Kerékgyártó István: Azonnal fellángolhat

Írta: Kerékgyártó István - Rovat: Politika, Történelem

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberijanuárifebruári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

Kerékgyártó István

Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

Nem vagyok szaktudós, a téma kutatója, csak egy hatvan feletti író, aki korábbi életeiben volt egyetemi oktató, üzletember, jártam a politika környékén is, ezért véleményem személyes élményeimből fakad. Egy dunántúli város keresztény kispolgári családjából jövök, ahol soha nem hallottam, hogy családom egyáltalán csak kiejtette volna azt a szót, hogy „zsidó”. Először a jó nevű helyi gimnázium matematika tagozatos osztályában találkoztam egy fiúval – azóta is az egyik legjobb barátom –, aki zsidónak mondta magát. Náluk érintett meg először az a nagypolgári miliő, a fanyar öniróniával teli humor, a szabadszájúság, a világra való nyitottság, a széleskörű műveltség, tehát mindaz, ami azóta is fontos számomra. Ettől fogva mindig voltak – bár szinte kizárólag vallásukat nem gyakorló – zsidó barátaim. Ma is a legjobb cimboráim legalább fele zsidó származású. És azért vetettem mindezt előre, mert ezekből a sorokból kiderül, hogy az én személyes életemben ez a zsidó, nem zsidó együttélés mind a mai napig a legtermészetesebb dolog a világon. Azt hiszem, őszintén beszélnek nekem zsidóságukról, szorongásaikról, nagy múltú őseikről, szokásaikról – én persze ugyanígy nekik –, azt mondhatnám, hogy probléma nélküli számomra ez az együttélés.

Ha a mai Magyarországot nézem, azt hiszem, érdemes különválasztani a zsidók és nem zsidók együttélését a hétköznapi életben, ahol, mint magánpolgárok (burzsoák) érintkeznek egymással, a politika által kialakított térben zajló folyamatoktól, ahol, mint közpolgárok (citoyen) tekintenek egymásra.

Mint magánpolgárok, azt hiszem, a mai Magyarországon az emberek döntő többsége nem, mint zsidó és nem zsidó tekint egymásra. „Van egy jó fogorvosom”, mondja az egyik, és nem teszi hozzá, „hogy az zsidó, tudod?”, „a múltkor megbuktatott a vizsgán X professzor”, és nem teszi hozzá, hogy az a „szemét zsidó”, hisz a buktatót utálja benne, és föl se merül e tekintetben X professzor származása. A hétköznapi érintkezésben – legalábbis én úgy tapasztalom – mellékes, ki zsidó és ki nem, sokkal fontosabb az, hogy milyen ember, orvos, bőrdíszműves vagy könyvelő az illető, hogy miként szól hozzám, mennyire emberséges, vagy átver-e éppen. És ha azt mondja erre valaki, hogy nyilván azért, mert csökkent a rasszizmus Magyarországon, akkor téved, mert ugyanez nem igaz, mondjuk a cigányokra vagy az arabokra, akiket nagyon erős előítélet övez.

Más a helyzet, ha a pártok befolyásolta közpolgárt nézzük. Jó néhány éve a magyar kormány politikájának középpontjába a folytonos ellenségképzés került. Ezzel próbálja híveit egyben tartani, egy külső ellenségre mutogatva terelgeti össze a nyájat. „Féljetek az ellenségeinktől, de tudnotok kell, hogy mi majd megvédünk azoktól. Azonban soha ne lankadjatok gyűlölni őket!”, mondja a kormány. És kik ezek az ellenségek? Belülről a liberálisok és a baloldaliak (utóbbiakat kommunistáknak nevezik), kívülről pedig az Unió és főleg a migránsok. Érezni, olykor kacérkodnak az antiszemita kártya kijátszásával, azonban spin doktoraik is jól tudják, hogy gyenge ütőlap lenne ez. Egyrészt, mert nemzetközileg végképp elszigetelné az országot, belülről pedig nem lehetne ezzel túl széles tömegeket megszólítani. (Szemben a cigányellenességgel, amire, sajnos széles fogadóréteg lenne, de egyelőre még szépen hoz szavazatot a kormánypártnak a cigányság.) Egy ilyen antiszemita lapot azért olykor meglengetnek, legutóbb a magas helyen emlegetett „szabadkőművesezés” volt ilyen, mely – persze tudjuk: tévesen – a zsidóknak tulajdonítja e mozgalmat, vagy a liberalizmus elleni szent háború – melyet ugyancsak tévesen sokan valamiféle zsidó ármánynak tekintenek –, de a zsidó vallás ellen semmiféle támadást nem tapasztalhatunk. (Azért az „egyházi státuszban” bejegyzett három zsidó szervezet megosztásában érdekelt a kormány. Ennek jelei jól látszanak.)

Az első – a hatalom részéről sikeresnek tűnő – antiszemita árnyalatú támadás is csak annak köszönhető, hogy Soros Györgyöt a migránskérdéssel kötötték össze, így a termékeny magyar talajra hullt idegengyűlöletbe sikerült némi „nagyorrú, gúnyosan mosolygó zsidó” árnyalatot is belepingálniuk. Ebből a szempontból, tehát azt mondanám, hogy a politizáló közpolgárok nem jelentéktelen része, bizony látensen vagy akár manifeszt is antiszemita lehet, ha politikai ellenfelet lát a zsidóságban. A jobbikos szavazóknál ez nyilvánvaló, a Fidesz hívők egy részétől sem állhat ez távol, hisz a gyűlölet tárgyává éppen kijelölt Sorosnál és a liberalizmusnál folyton felfeslik az elfedett zsidó jelző.

Ez, a hatalom által szándékosan fékezett habzásúra állított antiszemitizmus, persze azonnal fellángolhat, ha a politika érdeke úgy kívánja. Egy nemzetközi pénzügyi krach esetén, a világ nagy börzéinek esetleges összeomlása következtében beinduló antiszemitizmus nyilván Magyarországon is működne, itt is a pénzeszsákjukon ülő, kövér, szivarozó zsidók plakátjaival riogatnák a választóikat. Ők lennének az új, gyűlöletre kijelölt ellenség.

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Ami a zsidóság részéről mostanában megfigyelhető, az nekem jónak tűnik, gondolok itt arra, hogy különféle fesztiválokon, rádió és tévéadásokban, könyvekben, színházi darabokban és filmekben igyekszik bemutatni kultúráját, múltját, szokásait. Ez hasznos, hiszen sokkal nehezebb gyűlölendő ellenségnek beállítani azt, akit ismerünk. Ezt az irányt kell folytatni.

A nem zsidók részéről azonban, és itt a 45 utáni összes kormányra, politikusra és az egész társadalomra gondolok, nem történt meg a nyilas korszak át- és kibeszélése, ami gennyesedő fekélyként ma is a magyar társadalom testében lappang. Az Orbán kormány „emlékezetpolitikája” sajnos ennek a folyamatnak a folytatása. A Sorsok Háza körül már két éve tartó huzavona, a Szabadság téri szobor és az emléktábla üzenete „…megölte őket a gyűlölet…” és  „…az életüket vesztett zsidó honfitársaink emlékére…” számomra felháborító, hiszen tudjuk, ki ölte meg őket, ennél sokkal konkrétabban kellett volna fogalmazni, „veszíteni” meg pénztárcát szoktunk és nem életet, őket megölték, és tudjuk, hogy kik.

De még ennél is fontosabb, hogy tudjuk: az olyan típusú politikának, mely a gyűlöletképzésre épít, ha érdekében áll, akkor bármely csoportot ellenségnek kiálthat ki. Tehát számomra az igazi megoldás az lenne, ha nyitott, liberális, a nyugati világ értékeit tiszteletben tartó kormányok irányítanák Magyarországot, és akkor nem érhet bennünket – zsidókat (és persze a kormánnyal fraternizáló áramlatot is) és nem zsidókat – kellemetlen meglepetés.

A szerző író

 

Címkék:Huszadik Század, Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017