Jobb és bal volt és lesz; de milyen?

Írta: Soós Eszter Petronella - Rovat: Politika

A franciaországi változásokról

Émanuel Macron és Marine Le Pen

Abban az országban, ahol bő kétszáz esztendeje feltalálták a jobb- és baloldal fogalmait, ezekben a pillanatokban éppen radikálisan átalakul, hogy mit is értünk e szavak alatt. Merthogy baloldalinak vagy jobboldalinak lenni alapvetően nem ideológiai véleményt, hanem egymáshoz viszonyított helyzetet jelent. Márpedig az elmúlt évtizedek – gazdasági-elosztási kérdések köré szerveződő – jobb- és baloldala 2017-ben látványos vereséget szenvedett, s helyükre új, illetve más domináns pártok léptek, melyek már a globalizáció kérdése köré szervezik a mondandójukat. Hogy ez a tendencia folytatódik, s véglegesen így marad-e, a 2017-2022 közötti ciklus fő kérdése, egy azonban biztos: a változás alapvetően leköveti a társadalom szintjén már korábban is érzékelhető változásokat. Azaz Emmanuel Macron francia köztársasági elnöksége nem egyszerű történelmi véletlen.

A francia pártrendszer hagyományosan kétosztatú, de nem kétpártrendszer. Ez következik a kétfordulós többségi választási rendszerből. Általában két tömb áll egymással szemben, s ezek a tömbök 2017-ig elsősorban gazdasági-újraelosztási kérdések körül szerveződtek. E két tömbnek a vezető erői az elmúlt évtizedekben a különböző neveken megjelenő neo-gaulle-ista republikánusok (Les Républicains – LR), illetve a szocialisták (Parti Socialiste – PS) voltak. A nyolcvanas évektől kezdve jelent meg a palettán a nacionalista Nemzeti Front (Front National – FN, ma Rasssemblement National – RN), amely nem elsősorban gazdasági alapon versenyzett a „nagyokkal”, hanem a globalizáció, a migráció, az európai és a társadalmi integráció, s alapvetően a nyitottság-zártság kérdéseit vette a politika napirendjére.

 

Jean Marie Le Pen (jobbra) a szélsőjobboldali alapító atya és Marine Le Pen a reformer utód

Régi FN, új RN

Az FN-RN maga is változott, különösen miután igyekezett lemosni magáról az alapító, Jean-Marie Le Pen antiszemita, rasszista és etnicista imázsát az ún. „ördögűzési-stratégia” alkalmazásával. Ez a stratégia ideológiai fordulat is volt, nemcsak kommunikációs váltás. Az új pártelnök, Marine Le Pen igyekezett bekormányozni a pártot a francia köztársasági konszenzus alá, s szofisztikáltabb, filozófiailag megalapozottabb kihívást intézni a hagyományos politikai elit ellen. Röviden, de nagyon leegyszerűsítve az új struktúrában már nem az eltérő vallású és bőrszínű bevándorló lett az ellenségkép, hanem mindazok, akik valamilyen oknál fogva nem hajlandóak osztozni a laikus és egyenlőségelvű Francia Köztársaság értékrendjében. Így lett lehetséges, hogy az egykor rasszista és antiszemita hírében álló Nemzeti Front a zsidóság és a köztársaság legfőbb védelmezőjeként, az iszlámizmus ellenségeként kezdte pozícionálni magát.

Az FN-RN reagált a globalizáció kihívásra is. Racionálisan, hiszen az elmúlt évtizedekben kialakult egy olyan társadalmi réteg, amely nem érzi magát otthon a globalizációban, az európai integrációban, s a szabad kereskedelemnek, az egységes piacnak, az átjárható határoknak, s alapvetően a gazdasági liberalizmusnak több kárát, mint hasznát látja; továbbá kulturálisan is idegenkedik a nyitottságtól, a sokszínűségtől. A „lengyel vízvezeték szerelő” valós félelmekre és kiszolgáltatottságokra épülő rémképe 2004-2005-ben már előrevetítette mindazt, ami jó 15 esztendővel később a sárga mellényesek mozgalmában látványosan és nagy robajjal felszínre tört. Nem arról van szó, hogy a jobb- és baloldal nem érzékelte ezeket a társadalmi változásokat, de egyrészt jobb- és baloldal mélyen hisz abban, hogy egy újabb európai háború megelőzésének a kulcsa a nyitottság és az együttműködés, másrészt a globalizációs kihívást felvető FN visszaszorítása sokáig egészen hatékonyan működött a „nem tárgyalunk fasisztákkal”-taktikával, illetve a választási rendszerek módosítgatásával. Ám a nyitottság, az uniós szabályok, a 2008-as válság, a francia költségvetés és államháztartás helyzete limitálta az elit mozgásterét, s a franciák tömegei érezték úgy, hogy egyre inkább vesztesei az uralkodó rendnek, társadalmi előrejutások lehetőségei beszűkülnek, az ajtók egyre inkább záródnak előttük. A merkeli Németország, és vele az integráció, sok franciának inkább tűnt gonosz és akadályozó hegemónnak, mint a kontinens békéje zálogának. Ezeket a választói érzéseket, igényeket – a maga szuverenizmusával – jól láthatóan és egyértelműen csak az FN-RN szolgálta ki, ha úgy tetszik, az FN-RN olyan piaci rést talált, amely egyre csak növekedett. Az internacionalista radikális baloldal bár maga is sokszor tisztességes eredményeket ért el, az FN-RN számára ebben a tekintetben nem igazi versenytárs: a szuverenista, hazai kontrollra vágyó szavazó nem éppen arról akar hallani, hogy a NATO és az EU nem jó, de az ENSZ azért remek.

Jean Luc Mélanchon, a radikális baloldal (La France Insoumise) vezére

Macron és a lehetőség

Ha Emmanuel Macron felismert valamit, akkor az éppen az, hogy a globalizáció, az integráció új törésvonalat hozott létre, ennek egyik oldalán áll az FN-RN, a másik oldalán pedig mindenki más. Projektjének lényege tehát az volt, hogy a hagyományos jobb- és baloldalról lecsipegetve létrehoz egy olyan centrista, nyitottságban, a globalizáció megnyerésében gondolkodó tömböt, amely az FN-RN-től való félelmet, a radikális jobb rossz imázsát felhasználva hosszú időn keresztül domináns kormányzó párt lehet Franciaországban. François Hollande nehézkes elnöksége (2012-2017) egyfajta lehetőséget biztosított Emmanuel Macronnak, hogy az alakuló új törésvonal másik oldalát is megszervezze. Amikor elindította mozgalmát En Marche néven, reálisan arra lehetett gondolni, hogy 2022-re, esetleg 2027-re készül, addig is erőt és befolyást kíván magának gyűjteni a centrumban, hogy aztán megcélozza az Élysée-palotát.

Hollande valószínűleg egy megalázó vereségtől kímélte meg magát, amikor a nem indulás mellett döntött, de ezzel egyidejűleg vezér nélkül is hagyta az omladozóban lévő, s erőteljesen balra radikalizálódó baloldalt, teret hagyva egy fiatal és lendületes predátornak, hogy megszólítsa a centrumhoz közel álló, mérsékeltebb szociáldemokratákat, mind politikusi, mind pedig szavazói szinten. A másik oldalon François Fillon volt republikánus kormányfő tette ugyanezt lehetővé Macron számára, miután kiderültek korrupciógyanús ügyei. Emmanuel Macron pedig ügyesen élt a lehetőséggel, felgyorsította a tempót és az ölébe hullott „győzelemért ment”: ezzel a rendelkezésére álló, illetve érdekei szerint alakuló társadalmi valósághoz gyorsabban sikerült hozzáigazítania a politikai- és pártrendszer logikáját, mint azt eredetileg tervezhette.

Francois Fillon (Forrás: Wikimedia commons)

Megy vagy marad?

Felmerül tehát a kérdés, hogy tartósan megmarad-e domináns törésvonalnak ez a globalizációs törésvonal, vagy „feltámadnak a politikai halottak”, s a szocialisták és a republikánusok még hozzá tudnak szólni a folyamatokhoz, nem mellékszereplőként, hanem vezető pártként, újra felerősítve a „régi” törésvonalakat, amelyek persze nem tűntek el teljesen. A 2020-as folyamatok – s különösen az önkormányzati választás március 15-i első fordulója –, arra utalnak, hogy a hagyományos jobb- és baloldali pártok nem teljesen vesztették el erejüket, különösen nem ami a helyi beágyazottságot illeti (a helyi beágyazottság tekintetében az „újak” nagyon le vannak maradva). Ugyanakkor a 2019-es európai parlamenti választáson a „régiek” mind 10% alatt szerepeltek (miközben a zöldek váratlanul megerősödtek).

Sok minden szól amellett, hogy Le Pennek és Macronnak – e két érdekközösségben politizáló vezetőnek – sikerül stabilizálnia azt a pártrendszert, amelyben ők dominálják a két politikai blokkot, ahol ők az új „bal- és jobboldal”. (Még egyszer, viszonykategóriákról van szó, nem ideológiai álláspontokról: Macront például a hagyományos szocialisták gyakran jobboldalinak tartják mind gazdaságilag, mind a migrációval kapcsolatos álláspontja miatt; Le Pen gazdaságpolitikájára pedig lehet azt mondani a hagyományos értelmezésben, hogy baloldali; de itt most egy új, más logikáról van szó.) Egyelőre minden – korona-járvány előtt készült! – elnökválasztási közvélemény-kutatás azt sugallja, hogy Macron és Le Pen juthat a 2022-es elnökválasztás második fordulójába. Egyelőre nehéz látni, hogy kik lehetnek azok az arcok, akik a „régi” pártokat 2022-ben az elnökválasztáson képviselhetik. Márpedig a francia rendszerben csak és kizárólag ez a kulcs, ez a kérdés. Aki megnyeri az elnökválasztást, a tapasztalatok szerint annak nagy valószínűséggel a pár héttel később megrendezett nemzetgyűlési választáson is többsége lesz. Akkor is, ha En marche néven az előző évben gründolt pártot…

A sárga mellényesek tüntetése, 2019. március 2-án (Forrás: Wikimedia Commons)

Nem rendszerválság – még nem?

Bár a 2017-es fordulatot, s a mögöttes társadalmi változásokat szokás rendszerválságként aposztrofálni, valójában nem a politikai rendszer válságáról, hanem a pártrendszer átalakulásáról van szó. 1958 óta nem először történt ilyen (gondoljunk a kommunisták hanyatlására és a szocialisták felemelkedésére, a gaulle-isták liberálisokokkal-orléanistákkal folytatott hosszú versengésére, vagy éppen a radikális jobboldali Nemzeti Front, majd pedig a zöldek megjelenésére).  A francia pártrendszer átalakulása minden alkalommal komoly változást jelentett, de nem okozott rendszerválságot. Persze volt, hogy alkotmányos eszközökkel próbálták megoldani, azt, ami politikai probléma volt. Ez nem idegen a franciáktól, de ez még önmagában mond el semmit a rendszer állapotáról. (Például az elnök mandátumának a rövidítésével akarták elérni, hogy ne lehessen ún. kohabitáció az elnök, illetve egy ellenséges parlamenti többség és kormány között, ezzel is akadályozandó a Nemzeti Front, az elitellenes populizmus felemelkedését.)

Egyébként a változás a túlélés záloga: ha egy pártrendszer tartósan nem tanul és nem képes lekövetni a társadalmi változásokat, az könnyen és tényleg legitimációs, majd rendszerválságot okozhat. Ezt a hagyományos politikai elit is érezte, hiszen egyre nagyobb aggodalommal figyelte a választásoktól való távolmaradás növekvő mértékét. És legyünk őszinték: az évtizedes feszültségeket felszínre hozó sárga mellényes mozgalom – bár végül nem volt az – sok szempontból kóstolgatta a rendszerválság határait, amikor például alkotmányos követelésekkel lépett fel (lásd népi kezdeményezésű népszavazás lehetőségének kiszélesítése). Így több az esélye az új pártrendszer stabilizálódásnak, mint a visszarendeződésnek, mert igenis a globalizáció körül forognak a legsúlyosabb politikai konfliktusok ma Franciaországban, ezekre a konfliktusokra kell reagálnia annak, aki politikai pozíciót akar.

Azonban a valamiféle rendszerellenes aktusra (otthon maradás, radikális jobb- és bal, érvénytelen stb.) nyitottak közel 80%-os aránya (Fondapol, 2020) azt sugallja, hogy egy újabb „felfordulás” esélye sem elhanyagolható, s a 2022-es elnökválasztás első fordulója messze nem olyan lefutott, mint ahogy a felmérések most sugallják.

támogatás
Pop up banner

Címkék:baloldal, bevándorlás, Emmanuel Macron, Franciaország, jobboldal, Marine Le Pen, szélsőség

[popup][/popup]