Kádárizmus és zsidópolitika

Bevezető a Szombat A Kádár-rendszer és a zsidóság téma köré épülő, 2023 decemberi számunk összeállításához.

 

Az alakuló új vezetés és „a jövő reménye”

1956. október 22-én körtávirat érkezett Izrael állam kelet-európai diplomáciai képviseleteire.

Arie Esel, az izraeli külügyminisztérium osztályvezetője arról tájékoztatta a címzetteket, hogy az egyre feszültebb magyar belpolitikai helyzet közepette úgy tűnik, az új magyar vezetésben nem lesznek zsidók. Esel ezt a fejleményt optimistán „a jövő reményének” nevezte, ami első látásra meghökkentő kijelentés egy izraeli külügyi tisztviselőtől. Ő azonban arra célzott, hogy a zsidó származású káderek hiánya csökkentheti az antiszemitizmus veszélyét, illetve a belföldi zsidósággal és Izrael állammal kapcsolatos politika megváltozását hozhatja majd. Az elkövetkezendő évek részben igazolták is a tisztviselő reményeit, ám a helyzetre a kádárizmus évei alatt inkább a kiszámíthatatlanság és az ellentmondásosság volt jellemző.

Esel sejtései annyiban beigazolódtak, hogy a forradalom leverése után felálló kádári felsővezetésben valóban alacsonyabb volt a zsidó származásúak aránya, mint Rákosi idejében. Bár ma sem tudjuk pontosan, hogy ez mennyiben volt következetesen alkalmazott politika a vezetés különböző szintjein és területein, az azért biztos, hogy a zsidó származású kádereknek a Csehszlovákiához vagy Lengyelországhoz hasonló kiterjedt listázására nem került sor. Ugyanakkor az MSZMP-n belüli törésvonalak, feszültségek ismétlődően felszínre hozták a „zsidókérdést” és a párttagok között is túlélő antiszemitizmust. Amikor például 1960-ban leváltották az addigra kínossá vált keményvonalas Dögei Imre mezőgazdasági minisztert, az ellene felhozott egyik érv az volt, hogy antiszemita vádakkal illette a Központi Bizottság egyes tagjait. Ugyanakkor két évvel később, amikor a hasonlóan keményvonalasnak számító Marosán György egy látványos bukást megelőzendő maga mondott le minden tisztségéről, és az alkalmat megragadva szót emelt a párton belül túlélő antiszemitizmus ellen, vádjait nem méltatták figyelemre. A kádári vezetés következetlen reakciói a párttagság soraiban túlélő zsidóellenes előítéletekre arra engednek következtetni, hogy az antiszemitizmus elleni elköteleződést sokszor felülírták a hatalmi és káderpolitikai érdekek. A párt soraiban jelenlévő antiszemitizmus ellen akkor folyt harc, ha a legfelső irányítás abból politikai tőkét tudott kovácsolni.

A zsidósággal kapcsolatos állami politikán az alakuló Kádár-rendszer, legalábbis elméleti-ideológiai szinten, nem változtatott lényegesen: a zsidóságot továbbra is szigorúan vallási felekezetként kezelték. A Magyar Izraeliták Országos Képviseletének (MIOK) állami felügyeletét az Egyházügyi Hivatalhoz rendelték, a felekezeti vezetői állások betöltéséhez pedig 1957-től kezdve a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának hozzájárulása volt szükséges. A különböző vallási felekezetek együttműködését a kiépülő kádári adminisztráció tehát úgy biztosította, hogy a kulcspozíciókba a rendszer szempontjából megbízható személyeket ültettek. Így váltotta 1957 nyarán az állambiztonsággal együttműködni vonakodó dr. Heves Lajost a szocialista államrendszerhez lojális, s később „Sipos” fedőnéven jelentő Sós Endre a Magyar Izraeliták Országos Irodája élén.

 

Ellentmondások a magyar zsidósággal kapcsolatos politikában

Ugyanakkor a „zsidó ügyek” sokszor látványosan szétfeszítették a szigorúan értelmezett vallási kereteket, például amikor az állampárt ettől politikai vagy anyagi hasznot remélt. 1960 júliusában a MIOK-ot, csatlakozása után nem sokkal kiléptették a Zsidó Világkongresszus nemzetközi zsidó szervezetből, amikor ez utóbbi határozatban követelte, hogy a Szovjetunió a más nemzetiségi csoportokkal egyenértékű támogatásban részesítse az ott élő zsidókat. A magyar fél azt is kifogásolta, hogy a ZSVK nem volt hajlandó határozatban elmarasztalni Izraelt azután, hogy 1959 nyarán kiszivárgott: a zsidó állam titkos fegyverkereskedelmi kapcsolatokat ápol a Német Szövetségi Köztársasággal. Ekkor tehát a MIOK olyan ügyekkel kapcsolatban kényszerült állásfoglalásra, amelyek nem vallási, hanem sokkal inkább (kül)politikai kérdések voltak.

A ZSVK-ból való kilépés után megszűnő kapcsolatokat és kommunikációs csatornákat pótolni kellett, így a hatvanas évek első felében számos nemzetközi zsidó szervezet képviselője fordulhatott meg Magyarországon. Közéjük tartozott például Erwin Hayman, a svájci illetőségű Société de Secours et d’Entr’Aide (SSEA) elnöke is. Az SSEA valójában a Joint által finanszírozott fedőszervezet volt és azt a célt szolgálta, hogy pénzügyi segítséget nyújtson a rászoruló közép-kelet-európai zsidóknak úgy, hogy közben az állampárti vezetésnek ne kelljen hivatalosan a Jointtal kapcsolatba kerülnie, hiszen azt káros „cionista” szervezetként tartotta számon. Az illetékes állami bürokrácia és a MIOK vezetése teljes mértékben tisztában volt az SSEA pénzek forrásával, Hayman is tudta, hogy tudják, azonban mindenki kifogástalanul alakította a szerepét. Így a Jointnak sikerült pénzt juttatnia a rászoruló magyar zsidó családoknak, a magyar állam pedig a valutaárfolyam manipulálásával szép hasznot húzott az ügyletből. A nyugati zsidó segélyszervezetekkel való kapcsolattartás ugyancsak nem tekinthető szigorúan vallási jellegű tevékenységnek, ám a magyar rezsim a MIOK nemzetközi politikai kapcsolatait használta fel az anyagi haszon érdekében.

A ZSVK tagságot annak idején erősen motiválta, hogy attól a magyar politikai vezetés a túlélő zsidóknak juttatandó nyugatnémet kárpótlási pénzekhez, vagyis keményvalutához való hozzáférést remélt. A MIOK kilépésének másik következménye a Nácizmus Magyarországi Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezete (NÜÉSZ) jelentőségének növekedése lett, mivel az ezt követően kulcsszerepet kapott nemcsak a német jóvátételi pénzek megszerzésében, de annak a magyar túlélők közötti szétosztásában is. A NÜÉSZ nem zsidó szervezet volt, de a pártállami intézményi struktúrába ágyazódva a holokauszt emlékezetének ápolása is a feladataihoz tartozott. Így a nagyrészt túlélőkből álló tagsága nemcsak a nemzetközi mártír-megemlékezéseken vehetett részt, ahol a náci múltat a hivatalos antifasiszta narratívába ágyazva mutatták be, de különböző fórumokon az országon belül is beszámoltak a zsidóüldözés korszakáról és saját történeteikről. Amikor például a szolnoki Varga Katalin Leánygimnázium végzős tanulói elhatározták, hogy osztályukat Anna Frankról fogják elnevezni, a névválasztást kísérő ünnepség keretében a NÜÉSZ egy meghívott tagja a deportálás során átélt megpróbáltatásiról mesélt.

Ahogy a NÜÉSZ példája is mutatja, bár a Kádár-rendszer a többi szocialista államhoz hasonlóan az antifasiszta értelmezési keretben helyezte el a holokausztot, ez korántsem jelentette a zsidóüldözések tabusítását. Inkább az történt, hogy a zsidó genocídiumról a később dominánssá váló nyugati narratívától eltérő fogalmi rendszerben esett szó: az antifasiszta harc eredményeinek ünneplése és a fasizmus, illetve a nácizmus zsidó áldozataira való emlékezés gyakran egy időben és térben zajlott. A tabusítás már csak azért sem volt lehetséges, mert az ötvenes évek közepétől kezdve olyan nemzetközi geopolitikai fordulatok mentek végbe Európában, melyek a hidegháború szigorúan ellenőrzött zónahatárain túlnyúlva formálták a háború emlékezetét.

A nemzetközi helyzet változásai

Geopolitikai szempontból a Német Szövetségi Köztársaság gyors gazdasági talpra állása (és ennek következtében tömegessé váló disszidálások az NDK felől), illetve az ország 1955-ös NATO csatlakozása hozott drámai változást, amennyiben a szovjet blokk egyik legfontosabb ideológiai célpontjává tették a nyugatnémet államot. Ezeknek a támadásoknak az egyik központi eleme az NSZK-nak, mint a náci Németország ideológiai örökösének bemutatása volt, különös tekintettel az ott állami hivatalt betöltő, illetve az életüket minden következmény nélkül tovább folytató egykori náci háborús bűnösökre. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az NSZK közigazgatásában valóban számos, korábban náci kötődésű tisztviselő dolgozott, köztük például Adenauer egyik főtanácsadója, Hans Globke, vagy a miniszteri rangig emelkedett Theodor Oberländer. Ugyanakkor az 1958-as ulmi pert követően, melyben tíz korábbi Einsatzkommando tagot ítéltek el, megszaporodtak a náci bűnösök felelősségre vonását célzó bírósági eljárások. Ezek nagyrészt az Adenauer által a nemzetiszocialista bűnügyek kivizsgálására létrehozott Központi Igazságügyi Hivatal és Fritz Bauer, a hesseni járás elkötelezett főügyésze tevékenységének nyomán indultak meg. Bauernak központi szerepe volt az 1961-ben Jeruzsálemben bíróság elé állított és végül halálra ítélt náci főtiszt, Adolf Eichmann felkutatásában is. Az NSZK-ban zajló perek során a magyar hatóságok különböző formában gyakran együttműködtek a nyugatnémet igazságügyi szervekkel. Amikor az ilyen nyílt együttműködés ideológiai okokból visszás lett volna a mindeközben hangos NSZK-ellenes kampányt folytató állami szerveknek, azt olyan közvetítőkkel oldották meg, mint például az ismert és felkészült, de sokáig mellőzött Lévai Jenő újságíró. Különös fejezete a 60-as éveknek, hogy a világháború és a nácizmus zsidóüldözésének története egyrészt az NSZK-ellenes propaganda, másrészt az éppen a Szövetségi Köztársaságban zajló náci háborús bűnösök perei kapcsán került újra a közbeszédbe.

Az 1961-es Eichmann-perről szóló hivatalos magyar állami kommunikációban és számos sajtóriportban is előkerült az a vád, hogy az Izrael és az NSZK közötti jó kapcsolatok megőrzése érdekében titkos megállapodás született a két ország vezetői között arról, hogy az izraeli bíróság nem engedi majd, hogy Eichmann vallomásai kínos helyzetbe hozzanak magas rangú (egykori náci) német politikusokat. Már ez a propagandisztikus elem is világosan mutatta, hogy az egyre inkább a nyugati szövetségi rendszerbe tagozódó zsidó állammal a szovjet érdekszféra országai nem ápoltak jó kapcsolatokat. Az 1967-es közel-keleti háború nyomán azonban még ezek a nem túl szoros diplomáciai szálak is elszakadtak. A MIOK pedig ettől kezdve a baráti országok zsidó közösségeivel is csak korlátozottan ápolhatta kapcsolatait, míg Izraellel megszűnt az érintkezés. Néhány, már korábban is állambiztonsági megfigyelés alatt tartott zsidó fiatalt 1967 augusztusában „cionista szervezkedés” miatt őrizetbe vettek. Mindezek a fejlemények arra utalnak, hogy az 1967-es arab–izraeli háború nyomán megkérdőjeleződött a magyar zsidóság (és intézményei) lojalitása a rendszer felé, vagyis a Kádár-rendszer hivatalosan vallási definíciót alkalmazva, de mégiscsak egy különálló, etnikai karaktereket hordozó csoportnak tekintette őket. Ugyanakkor a rezsim nyíltan még akkor sem használta az anticionista (rejtetten antiszemita) retorikát, amikor az 1968-as lengyel és a csehszlovák politikai válságok nyomán a szovjet érdekszféra más országaiban az erőteljesen megjelent.

 

A rendszer ellenzéke és a „zsidókérdés”

Bár a hatnapos háború a MIOK külföldi kapcsolatait befagyasztotta, ezzel egy időben politikai erjedést indított el túlnyomórészt a fiatalabb zsidók körében, akik megkérdőjelezték a MIOK és a rezsim kompromisszumokon alapuló együttműködését. Az emiatt nagyrészt a hivatalos izraelita intézményrendszeren kívül szerveződő informális, laza csoportok viszonylag rendszeresen összegyűltek, és számos témát megvitattak az ókori zsidó történelemtől az élő zsidó hagyományokig. Bár nem voltak mind politikai jellegűek, az állambiztonsági szolgálatok nagy figyelemmel kísérték ezeket az összejöveteleket, gyanítva, hogy az ilyen találkozók a „cionista tevékenység” melegágyaiként szolgálhatnak. A „cionista” címke nem feltétlenül tényleges ideológiai vagy politikai álláspontot, még kevésbé Izraelbe való kivándorlási vágyat jelzett. Csupán arra utalt, hogy az állam ezeket a vitákat vallott ideológiájával ellentétesnek tekintette. Külön pikantériája a helyzetnek, hogy az állambiztonsági szolgálatok számára vörös posztót jelentő egyik kényes téma, a szovjet zsidóság helyzete éppen az összeomló Kádár-rendszer hallgatólagos segítségével oldódott meg, legalábbis részlegesen. Számos Izraelbe igyekvő szovjet zsidó ugyanis Magyarországon keresztül jutott célba egy illegális, de a rendszer által hallgatólagosan megtűrt, nemzetközileg is támogatott mozgalom segítségével.

A „zsidókérdés” az államszocializmus ellenzékének más csoportjaiban és fórumain is megjelent, ami arra utal, hogy a fent vázolt következetlen és felemás zsidópolitikák hosszú távon hozzájárultak a rendszer erodálódásához. 1984-ben a magyar demokratikus ellenzék szamizdatjában jelent meg Gadó György kiáltványa (a nem létező SALOM Békecsoport nevében), amely a deportálások negyvenedik évfordulóján emlékeztette a többségi magyar társadalmat a 20-as évektől kezdődő antiszemitizmusért és a holokausztért való felelőssége vizsgálatának szükségességére. Zrinyifalvi Gábor, az ellenzéki INCONNU művészcsoport egyik tagja 1987 májusában saját garázsában rendezett illegális kiállítást a több ezer magyar zsidót megmentő Raoul Wallenbergről. A kiállítás megnyitón elhangzott, hogy a „politikai okokból feledésbe merült” svéd diplomata emlékezete nem a zsidóság ügye, mert ő a demokratikus szabadságjogokért való küzdelem globális jelképe. Az 1945-ben a Vörös Hadsereg által letartóztatott és minden bizonnyal szovjet rabságban meggyilkolt Wallenberg ezáltal a rezsim erkölcsi hiteltelenségének szimbólumává vált.

 

Összegzés

A kádári államszocialista berendezkedés kizárólag vallási közösségként tekintett s zsidókra, aminek két fontos következménye lett. Egyrészt, az ateista állam ideológiailag megbízhatatlan csoportként bánt azokkal, akiket zsidónak tekintett, amely folyamatos kontroll, megfigyelés és állandó gyanakvás tárgyává tette őket. Másrészt, a nem vallási alapon történő zsidó önmeghatározás ellenséges tevékenységnek minősült és gyakran állambiztonsági intézkedést vont maga után. Mindeközben a rezsim úgy manipulálta a zsidó felekezeti vezetés feladatkörét és intézményi kapcsolatait, ahogyan az aktuális politikai és pénzügyi érdekeinek megfelelt. Ez következetlen politikákhoz vezetett, és a hivatalos izraelita képviseletet ismételten nem szigorúan vallási témákkal kapcsolatban is állásfoglalásra kényszerítette, lehetetlen helyzetbe hozva azt.

Az izraeli külügyminisztérium 1956-os optimista jóslata nem vált valóra, ugyanakkor a fent vázolt konfliktusokkal kapcsolatban azt is fontos megjegyezni, hogy azok sokszor nem a Kádár-rendszer termékei voltak. Sokuk már a háború után jelentkezett: a jóvátétel igénye, a vészkorszakra való emlékezés kultúrájának kialakítása ekkor jelentek meg konfliktusokként a magyar társadalom zsidó és nemzsidó tagjai között. Az Izrael Állammal kapcsolatos felemás külpolitika és az NSZK-val szembeni ideológiai harc viszont kifejezetten ennek az időszaknak a fejleményei, amelyek a geopolitikai környezet változása következtében változtak és az egész keleti blokkban megfigyelhetők. A harcos anticionista retorika mellőzése és a mindennapi antiszemitizmus politikai célokra való kihasználásának, szításának hiánya ugyanakkor akár kádári jellegzetességként is értelmezhetők. A Szombat jelen számának írásai ezekre az ellentmondásokra és sajátosságokra hoznak konkrét és gyakran egyéni példákat.

 (Lapszámunk anyaggyűjtésében Bohus Kata és Klacsmann Borbála működött közre.)