Kedves Társegyház, van 150 milliód elsejéig?

 Csődben a Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség – olvasom a MAOIH honlapján három különböző szövegben is: nyílt levélként, a nyílt levélről szóló hírként és egy tartalmasnak szánt interjúban.

Nem értek a pénzügyekhez és a könyvvizsgáláshoz, nem tudom megítélni, hogy mennyi idő kell egy átvizsgáláshoz. Mindenesetre a Keszler Gábor-féle vezetés egy hónappal a Dob utcai épület elfoglalása után fordul segítségért a társegyházakhoz. Keszler a beköltözése után, május 8-án kiadott közleményében még bizakodó volt, „Megkezdődhet az az építő munka, amelynek eredményeképpen a magyarországi ortodoxia ismét a régi fényében tündökölve, az őt megillető helyet foglalhatja el a hazai és a nemzetközi zsidóság palettáján”, csillogtatta meg akkoriban a kivételes szónoki képességeit. Pedig az már akkor is tudható volt, hogy a MAOIH nem kereskedelmi vállalkozás, alumíniumfeldolgozással sem foglalkozik, napi kiadásai vannak, de bevételei csak a Hanna étterem, a kóser bolt és a turizmus forgalmából.

Eltelt egy hónap, és mára kiderült, hogy a régi fényben való tündöklést csődközeli helyzet késlelteti. A helyzetért természetesen az elmúlt nyolc esztendőt a korábbi vezetőket terheli felelősség, csak az a furcsa, hogy az újak miért vártak a bejelentéssel mostanáig. Keszler május 8-án azt írta, hogy „a MAOIH bankszámlái konganak az ürességtől”, azóta az irodákba kívülálló be nem tehette a lábát, a könyveléshez és a számlákhoz azóta senki nem nyúlhatott. Lehet, hogy azóta kirepült az ablakon az építőmunkához szükséges cement és homok is, csak a sóder maradt.

150 milliós gyorssegélyt, ha lehetne, a túlélés érdekében, kéri Keszler „a zsidó társegyházakat, egyéb felekezeteket, zsidó és felekezetünkön kívüli honfitársainkat.” Nem vagyok társadalomtudós, nem értek a néplélektanhoz, de a felekezeten kívüli honfitársakat nem terhelném anyagi kérésekkel, nehogy a pénztárca helyett a bicska nyíljon ki a zsebükben.

Talán lesz majd felekezeten belüli megoldás is. Társegyházi.

Addig is, amíg Köves Slomó társegyházfő fehér lovon be nem üget a Dob utcai bejáraton (hogy a Kazinczy utcai főbejáratot már ő tárja szélesre Oberlander Báruch rabbi előtt), és a Baross utca 61. sz. kulturális központra kapott 1,8 milliárdból önzetlenül le nem csippent 150 milliót, hadd ejtsek pár szót az interjúról. Maga a szöveg nem tartalmaz érdemi információt, az illegitim elnök a régi lemezeit játssza le újra.

Azonban új elemként, a jövőbeni terveiről szólva, megemlíti a kolel létrehozását, ami valószínűleg távlati cél lenne, hiszen a kolelekben tanuló, családos férfiak anyagi juttatásban részesülnek, márpedig Keszler szerint jelenleg villanyszámlára sincs pénz. Távlati célról lévén szó, nyilván még az sem tudható, hogy melyik közösségből érkeznének a kolelben tanító rabbik, talán valamelyik társegyházból. Az oktatás sok pénzbe kerül, például – és ezt nem a párhuzam, csak a példa kedvéért mondom –, 2014-ben még a Baross utca 61. számú ingatlanba is oktatást és kollégiumot álmodott az EMIH, de úgy tudom, hogy abból sem lett semmi. De ez már történelem, most színház épül ugyanott.

Hiába „ortodox”, az EMIH történelemhez való viszonya köszön vissza Keszler fogalmazásmódjában: „Az eleink nem azért építették, hogy belepje a por, hanem azért, hogy istentiszteleteknek adjon helyet”, mondja a „nagyzsinagógáról”. Mármint, hogy a Bethlen utcai neológ körzetből való átrándulása közben szakállat növesztett Keszler elei építették a Kazinczy utcai templomot; ez új forrásanyag lehet a magyar ortodoxia történetét kutatók számára. És ahogyan (az ortodoxok szóhasználatától eltérően) nagyzsinagógának nevezi a Kazinczy sult, a hitközségről szólva is az Egyház szót használja végig, számolatlanul, szinte kényszeresen, hogy szinte fáj.

Újortodoxul beszél.

Habár a május 8-i közleményében Keszler „elnök” már megtette, és Biró Ákos ügyvezető igazgató egy hónappal későbbi interjújából még több szörnyű részletet tudtunk meg róla, a Levéltár megint megkapja a magáét, ismétlés a tudás anyja alapon: „Rendet kell raknunk a levéltárunkban. Katasztrofálisak az állapotok. Madárfészkek, csikkek, szemét, mocsok mindenütt. Hiányoznak régi, értékes iratok.”

Honnan lehet tudni azt, hogy mi hiányzik egy újonnan létrehozott, és Keszler számára eddig ismeretlen levéltárból? Nem lehetséges-e, hogy azok a régi, értékes iratok mondjuk 1944. március 19. és 1945 januárja között vagy 1956-ban, esetleg a hatvanas, hetvenes években tűntek el, sok évvel a Levéltár létrehozása előtt? És biztos-e, hogy a madárfészkeket a Levéltárban tetszettek látni, nem a Levéltáron kívüli, másfajta célt szolgáló helyiségben?

Vajon mi tűnhetett el a Levéltárból? Csak nem Reich Koppel főrabbi, a Csúzer Ruf és a Freudigerek szenzációszámba menő nyilatkozata, miszerint mindannyian a lubavicsi rabbik elkötelezett hívei lennének?

Türelem, még előkerülhet.