„Jobb állapotban vagyunk, mint amilyenben lennünk kellene”

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberi, januári, februári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

A Huszadik Század 1917 tavaszán különleges pillanatban szólaltatta meg a hazai értelmiség jeleseit. A körkérdésre érkező írások közzététele után néhány hónappal Oroszországban kitört a Nagy Októberi Világmegváltó Forradalom, vezetői között – mint minden felszabadító, az egyenlőtlenséget egyenlőséggel felváltani ígérő mozgalomban – a zsidóság számos képviselőjével. Már amennyiben Vlagyimir Iljicsék a messianisztikus kommunizmus ígéretén túl képviseltek bármi néven nevezhető eszmét, pláne vallási és népcsoportot.

Fenti kérdés a Huszadik Század ankétjában még nem kerülhetett elő, pedig a rá adandó válasz kinek-kinek meghatározza a huszadik század fordulópontjairól alkotott képét. Magyarországon kezdődött mindez az 1919-es kommünnel, a népbiztosok között számos, magát zsidóként nem különösebben számon tartó, a többségi társadalom által viszont nagyon is annak bélyegzett önjelölt társadalommérnökkel. Folytatódott a két világháború közti, borzalmas végbe torkolló fejleményekkel, majd jött az ellenkező előjelű korszak a zsidó-nem zsidó viszony kibeszélését évtizedekre lefojtó álszemérmességével. Amint azonban 1990-re a Magyarország feliratú kuktáról lekerült a fedő, kiderült, hogy az edény tartalmát e mégoly hosszú takaréklángon sem sikerült összefőzni. Az ízek nemhogy nem értek össze, de az összetevők a fordulat után valósággal robbanó elegyet alkotva törtek a felszínre.

Ilyenformán mi, népben és nemzetben, illetve alanyban és állítmányban gondolkodó, törzsökös, valamint kozmopolita magyarok az utóbbi bő 27 esztendőben kicsiben, és sok esetben jóval silányabb színvonalon ismét lejátszottuk a huszadik század összes ideológiai vitáját. Ezekben az években annyi indulat mételyezte meg közéletünket, hogy szervezetünket hovatovább csak egy alapos méregtelenítő kúra volna képes fertőtleníteni. Ilyen viszontagságok után kész csoda, hogy nem estünk teljesen önmagunk martalékává, sőt – minő váratlan fordulat! – tárgyunk szempontjából jobb állapotban vagyunk, mint amilyenben lennünk kellene.

Az okok felsorolása előtt hadd szóljunk egy szót a Szombat kérdésében foglalt feltételezésről. „Kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?” – érdeklődnek a szerkesztők, azt érzékeltetve, hogy a felek nem csak változni, de szándékkal változtatni is képesek volnának magatartásukon. Ezt mi ebben a formában nem valljuk. Úgy hisszük, emberek, illetve csoportok ritka kivételtől eltekintve nemigen tudnak gyökeresen változtatni beidegződéseiken – az ennek ellenére bekövetkező változások inkább különféle tényezők hatására mondhatni megtörténnek velük.

E szemléletformáló tényezők sorában elsőként a zsidó szervezetek, köztük is a Mazsihisz megújulását, de legalábbis arculatának, megszólalásainak felfrissülését említjük.  A szövetség egyre nyilvánvalóbb törekvése, hogy, miközben továbbra is szívügye a holokauszt emlékének ápolása és áldozatainak pártfogolása, valamint az antiszemitizmus elleni fellépés, a nyilvánosság előtt ne kizárólag ez a két téma határozza meg a tevékenységét. Mind több szó esik a virágzó zsidó kulturális életről – e szempontból aligha lehet túlértékelni a tényt, hogy Budapest bulinegyede az egykori gettó területén nyűgözi le a látogatókat –, a vallás gazdagító hagyományairól, vagy éppen a keresztény kórházakkal történő közös nővérképzésről. Ez még akkor is örvendetes, a zsidóság közmegbecsülését nagymértékben szolgáló fejlemény, ha a Mazsihisz esetleg nem pusztán önszántából, hanem az izraelita közéletbe a fenti megfontolások jegyében berobbanó EMIH, vagyis a Köves Slomóék támasztotta verseny miatt lépett erre az útra.

Hasonló tényező a szövetség korábbi egyoldalú politikai elköteleződésének oldódása. Míg 1990 után a hazai zsidóság képviselői jószerivel a baloldali, liberális pártok izraelita tagozataként tevékenykedtek, újabban érdemi párbeszéd, sőt esetenként együttműködés alakul ki a konzervatív, kereszténydemokrata politikai tényezőkkel is. Segíti ezt a folyamatot a nem született baloldali vagy liberális zsidó közszereplők kendőzetlen fellépése, melynek egyik jeles fóruma éppen a Szombat. Jó látni, hogy ezeken a hasábokon senkinek nem kell szemérmeskednie, és bárki olyan természetességgel adhat számot a gyökereiről, mintha csak felmenői kunok vagy éppen jászok lettek volna.

Amint viszont Szegedi Csanád esete is mutatta, a közélet még rázós terep; ott a zsidó származás nem mindegyik pártban magától értetődő életrajzi adalék. Napjainkra ugyanakkor még a Jobbik is nagyot fordult – persze ugyancsak nem önként, hanem engedelmeskedve az „idők szavának”. Nevezetesen rálépett a nyugat-európai szélsőjobboldali pártok által kitaposott útra, és antiszemitizmusát szögre akasztva új, kézzelfoghatóbb ellenséget talált: az Európába érkező menekülteket és bevándorlókat. Mely ellenségekkel paradox módon sokkal ritkábban találkozni Magyarországon, mint a zsidóellenesség célpontjaival; úgy látszik, igaz a megfigyelés, hogy könnyebb küzdeni az olyan veszély ellen, amelynek megtestesítői nincsenek, csak a rémképük van karnyújtásnyi távolságban.

Vona Gáborék törekvései egybeesnek sok zsidó értelmiségi aggodalmával, mely szerint a muszlimok idegen kultúrájukkal együtt tettlegességig fajuló antiszemitizmust is hoznak magukkal. Következésképp az egykor idegenként megbélyegzett izraelita közösség szembetalálja magát egy Európában ugyancsak nem őshonos, a „bennszülött” többség mellett az ő számára is – fogalmazzunk finoman – kihívást támasztó csoporttal. Ebben a helyzetben azt látjuk, hogy a száz éve még szembenálló felek kezdenek egymásra találni, és a múltban ritkán tapasztalt sebességgel teszik túl magukat a feszültségeiken. Ez még akkor is igaz, ha zsidó körökben ott viaskodik egymással a kisebbségi létből fakadó megértés minden hasonló helyzetű csoport iránt, illetve a félelem a Közel-Keletről importált antiszemitizmustól. Nem gondoljuk, hogy „a magam és a korábbi ellenségem ellensége a közös ellenségünk” elv a legjobb szérum kultúrák összehangolódására, ám a történelem útjai kifürkészhetetlenek, és a jelek szerint önmagukban kevéssé emelkedett törekvések is járhatnak a világot gyarapító közhaszonnal.

Azok az idők persze még messze, valószínűleg apokaliptikus távolságban vannak, amikor együtt legel oroszlán és bárány, s a kardokból ekevasat kovácsolnak. Ha Magyarországon nyílt színen egyre kevésbé illő is zsidózni, zsigereinkben még ott munkál a sokszázados együttélés feszültségeinek salakja. Az egymástól való ódzkodás a hétköznapokban és a közéletben gyakorta ki nem mondott idegenkedésben, olykor szalonrasszizmusban ölt testet. Ennek hőfoka azonban meg sem közelíti az akár egy-két évtizede tapasztalt mértéket. E folyamatot táplálja, hogy zsidó és nem zsidó közegben egyaránt polgárjogot nyert az önkritika és magukról megfeledkező sajátjaink bírálata, illetve hogy új, felmenőik kóros beidegződéseitől egyre mentesebb nemzedékek lépnek színre.

Ezért talán nem túlzott merészség azt állítani, hogy ha mi, zsidók és nem zsidók a huszadik századot elveszítettük is, a huszonegyedik még a miénk lehet. Vagy ha mégis az volna, akkor mondjuk talán vágyvezérelt gondolkodásnak – hátha legalább önmagát beteljesítő jóslat lesz belőle.

 

A szerző újságíró, a Heti Válasz szerkesztője