Ki az áldozat?

Trianon helye a magyar társadalmi emlékezetben

Lapunk az alábbi körkérdést intézte a szellemi és közélet néhány szereplőjéhez:

“A 20. századi magyar veszteségek napjaink közéleti vitáinak tárgyát képezik, és meghatározó szerepet játszanak az emlékezetpolitikában, az identitáspolitikai küzdelmekben.

Sokat írtunk róla mi is: a vészkorszak emlékezete nem tudatosodott kellőképpen a magyar társadalomban, nem érzékelhető a társadalmi együttérzés.

Felmerül a kérdés: vajon Trianon a megfelelő helyen van-e a magyar emlékezetben: a jobboldalon, a baloldalon és a zsidó emlékezetben?

Ha nem, miért nem? Kell-e, s ha igen, milyen irányban kellene elmozdulnia a társadalmi emlékezetnek ezen a téren? Összefügg-e, s ha igen, Ön szerint hogyan függ össze Trianon és a vészkorszak emlékezete?”

A válaszadók: Böcskei Balázs, Gerő András, Heller Ágnes, Kovács Éva, Köves Slomó, Radnóti Sándor, Somogyi Zoltán, Szerbhorváth György, Szilágyi Ákos, Szőnyi Szilárd és Wekerle Szabolcs.

Most Somogyi Zoltán válaszát közöljük.

Sokszor a traumák tartanak legerősebben össze egy közösséget. A magyar nemzeti közösségnek kétségtelenül ilyen tragédiája Trianon. Végső soron mindegy, hogy mennyi hamis értelmezés, mítosz és felelősség-elhárítás rakódott rá e történelmi eseményre, ettől még a jelenbeli tény az marad, hogy magyarok milliói gondolják nagyjából-egészéből ugyanazt Trianonról. Az általános elterjedt nézet szerint ez Magyarország számára kiemelt jelentőségű korszakhatár. Ami Trianon előtt volt, az valóságos aranykornak látszik: Nagy-Magyarország, gazdasági prosperitás, térségi vezető szerep. Ami Trianon után jött, az maga tragédia: Csonka-Magyarország, kiszolgáltatottság, nemzetet és családokat érintő szétszakítottság.

A XX. század egyik legkegyetlenebb vonása (és természetesen nem csak Magyarországon), hogy nemzeti közösségek számára lehetetlenné teszi a történelem egységes megélését. Számos olyan esemény van a XX. században, amely egyeseknek a lecsúszás, az eljelentéktelenedés, a vagyonvesztés, mások számára azonban a társadalmi felemelkedés, a meggazdagodás lehetőségét jelentette. A Tanácsköztársaságra, a Horthy-korszakra, és az államszocializmusra egyaránt elmondható ez. És Trianonra is. Még inkább, a trianoni traumát orvosló „bécsi döntésre”. Trianon és a bécsi döntés „emlékezete” szükségszerűen nem lehet, és soha nem is lesz egységes. Ahhoz azonban, hogy ezt belássuk, nem kell a traumákat „versenyeztetni”, csak egyszerűen látni azonos események által okozott gyökeresen különböző életutakat. Magyarország területének kétharmada veszett el, és sok millió magyar ember lett olyan ország állampolgára, mellyel nem érzett identitásközösséget. (Románia, Csehszlovákia vagy Jugoszlávia). A trianoni döntés nyomán fellángoló antiszemitizmus nem változtat azon a tényen, hogy maga a döntés Magyarország számára igazi tragédia volt. A trianoni döntés jelentőségének bagatellizálása érthető módon sért sokakat, és az is érthető, hogy a bécsi döntés sokak számára vitathatatlanul és érthető módon egyfajta elégtétel volt, gyógyír a történelmi bajokra.

Gyakran nem vesszük figyelembe, hogy mindez nem – vagy nem pusztán – valamiféle emlékezetpolitikai stratégia eredménye, hanem az újnacionalizmus alulról építkező kultúrája is, amelyre a politikai szereplők egy része inkább csak igyekezett ráépülni, és a saját érdekeinek megfelelően továbberősíteni. Sokak számára a Trianon előtti Magyarország emlékezete szinte valláspótlék: az volt az igazi, a jó, a valódi Magyarország; Trianon pedig maga az igazságtalanság, a gonosz erők munkálkodásának eredménye.

A magyar nemzet egy része mintha szándékosan nem akarná megérteni, hogy a zsidóság nagy része miért viszonyul máshogy Trianonhoz. A trianoni döntés visszafordításának vágya, az irredentizmus kezdetektől fogva összefonódott az antiszemitizmussal és a sovinizmussal. Akik a leghangosabban követelték az elcsatolt nemzetrészek visszaszerzését, azok követelték a leghangosabban a zsidók befolyásának csökkentését az élet minden területén. A döntést is sokan megpróbálták a zsidókra fogni, mondván: az ő aknamunkájuk miatt került Magyarország a háborúban a vesztes oldalra. Trianon „visszafordítása”, a bécsi döntés nem csak a döntés születéseinek körülményei miatt nem okozhatott örömet sokak számára. A zsidók számára különösen nehéz lenne erre a döntésre, mint kellemes emlékre visszagondolni. A náci Németország és a fasiszta Olaszország döntésének a következménye volt ugyanis, hogy a razziák, pogromok, majd deportálások egyre nagyobb területre terjedjenek ki. A bécsi döntéssel sokak élete került közvetlen veszélybe. Gondoljunk például az újvidéki vérengzésre, melynek több mint háromezer áldozatának körülbelül egyharmada zsidó volt.

Éppen ezért természetes, hogy Trianonról különböző narratívák élnek, és kár azt várni, hogy mindez pusztán okos, az emlékezetpolitikáról folytatott közéleti vitákkal megváltoztatható. Még egy jó szándékú, e téren egyet akaró és együttműködni kész politikai elittel is nehezen menne Trianon társadalmi emlékezetének megváltoztatása. Hát még egy olyannal, mint a jelenlegi, amelyen belül a jobboldal kiszorítja politikai ellenfeleit a nemzetből, miközben a saját emlékezetpolitikáját a szélsőjobboldal eszméivel olvasztja össze, a baloldal pedig leginkább nem gondol semmit a nemzetről és az arra épülő szimbolikus politikáról – vagy ha mégis, akkor az kimerül a jobboldal szerencsétlen utánzásában.

Ebben a társadalmi és politikai környezetben kellene a zsidóságnak helyre tennie magában Trianon emlékezetét, ami átkozottul nehéz. Túl nagy a kísértés, hogy a zsidóság engedjen a késztetésnek Trianon és a Holokauszt szembeállítására. Hogy beszálljon a „Ki a nagyobb áldozat?” kérdésről zajló versenyfutásba. El kellene kerülni ezt. Nem csak azért, mert épp ez az, ami felerősíti a zsidók bűnbaknak való kikiáltását, hanem azért is, mert ez éppúgy hamis lenne, mint Trianon jelenleg uralkodó emlékezete.

Ma a dominánssá váló szélsőjobboldali nézetek a zsidókat teszik felelőssé Trianonért, illetve azzal vádolják őket, hogy a vészkorszakra történő emlékezetpolitikai törekvéseikkel el akarják homályosítani a magyarság legfőbb tragédiáját. Ezzel szemben konok és szelíd következetességgel csak az az őszinte és hiteles válasz adható, hogy Trianon a zsidóság számára is tragédia, egyrészt ugyanolyan értelemben, mint a többi magyarnak, másrészt pedig azért is, mert épp a Trianon után következő, az arra görcsösen és önsorsrontó módon válaszolni akaró politikai korszak vezetett el a zsidóság nemzetből való kiszakításához és elpusztításához.