Kettős szorításban – Erdélyi zsidó identitás(ok) Trianon után

Az első világháború végén, 1918 decemberére Erdély (a Partiummal együtt) román megszállás alá került. Az Erdélyben már korábban számszerű többségbe került és kollektív jogokkal addig nem rendelkező románság – elutasítva a Károlyi-kormány minden kompromisszum-kísérletét – a  gyulafehérvári nemzetgyűlésen kimondotta Erdély egyesülését Romániával. Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés de jure is szentesítette a román fennhatóságot. 

A magyarok – és a magyar identitású zsidók – számára a román uralom nem egyszerűen idegen uralmat, hanem egy, az európai társadalomfejlődés útján korábbi hazájukhoz képest hátramaradt ország uralma alá kerülést jelentett. Romániának nem volt olyan történeti alkotmánya, mint Magyarországnak, nem zajlott le olyan ipari fejlődés sem, mint Magyarországon – ezért a román állam, bár a kormánypárt Nemzeti Liberális Pártnak nevezte magát, messze távolabb állt a liberális nemzetállam eszményétől, mint a dualizmus korának Magyarországa. Ez különösen megmutatkozott a zsidókérdés kezelésében: Oroszországon kívül Románia volt az egyetlen ország, amelyben 1918-ig nem történt meg a zsidók polgári egyenjogúsítása. (Formálisan létezett persze az állampolgárok jogegyenlősége, de az antiszemitizmustól átjárt  román politikai elit egyszerűen úgy „segített magán”, hogy a zsidók óriási többségének nem adta meg a román állampolgárságot.)

A győztes antanthatalmak a békekonferencián értésére adták a románoknak: Nagy-Románia (az ország területe a világháború után a kétszeresére nőtt, Románia nem csak Erdélyt, hanem Bukovinát és Besszarábiát is megszerezte) létrehozásának a feltétele az, hogy a nemzetközi demokratikus normáknak megfelelő rendszert teremtsenek. S valóban:  Nagy-Romániában megadták a polgári jogokat a zsidóknak, földreformot hajtottak végre, és bevezették az általános titkos választójogot is. A demokratikus   politikai kultúra és a jogbiztonság hiánya miatt azonban mindez meglehetősen formális kerete maradt a román közéletnek. (Sőt: mivel a társadalom nagy többségét kitevő parasztság földigényét a földreformmal kielégítették, ezzel a társadalmat mintegy „de-politizálták” és még inkább megkönnyítették a hatalmon lévő elitek számára a politika manipulálását.) A két világháború közti Romániában a mindenkori kormánypárt szinte mindig meg tudta nyerni a választásokat, egymást követték a merényletek és a különböző törvénytelenségek…végül  1937-ben feloszlatták az összes politikai pártokat, és a király diktatúrát vezetett be. Habár a békeszerződés, a wilsoni elvek  szellemében tartalmazta a kisebbségek jogainak garantálását, a románok a gyakorlatban ezt nem tudták és nem akarták respektálni…

Ezért az erdélyi magyaroknak – és a túlnyomórészt magyar identitású, magyarul beszélő erdélyi zsidóknak – a hatalomváltás azt jelentette, hogy idegen elnyomás alá kerültek. Olyan nemzet elnyomása alá, amelyhez semmiképpen sem akartak és tudtak asszimilálódni. Így mindenképpen nemzeti kisebbségi, kisebbség-védelmi politikát kellett folytatniuk – amire módjuk is volt, mert jelentős anyagi és kulturális erővel, társadalmi kapcsolatokkal rendelkeztek és mert a román állam  a maga nacionalista politikáját – külpolitikai okokból – csak bizonyos jogi korlátokat tiszteletben tartva  folytathatta…  A magyar zsidók számára ez a helyzet háromféle stratégiát kínált: a magyar kisebbséghez csatlakoznak, a romániai zsidó kisebbségi politika keretein belül küzdenek jogaikért , vagy pedig erdélyi zsidókként önállóan politizálnak… Mindhárom opciónak voltak esélyei, és voltak hívei is…

A „magyar” zsidók

Erdélyben a magyarsághoz való asszimiláció politikáját képviselő neológ irányzat – ellentétben a Trianon utáni Magyarországgal – egyértelműen kisebbségben volt (a zsidók mintegy egynegyede tartozott hozzá). Ellentétben az ortodoxokkal és a cionistákkal, a neológok úgy érezték: „kicsúszott a lábuk alól a talaj”, csődbe jutott magukat „zsidó vallású magyarokként” definiáló, a dualizmuskori magyar államhoz való feltétlen lojalitást hirdető politikájuk. Ennek ellenére azonban a neológ zsidóságon belül jelentős tábora volt azoknak, akik szerint az erdélyi zsidóknak – a román államhoz való lojalitás mellett – a romániai magyar kisebbség részeként kell védelmezniük jogaikat. Ezt megkönnyítette számukra a romániai magyar kisebbségi politika csúcsszervének, a Magyar Pártnak a magatartása. A Magyar Párt ugyanis tevékenységének első évtizedében, az 1920-as években őszintén arra törekedett, hogy elhatárolódjon a Magyarországon berendezkedett Horthy-rendszer a békeszerződés revíziójára irányuló  ideológiájától.  Horthyék propagandája ugyanis kontraproduktív volt:  azt az érzést erősítette a románokban, hogy a romániai magyar kisebbség jogvédő erőfeszítéseinek a valóságos, végső célja is a Romániától való elszakadás, ezért semmilyen engedményt sem szabad tenniük a magyaroknak. A Magyar Párt tehát  egyértelműen a revíziót elutasító, a  román államhoz lojális kisebbségi erőként politizált,  amely mindig azzal a román politikai erővel igyekezett összefogni, amely kisebbségpolitikai vonatkozásban engedményeket  ígért a magyaroknak… Mivel a budapesti propagandában mindig szerepet kapott az antiszemitizmus is, amellett az erdélyi zsidóság nagy létszámú és komoly anyagi és kulturális erővel rendelkező csoport volt, amelynek az elvesztése komoly hátránnyal járt volna a Magyar Párt számára, ezért a Magyar Párt ünnepélyesen deklarálta, hogy a zsidókat is a magyarság részének tekinti.

A magyar identitású zsidók igazi vezére Erdélyben Kecskeméti Lipót nagyváradi neológ főrabbi volt, a nagy szónok és hittudós, akinek nyelvezete állítólag a fiatal Adyra is hatással volt. Kecskeméti  már a háború előtt is a szélső liberális neológiához tartozott: 1913-ban írott „Egy zsidó vallás van-e több-e?” c. könyve a magyarországi neológia ortodoxia elleni polémiájának a legkomolyabb alkotása…  Nem csak az ortodoxiát és a jiddis kultuszát ostorozta, hanem elítélő véleménye volt a cionizmusról is, amelyet nem csak a magyar hazafisággal, hanem a zsidóság világtörténelmi vallási küldetésével (az egész emberiség erkölcsi megváltásának előkészítésével) is ellentétesnek tekintett. Kecskeméti felfogását a hatalomváltás nem változtatta meg: Kötetben is  kiadott prédikációiban hangsúlyozta, a zsidóságnak magyar anyanyelvéhez kell ragaszkodnia, sem a jiddis, sem a héber soha nem lehet a zsidóság nemzeti nyelve. Kecskeméti a Magyar Pártnak is tagja volt, habár igyekezett távoltartani magát a gyakorlati politizálástól.

A Magyar Párt „lojális” vonala, az egyes román pártokkal való paktumok és koalíciók politikája azonban a húszas évek végére csődbe jutott. A román politikusok és pártok igénybe vették a Magyar Párt segítségét a választásoknál, de nem tartották be a magyaroknak tett ígéreteiket (konkrétan Kecskemétinek még annyit sem sikerült elérnie a román hatóságoknál, hogy a saját hittanóráit a felekezeti iskolában magyar nyelven tarthassa). Legnagyobb sikerét a Magyar Párt önállóan érte el az 1928-as választásokon. Ezt követően a gazdasági válság felerősítette Romániában a társadalmi feszültségeket, a zsidók és a magyarok elleni nacionalista indulatokat.  Ez viszont a Magyar Pártban is a szélsőséges nacionalizmust, a revízió követelését (s vele az antiszemitizmust) erősítette fel. Amikor Hitler hatalomra jutása és kezdeti sikerei bebizonyították, hogy igenis van lehetőség a békeszerződések rendszerének megváltoztatására, akkor ez persze „tovább lökte” a Magyar Pártot szélsőjobboldali irányban…Amikor 1936-ban Kecskeméti Lipót meghalt, akkor temetésén még egyaránt magasztaló beszédet mondott a Magyar Párt helyi szervezetének vezetője, és a bukaresti parlament szenátora, Niemerower főrabbi…De alig egy évre rá a Magyar Párt – igaz, csak komoly belső vita után – csatlakozott  Octavian Goga szélsőségesen antiszemita programot hirdető nemzeti egységkormányához.

A „román” zsidók  

A magyar zsidók legtöbbje nem beszélte a román nyelvet, a román nacionalizmus – és az azzal összefonódott  ortodox kereszténység – pedig mindig antiszemita irányultságú volt… Ezért a románsághoz való voltaképpeni asszimiláció a magyar zsidókban  fel sem merült. A romániai zsidók átfogó szervezete, az Uniunea Evreilor din Romania a románsághoz való asszimiláció ideológiáját képviselte, arra törekedett, hogy a román nemzeti államon belül, a román pártokkal (mindenekelőtt a  Nemzeti Liberális Párttal) összefogva  küzdjön az antiszemitizmus ellen, és a zsidóknak a román államon belüli teljes egyenjogúsításáért. A hatalomváltás után a szervezet tekintélye még igen nagy volt, mert  W. Filderman    jogász, az UER vezetője delegátusként részt vett a békekonferencián  és fellépése nagyban hozzájárult a zsidók romániai egyenjogúsításához …  De az UER elsősorban a Regát-beli zsidók érdekeit képviselte, az újonnan Romániához került zsidó területek (Bukovina, Besszarábia és Erdély) zsidóságának másfajta kultúrájával, identitásával  nem tudott azonosulni. Ezért Erdélyben sem sikerült megvetnie a lábát, a nem-magyar identitású zsidóság szervezete, a  Zsidó Nemzeti Szövetség  elutasította a vele való együttműködést. Mégis, egyes erdélyi zsidókra hatottak az UER-nek a jogvédelemben elért sikerei, s 1925-ben megalakult az UER erdélyi fiókja, sőt, olyan is előfordult,  hogy az UER segítségével választottak erdélyi zsidó politikust a bukaresti parlamentbe, a Nemzeti Liberális Párt listáján.

 

Ámde – hasonlóan  az erdélyi Magyar Pártéhoz – az UER „alkalmazkodó” stratégiája is a harmincas évek elejére csődbejutott: a nagy romániai pártok (mindenekelőtt a NLP és a  Maniu-féle Nemzeti Parasztpárt) nem tudtak-nem akartak a kisebbségek védelmében politizálni. Az erősödő antiszemitizmus légkörében felerősödött az „önálló” zsidó politizálást követelők, mindenekelőtt a gyárosból  íróvá és publicistává lett vallásos-cionista Abraham Leib Zissu hangja… Szerinte és támogatói szerint (akik a Regátban ugyan kisebbségben voltak, viszont maguk mögött tudhatták a nagylétszámú és erős zsidó identitású bukovinai és besszarábiai zsidóságot)  a zsidóságnak  önálló, országos pártként kell politizálnia. 1931-ban megalakult a Zsidó Párt (Partidul Evreiesc din România)  amelyhez az erdélyi magyar cionisták is lelkesen csatlakoztak, tagjaikat kötelezték a pártba való belépésre, s leszögezték: a továbbiakban a kisebbségvédő munkát átengedik a Zsidó Pártnak, s maguk kizárólag a cionista tevékenységre összpontosítanak… A  Zsidó Párt két egymást követő parlamenti választáson jelentős sikert ért el, s a bukaresti parlamentbe bekerültek az erdélyi cionisták képviselői is. Ám az 1933-as választásokon súlyos vereséget szenvedett, s  ez, valamint az antiszemitizmus erősödése a politikában, a közös veszély arra kényszerítette, hogy együttműködjön korábbi ellenfelével, az UER-rel. 1937-ben, a politikai pártok  betiltása után  Filderman elnökletével létrejött a  romániai zsidóság minden régióját és árnyalatát egyesítő Romániai Zsidó Közösségek Federációja. Filderman – aki Antonescu marsall középiskolai osztálytársa volt – sokat tett a Holocaust évei alatt a romániai zsidóság  sorsának enyhítéséért, nem kis részben tevékenységének köszönhető, hogy Romániában végül elmaradt a zsidóság deportálása…

A „zsidó zsidók” – cionisták és ultraortodoxok  

Erdélyben már az első világháború előtt volt némi bázisa a cionizmusnak, Herzl első magyarországi követője, Rónai János is erdélyi  zsidó volt. Az első világháború és a hatalomváltás eseményeiben a cionisták a maguk eszméinek igazolását látták: a magyar államhatalomhoz való asszimilálódás reménytelen és értelmetlen. A román megszállás első napjaiban már megkezdődött a zsidóság nemzeti alapú önszerveződése. Marton Ernő, az erdélyi cionista mozgalom talán legnagyobb alakja szerint az  erdélyi cionizmus  három fejlődési szakaszon ment át 1918-1922 között. Az első az  önvédelem  korszaka volt, az erdélyi zsidóknak meg kellett védeniük magukat az első világháború végén kirobbant pogromoktól,  a hazatérő magyar és a megszálló  román katonák  erőszakosságaitól. Önálló zsidó karhatalmi alakulatok jöttek létre, s a magyar asszimilációs ideológiától áthatott rabbik és hitközségi vezetők támadásai   ellenére az erdélyi zsidók többsége nem volt hajlandó a magyar államhoz való lojalitást támogatni. Létrejött az Erdélyi Zsidók Nemzeti Szövetsége s  elkezdték kiadni Kolozsvárott a magyar zsidóság legfontosabb  orgánumát, a cionista Új Keletet… A második időszak, a „formai nacionalizmus” korszaka akkor kezdődött, amikor a békeszerződés aláírásával az új államhatárok véglegessé váltak, egyszersmind a Népszövetség a San Remoi határozattal elvileg elismerte a cionizmus céljait. Ebben a korszakban a cionisták egy ideig a Palesztina-munkára koncentráltak. Az erdélyi zsidók palesztinai tevékenysége azonban – a megfelelő erőforrások és az ottani viszonyok ismerete híján – nem járt különösebb eredménnyel, az első erdélyi cionista telepek hamar elsorvadtak. Ugyanakkor viszont kiderült, hogy a békeszerződés kisebbségvédelmi rendelkezéseit a románok nem akarják respektálni: az  1923-as romániai alkotmány például deklarálta, hogy Románia etnikailag egységes állam, s megkezdődött – közigazgatási reformokkal,  s mindenekelőtt az oktatás „románosításával” – a kisebbségek erőszakos asszimilálása. Ezért az EZSNSZ legfontosabb feladata a kisebbségi zsidó élet kereteinek megteremtése lett. S ebben a vonatkozásban az EZSNSZ meglehetősen hatékonynak bizonyult. Újságok, héber iskolák, zsidó szövetkezetek és takarékpénztársak, sportegyesületek, ifjúsági szervezetek, szociális intézmények és hitelintézetek egész sora született meg és fogta össze az erdélyi zsidóságot. Sokszor, sokfelé a cionisták „meghódították” a hitközségeket is.  (A szociális intézmények célja nem csak a rászorultak támogatása volt, hanem az is, hogy az ipari és mezőgazdasági jellegű szakmákra oktatva a zsidó fiatalokat, megváltoztassák a zsidóság egészségtelen foglalkoztatási struktúráját, az ún. „csonka társadalom” , az egész keleteurópai zsidóságot jellemző jelenségét…  (Más kérdés, hogy a románok az EZSNSZ-t arra használták, hogy a túlnyomórészt magyar identitású erdélyi zsidókat eltávolítsák a magyarságtól és a magyar anyanyelvtől – tehát az EZSNSZ akaratlanul is a románositás céljainak eszközévé vált…)

Amikor 1931-ben megalakult a  Zsidó Párt, akkor az EZSNSZ nekik engedte át korábbi kisebbségvédelmi feladatait – és maga ismét a palesztinai országépítés munkájára kezdett koncentrálni. Ezt elősegítette a harmincas évek palesztinai gazdasági prosperitása is. Nemzedékváltás zajlott le a cionista mozgalomban: a dualizmus korának nemzedékét felváltotta a már román uralom alatt, kisebbségi sorban  és a cionista intézményhálózat keretei között  felnőtt új nemzedék – amely telve volt idealista lelkesedéssel. Az újonnan keletkezett „erdélyi” kibucok  és általában véve az erdélyi „olék” komoly szerepet játszottak az országépítésben. Ugyanakkor a mozgalomra hatottak  a palesztinai „jisuvban” kialakult súlyos belső feszültségek: Erdélyben is megkezdődött a cionizmuson belüli pártosodás: míg korábban csak a mizrachistáknak, addig most már valamennyi cionista irányzatnak önálló szervezetei jöttek létre…

A magyarsághoz való asszimilációt  elutasító, és Erdélyben a magyarországinál sokkal nagyobb súllyal rendelkező ortodoxia szintén rögtön a  hatalomváltás után létrehozta a maga saját szervezeti kereteit. Erdélyben jelentős bázisa volt a jiddis nyelvet, a saját nemzeti identitást hangsúlyozó ultra-ortodoxiának, és az ortodoxok között nemigen maradtak magyar identitásúak… A cionizmus kérdése viszont mélyen megosztotta az ortodoxiát: olyannyira, hogy a kóser éttermekben külön asztalokat kellett felállítani a mizrachista és az anticionista vendégek számára. Erdélyben is  megalakult az Agudat Jiszrael, az ortodox zsidóság világszervezetének  szervezete, akik maró gúnnyal tették kritika tárgyává a cionizmushoz csatlakozott mizrachisták alárendelődését a világi cionizmusnak… A harmincas években azonban – Hitlerék hatalomra jutása, az antiszemitizmus világméretű erősödése, és sok zsidó nehéz szociális helyzete miatt – az Agudat álláspontja változni kezdett…Mivel a Mizrachival képtelenek voltak megegyezni, ezért saját, a cionistákétól elkülönülő kolonizációs munkát kezdtek Palesztinában, s ennek támogatására igyekeztek bírni az erdélyi zsidókat is.

Egyes – főleg haszid – rabbikat azonban a Népszövetség szétesése, a nácizmus hatalomra jutása éppen az ellenkező következtetésre vezetett. Szerintük – mindenekelőtt a szilágysomlyói  S. Z. Ehrenreich, a „szatmári rebbe”, Joel Teitelbaum, és a munkácsi rebbe, Spira Eleázár történelemteológiája szerint a zsidóságot ért csapások egyrészt a Messiás közeli eljövetelét jelzik, másrészt  annak a következményei, hogy a zsidóság a maga erejére próbált támaszkodni, politikai eszközökkel akart a saját sorsán változtatni – ahelyett, hogy egyedül Istenben bizakodott volna, s csak a Tóra tanulmányozásával foglalatoskodna…Hogyha a zsidók elfordulnak a „hitetlen” cionizmustól, és visszatérnek a szigorú ortodox életformához, akkor Isten meg fogja szabadítani a zsidóságot…

Amikor elérkezett Észak-Erdély (vele az erdélyi zsidóság nagyobbik része) Magyarországhoz csatolása, s a zsidóságot egyre súlyosabb elnyomó intézkedések sújtották a határ mindkét oldalán, majd végül a Holocaust, akkor mindez – a magyarországi helyzettel ellentétben – nem egy felkészületlen, hanem egy identitására büszke, azt sokféle formában vállaló és ápoló zsidóságot talált Erdélyben…