot. Jaakov Klein, a nemzetközi zsidó közösség Amerikában született rabbija ennek élő példája. A fiatal vallási vezető hat évvel ezelőtt érkezett családjával az orosz fővárosba, és esze ágában sincs visszaköltözni. Moszkvai nagyszülei a szovjet időkben aktív részesei voltak a titkos hitéletnek. Akkoriban a KGB a zsinagógával szemközt székelt és árgus szemekkel figyelte az ide érkezőket. „Továbbtanulásról, komolyabb állások betöltéséről akkoriban még csak álmodniok sem volt érdemes, a munkatábor viszont könnyen válhatott valósággá”, számol be felmenői tapasztalatairól. Majd nem kis büszkeséggel folytatja: „Még ha csak pislákolt is, mégis fenntartottak egy apró kis parazsat. Ennek révén lobbanhatott fel sok-sok évvel később újra a láng.”

Pontos adatok nincsenek, de Sájevics főrabbi becslése szerint körülbelül 1 millió, magát zsidónak valló lakosa van e hatalmas országnak. Ennek mintegy fele él a fővárosban. Töredékük, néhány ezer az, aki igazán vallásgyakorló. Moszkva főzsinagógája, a Korál ennek ellenére a nagyobb vallási ünnepeken mindig megtelik.

A zsidóság java része szekuláris, akiket nem annyira a zsinagóga vagy a sabbat tart össze, hanem sokkal inkább származásuk és szociális kapcsolataik. Nem feltétlenül zsidó vallásúnak, hanem zsidó nemzetiségűnek tekintik magukat. A zsidó szokásokat orosz világiakkal vegyítik. Sokuk számára a kóserság elméleti fogalom. Nem ritka a vegyesházasság. „Manapság divat a zsidó férj” súgja meg a még házasulatlan Iván. „Jó partinak számítunk: szorgalmasak, és ebből kifolyólag jómódúak vagyunk. Mindemellett nem vagyunk iszákosak, gondos családapák viszont annál inkább!”

De egyre több a frúm fiatal is, nem utolsósorban a Chabad-mozgalom intenzív szerepvállalásának köszönhetően. „Mindannyian zsidók, akiket ki kell vezetnem az ő Egyiptomukból, megmentve őket az asszimilációtól!” – foglalja össze küldetését az interneten Yosef Hersonski, a Moszkvában tevékenykedő 90 sliach (küldött) egyike.

 

Itt szeretnének zsidóként élni

A kivándorlás ma már nem jellemző, az emberek egyre inkább idehaza szeretnének zsidóként élni. Sokan járnak zsinagógába, a moszkvai központi lubavicsi jesivában tanulnak, egyre többen beszélnek héberül. Az idősebb generációnak még szoknia kell azt az érzést, ami a fiataloknak már természetes. „A nagymamám mindig óva intett származásom kinyilvánításától és mind a mai napig tele van bizonytalansággal”, – magyarázza az egyetemista Marina, miközben a nyakában függő csinos Mógen Dávid nyakláncával játszadozik. „Én viszont nyíltan vállalom, és egy-két hülye beszólástól eltekintve semmiféle kellemetlenséget nem tapasztaltam. Szeretem Izraelt, a téli szünetben is ott jártam. De egyben lelkes orosz is vagyok. A zsidók mellett van egy csomó pravoszláv haverom is. Együtt járunk bulizni.”

A korábbi generációk gátlásossága levetéséhez minden bizonnyal hozzájárultak a zsidó közösségi centrumok is. Ide eljönnek azok is, akik esetleg még nem merészkednek templomba. Azt kinálják, amit elnevezésük takar: közösséget. A Marijna Roscsa súlhoz többek között mikve, uszoda, fitnesz center, könyvtár, színpad, egy tejes, valamint egy húsos étterem tartozik. Gyerekek karénekre járnak ide, a fiatalok táncházba, areobikra vagy éppen kosarazni. Az idősebbek könyvismertetéseket, élménybeszámolókat hallgatnak meg, az asszonyok trécselnek. Sokan itt köszöntik a Szombatot. 15-20 évvel ezelőtt mindez elképzelhetetlen lett volna.

A korábbi kivándorlási hullám nem csak leapadt, hanem egyre több a visszatelepülő. Az ezredforduló tájékán elmenekültek szép számban jönnek vissza, részben anyagi okokból. Ellentmondásai ellenére az orosz gazdaság felívelő ágban van. „Itt sokkal több lehetőségünk van, jobban tudunk élni”– állítják sokan. Van egy másik ok is, amiről azonban nem szívesen tesznek említést: Izraelben képtelenek voltak beilleszkedni, mindvégig kívülállók maradtak. A hazai környezetben viszont otthonosan mozognak, miközben ma már minden lehetőségük megvan zsidónak lenni.

Sőt, Oroszország kezd célponttá válni. Sokan települnek át a kaukázusi vagy közép-ázsiai államokból, mint például Grúziából, Azerbajdzsából vagy éppen Üzbegisztánból. Gond nékül befogadják őket, annak ellenére hogy ők szefárd, míg orosz hittestvéreik askenázi zsidók. A Korál zsinagógában saját imaházuk is van.

Alex esete érdekes, de még nem jellemző. Az amszterdami fiatalember Moszkvában próbálja megvalósítani üzleti elképzeléseit. De emellett más is vonzza. Azok közé tartozik, akik szerint itt sokkal inkább lehet zsidó mint hazájában „Tárgyalásokon sokszor viselem a kipámat. Senki sem lepődik meg, legfeljebb egy-két érdeklődő kérdés hangzik el. Szívesen válaszolok. Ilyenkor nem csak üzletember vagyok, de kultúrám képviselője is. Ez büszkeséggel tölt el!”